A fasiszta államok egyik fontos jellegzetessége, hogy lépten-nyomon a gyerekek védelmére hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. De eközben nehogy azt hidd, hogy valóban a szívükön viselik a gyerekek gondját: a fenéket. Az ilyen rendszerekben éppen a gyerekek szívják meg mindig a legjobban.
Az általuk idealizált „hagyományos” patriarchális családban a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak a családon belüli erőszakkal szemben.
A tekintélyelvű, átláthatatlan totális oktatási-nevelési intézményekben a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak az abúzussal szemben – és köztük is a legrosszabb azoknak a sorsa, akikről szerencsétlenségükre a „gyermekvédő” állam „gondoskodik”.
Ha egy gyerek bárhogy is kilóg a sorból, akkor megtörik, megalázzák, kirekesztik. Büntetéssel és megszégyenítéssel nevelnek.
A militarizált rendőrállam rendszerint a tizenéves kölköket kriminalizálja tömegével, miközben a valódi nagyszabású bűnözőket az állam védi.
A gyermekekkel szembeni erőszakot elkövető ragadozók és a nekik falazók, mint a bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettesének a felmentése, megvédése egyáltalán nem anomália, hiba a mátrixban: hanem a rendszer szerves része.
És semmi sincsen, amit az ilyen rendszerek urai jobban utálnak, mint amikor egy túlélő, aki gyermekként bántalmazás áldozatává vált, kiáll a nyilvánosság elé és lerántja a leplet a rendszerszintű erőszakról. Az ájtatos gyermekvédő álarc ilyenkor lehullik, és mögüle előbukkan az ocsmány áldozathibáztatás, a megvetés, a sistergő gyűlölet.
Ez történt Pető Attilával is, aki az egyik első ember Magyarországon, aki bátran kiállt a nyilvánosság elé, amiért egy pap szexuálisan zaklatta gyerekként, és azt követelte az egyháztól, hogy ennek legyen következménye. Nem elég, hogy a végén még őt perelték be ahelyett, hogy elégtételt kapott volna, de a kormánypárti propaganda olyan lejárató kampányt folytat ellene, ami egészen gyomorforgató.
Ezúton is szeretném kifejezni a szolidaritásomat Pető Attilával – elég volt az áldozatok meghurcolásából!â
