Albert Camus azt írta, hogy „néha több bátorság kell az élethez, mint ahhoz, hogy végezzünk magunkkal”.
De vajon ez tényleg a bátorságról szól? Vagy a reményről? Egy öngyilkosságot filozófiai problémaként boncolgató egzisztencialista bölcselő számára talán igen. De David Foster Wallace, a függőséggel és súlyos depresszióval küzdő amerikai író szerint nem. Ő több sikertelen kísérlet után végül valóban véget vetett az életének. Wallace szerint az öngyilkosságot sokan félreértik: mint olyan tettet, amit az életből való kiábrándulás motivál. Rá kell beszélni, hogy van miért élnie, és akkor nem választja az öngyilkosságot – gondolják sokan. De az öngyilkosság Wallace szerint sokkal inkább olyan, mint amikor az ember a sokadik emeleten egy égő ház ablakában áll, és amikor már érzi, hogy a lángok körülölelik, puszta kétségbeesésből inkább leveti magát a mélybe.
Márpedig az esetek többségében, amikor valaki eljut eddig a végső kétségbeesésig, számos beavatkozási pont lett volna. A legtöbb öngyilkosság – megelőzhető. Az esetek túlnyomó többsége mögött a nem megfelelően felismert, kezelt mentális problémák állnak. Amik egyébként gyakran együtt járnak a függőséggel. Ha egy társadalomban sokan lesznek öngyilkosok, az mindig rendszerszintű hibákat jelez. Magyarország a 80-as években világelső volt ezen a téren – de aztán az öngyilkosságok aránya csökkenni kezdett. A Magyar Orvosi Kamara figyelmeztet rá, hogy az utóbbi években azonban, különösen a COVID-járvány nyomában, ez a csökkenés megtorpant. Ez nagyon vészjósló trend – de sajnos kicsit sem meglepő a magyar társadalom mentális, szociális és politikai állapotát tekintve.
A múltkor valaki bekommentelte a videónk alá, hogy „felháborítónak” tartja, hogy az adójából a függők ellátására fordítsanak pénzt. Hiszen maguknak köszönhetik. Szenvedjenek csak. Nos, hát pont az ilyen megközelítés az, ami miatt ott tartunk, ahol. Az ítélkezés, a megbélyegzés, ahelyett, hogy társadalmi szolidaritást vállalnánk azokkal, akik mélyen vannak. Mert bele sem gondolunk, hogy nem feltétlenül jellemhibából, butaságból kerültek mélyre. Végső soron többről szól ez, mint arról, hogy költsünk többet az egészségügyre és azon belül is borzasztó állapotban lévő pszichiátriára és addiktológiára. Ez szükséges persze, de nem elégséges.
Arra lenne szükség, hogy úgy alapból szolidárisabb társadalmat hozzunk létre. Ahol az emberek, ha bajba lévő embert látnak, nem azt kérdezik azonnal, hogy „ezzel meg mi baj van?”, hanem azt, hogy „mi történt veled?”. Ahol kiállunk magunkért és kiállunk egymásért. Éreztetjük azzal, akinek nincs otthona, aki mélyszegénységben, fogyatékkal, krónikus betegséggel, függőséggel stb. él: veled vagyunk, nem vagy egyedül. Mint szoktam írni, you may say I am a dreamer but I am not the only one.
