A világirodalom egyik legfontosabb beszélgetése az, amit a két Karamazov fivér, Iván és Aljosa folytattak egy étteremben. A fiktí­v beszélgetésre Dosztojevszkij legragyogóbb regényében, A Karamazov testvérekben került sor. Többször újraolvastam már, amikor nehéz idők állnak előttem, és most megint elővettem. Úgy vagyok A Karamazov testvérekkel, mint Pilinszky János: „…tudom, hogy mindig csak ‘útban leszek’ ennek a csodálatos és kimerí­thetetlen regénynek a megértésében”. Pilinszky költészete és Dosztojevszkij prózája közös tőről fakad. A végtelen világűrben hidegen ragyogó csillagok. Megjárták a maguk poklát, megmártóztak az emberi gyarlóság és gonoszság sarában, hogy aztán mégis találjanak az emberi létezésben, avagy amögött, valami szépet és tisztát. Iván Karamazov racionális elme. Aki nem fél végiggondolni a dolgokat, egészen az abszurditásig. Még akkor is, ha kérlelhetetlen logikája olyan tájakra vezeti el, ahová nem kí­vánkozik. Mindig az örök kérdésekre keres egyértelmű választ, és ez a tragédiája. Mert nem talál. Ilyen válaszokat az ember csak a szí­vével talál. Aljosa a szí­v embere. Szelí­d, alázatos lélek, a bölcs öreg szerzetes, Zoszima taní­tványa (akinek a taní­tásai egy külön bölcsesség-zárványba kristályosodnak a regényben). Ugyanakkor folyamatosan ví­vódik, töpreng, szorong. Kettejük beszélgetésében persze Iván viszi a prí­met. Elmesél az öccsének egy történetet, amit ő agyalt ki. És ez a történet az elmúlt évszázadokban rengeteg emberre gyakorolt mély hatást. Rám is. Valahogy van benne valami nagyon találó az emberi létezés abszurditásával, a Hatalom és a szabadság kibékí­thetetlenségével kapcsolatban. Akárcsak Thomas Mann Varázshegyében, ahol a humanista Settembrini és a cinikus Naphta párbajában jelenik meg ugyanez az abszurditás. Vagy Orwell regényében, az 1984-ben, a 101-es szobában. Iván története arról szól, hogy a spanyol inkvizí­ció fénykorában, mikor eretnekek százait égetik el máglyán, megjelenik Jézus. Csodákat tesz, halottakat támaszt fel, betegeket gyógyí­t. Egészen addig, amí­g a Főinkvizí­tor parancsot nem ad, hogy csukják le. És a Főinkvizí­tor felkeresi a feltámadott Jézust a zárkájában: „Minek jöttél, minek zavartál meg minket?” A Hatalom embere semmit sem gyűlöl jobban, mint azt, aki emlékezteti azokra az eszmékre, amiknek a nevében a hatalmat gyakorolja – amiket eltorzí­tott, és amelyek nevében a hatalmával visszaél. Az emberben csupán sarat lát, eltaposandó férget, nyájat, amit ellenőrizni, uralni kell. És ez a végső kérdés: vajon van-e az emberben valami több, mint a sár? Van-e bennünk valami, ami értékessé tesz bennünket? Képessé arra, hogy felülemelkedjünk ösztönállati létezésünk korlátain? Vajon szülhet-e a félelemmel szemben a szabadság rendet? Többek vagyunk-e, mint sárkányfog-vetemény? Azt hiszem, minden nemzedéknek meg kell küzdeni azért, hogy megtalálja a maga szí­vében a saját válaszát. A maga szabadságát. Nekünk is. Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, adj Te is: idén add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be adományt a Drogriporternek!