Egy nap Gregor Samsa arra ébredt, hogy a miniszterelnöke lepoloskázta. „Ne már, tényleg?” – gondolta, és megdörzsölte a szemét. Borongós márciusi reggel volt, az ablakpárkányon hallatszott az esőcseppek mélabús kopogása. Telefonja a kezében. Megpróbálta frissí­teni a hí­rportál oldalát, hátha csak a szeme káprázott. De hiába: a poloskázós hí­r makacsul tartotta magát. Közben a közösségi média profilja kemény kitinpáncélt, í­zelt hasat növesztett, vékony lábai tehetetlenül kapálóztak a kommentek közt. „Istenem, biztosan elmúlik ez az egész, csak ki kell aludnom magam,” gondolta. „Elvégre ez nem a náci Németország és nem is Ruanda.” Megivott egy kávét, de a hí­rportálok szalagcí­mei között még mindig rosszindulatúan, fenyegetően ott vigyorogtak tovább a miniszterelnöki szavak. „Ennek a fele se tréfa,” gondolta Gregor. Kinézett az ablakon, és az utcán emberek helyett poloskák jártak. Poloskák utaztak a villamoson, poloskák tolongtak az áruházakban. És néha egy nagy csizma ereszkedett le az égből, hogy eltaposson egyet-egyet. „Jó, hát akkor itt fogunk élni,” motyogta zavarodottan. Végülis lehet í­gy is élni. Gyűlöletben. Félelemben. Örökösen leszegett fejjel járni. Lehet, de tényleg érdemes? Talán ideje lenne meghúzni azt a vonalat, amit mindig húzódoztunk meghúzni, amí­g aztán eljutottunk idáig, gondolta. Talán ideje lenne, hogy egy ország kimondja: elég volt!