A múltkor egy budapesti belvárosi játszótéren teljesen összeállt egy olyan multikulturális idill, amilyenért Lázár János Bécsbe jár rettegni. Nemzetközi társaság gyűlt össze. A tavaszi napsütésben egymás mellett játszottak a magyar, a fekete, az ortodox zsidó, a latin-amerikai és a roma szülők gyerekei. A babiloni nyelvzavar ellenére mégis mindenki tudta, hogy a másik szülő mit mond a gyerekének. Mert ő is éppen ezeket szokta mondani ugyanezekben a szituációkban. Ne vedd el, nézd milyen szép, add oda, gyere ide. És a kisgyerekes szülők valahogy egy rezignált mosolyból is megértik egymást, szavak nélkül. Egymásra néznek, és érzik, hogy az a sorshelyzet, amiben éppen benne vannak, sokkal közelebb hozza őket egymáshoz, mint a kultúrák, a vallások, amik elválasztják. A játszótér körüli parkon az üdezöld pázsiton huszonéves egyetemisták piknikeztek. A kannabisz félreismerhetetlen illata szállt a nevetgélő társaság felől. Senkit nem zavart. A padon egy meleg pár beszélgetett kézen fogva. Ők se zavartak senkit: a gyerekek valószínűleg nem olvastak Bagdy Emőkét, mert rájuk se hederítettek. Mintha csak a hanyatló Nyugaton lennénk, futott át a fejemen. Mintha minden összeállt volna ezen a téren ebben a pillanatban, amit ördögként a falra festenek idehaza. Ettől rettegnek? De miért? Pedig mennyire természetes is lenne mindez, ha nem hergelnék hisztériába az embereket mindenféle hamis ellenségképpel. Ha nem húznának mesterséges határokat ember és ember közé, nem sütnének bélyeget emberek csoportjaira. És mindezt gyakran éppen a gyerekek védelmére hivatkozva teszik. Abszurd. Pedig nem a melegek veszélyeztetik a gyerekeket. Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen fedél a feje fölött, étel a tányérján. Legyen gondoskodó, szerető szülő, aki rajong értük, aki figyel rájuk. Amit nem helyettesíthet semmilyen kütyü. Legyen jövőjük: tiszta víz és levegő, amire felnőnek. Ne egy szemétdombot örököljenek a Föld helyett. Tanuljanak meg szeretni és szeretve lenni – hogy ne is kelljen ezt pótszerektől várniuk. Elnéztem a gyerekeket, ahogy önfeledten játszanak, és arra gondoltam, hogy milyen kevés is kell a boldogsághoz. Napsütés, szabad levegő, rohangászás, emberek, akik szeretnek. És hogy mi, fontoskodó fölnőttek, akik ezt valahol elfelejtettük, fölöttébb furcsák vagyunk.
(note to myself)
