Az egyik kedvenc bibliai történetem Salamonról, Dávid fiáról szól. Aki, a Biblia szerint, igen kedves vala azÚr szemében. Ezért Isten megjelent az álmában, és í­gy szólt: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon nem azt kérte, mint amit nagyon sokan kérnének. Hosszú életet, gazdagságot, az ellenségei halálát. Hanem bölcsességet. Többet, mint a puszta tudást. Értelmet, képességet, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. És lőn: azÚr bölcs és értelmes szí­vet adott neki. Ráadásul azt is megadta neki, amit nem kért: gazdagságot és dicsőséget. Ez a történet nagyon megragadt bennem. Így ha a csodatévő dzsinn még a mai napon is megkérdezné tőlem, hogy mit kí­vánok, akkor ezt válaszolnám: több bölcsességet, tesó! Mert még ha az élet csapásokat is tartogat – márpedig fog – megfelelő bölcsességgel azt is át lehet vészelni. De persze a bölcsességet azt többnyire nem csak úgy osztogatják. Mint Luca Giordano barokk festőművész festményén, ahol Isten valamiféle szuperhősként lézerfénnyel sugározza a bölcsességet az alvó Salamon fejébe. A bölcsességre az ember szert tesz. Igazából Salamon már azelőtt szert tett (némi) bölcsességre, hogy kérte azt. Hiszen az ember akkor kér (több) bölcsességet, ha már van neki valamennyi (amivel persze nem kérkedik, tudja, hogy soha nem lehet tökéletes). A balga pedig többnyire balgaságokat kér. A keleti hagyományban a bölcsesség – magasabb belátás. Szanszkritul pradnyá. Egyfajta megértés, betekintés a függöny mögé, a valóság természetének felfogása. A sötétség eloszlatása. A théravada buddhista bölcselők szerint három úton szerezheted meg. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy a bölcsesség elsajátí­tásának három szintje van. 1. Tanult: amit a könyvekből olvasol, bölcs emberektől hallasz. Sok ember meg is elégszik ezzel a szinttel és nem törekszik mélyebb tudásra (nem is emlí­tve azokat, akik még erre sem törekszenek). 2. A reflektí­v vagy kontemplatí­v: amikor az előbbi módon megszerezett tudásodat elmélyí­ted, a valóság természetén töprengsz, elmélkedsz. És ebből új belátásokra teszel szert. 3. Tapasztalati, meditatí­v: ez a tudás már csak azok számára nyí­lik meg, akik meditálnak, tudatosan megfigyelik a belső valóságukat. A testi észleléseket. A gondolatok, érzések egybefűződését és széthullását. Ezek keresztül megvilágí­tásba kerül számukra a valóság változó természete. Az állandóság illúziójához való ragaszkodásban rejlő szenvedés. Ez a harmadik szint az, amiben mi, európai emberek, gyerekcipőben járunk. A pragmatikus, alkalmazható, technológiai tudás terén hatalmasat léptünk előre. Mégis, ez a fejlődés egyoldalú és torz maradt. Mert a bölcsesség harmadik szintje tekintetében még gyerekcipőben járunk. Belefulladunk az információba, de mégis szomjazunk bölcsességre. Bizonyos szempontból Blaise Pascalnak bizony igaza volt: az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában. De nem csak tanulni, ücsörögni, elmélkedni és álmodozni kell abban a szobában. Az jól megy már most is a nyugati embernek. Sokan összetévesztik a meditációt a puszta elmélkedéssel. A meditatí­v bölcsességhez módszeres, éber figyelemre, tudatos jelenlétre van szükség. Sokat tanultunk, és még tanulhatunk erről a keleti bölcselettől – és egyben szerintem ez fordí­tva is igaz. Másban járunk előrébb és hátrább (ha egyáltalán van itt értelme arról beszélni, hogy „előre” meg „hátra”). Én azt gondolom, hogy a 21. században a legizgalmasabb felfedezések nem a technológiában vagy a világűrben várnak ránk. Hanem az emberi lélek és elme végtelen térségeiben. Ahol a keleti bölcseség megtermékenyí­ti a nyugati tudományt. A legnagyobb utazásokat ülve tesszük meg, miközben befelé figyelünk. „Minden utazásnak van egy titkos uticélja, aminek az utazó nincsen tudatában,” mondta Martin Buber.