Újabb álmatlan éjszaka. A vezér nyugtalanul járkál fel-alá a Karmelita folyosóin. Nincs kedve hazamenni. A lakájok ajtóra tapasztott füllel lapítanak, senki se mer pisszenni. Rettegve hallgatják a parketta monoton nyikorgását. A király nem alhatik.
Van min gondolkodni: nem működik az eddigi recept. Hiába kavargatják, dagasztják a szart a finkelsteini laboratóriumokban. Hiába szondázzák hetente többször is a közvéleményt. Hiába teszteli Rogán a szovjet tanácsadó elvtársak halálos kompromat-fegyvereit. Ez az átkozott suhanc, ez a kígyó, akit kebelén melengetett, mielőtt belemart: egyre csak tör előre. Mint az amuri partizánok a dalban. Népszerűsége töretlenül duzzad, a vezéré meg egyre apad.
Nézegeti a tükörképét a Karmelita tükreiben: megtapogatja a megereszkedett táskákat a szeme alatt, a zsíros hurkákat a testén. Megöregedtem, állapítja meg regizgnáltan. Már inkább csak a derekam kemény reggel. Ez az ifjú titán meg biztos duzzadó erekcióval ébred. A keze ökölbe szorul. Bárcsak a nyakát szorongathatná.
De nem lehet. Még nem. Elvégre ott az EU. Amivel neki tervei vannak. Még nincs itt az ideje, hogy teljesen kimutassa a foga fehérjét. Még nincs itt az ideje, hogy kiküldje a fekete autókat. Hogy a háborús vészhelyzetre hivatkozva bevezesse a statáriumot. Pedig gyakran álmodozik róla. Irigykedve olvassa a híreket Lukasenkáról, Putyinról, Erdogánról. Na azok nem lacafazáznak. Bedugják az okvetetlenkedő újságírót a börtönbe, betörik a tüntetők fejét, büntető-telepre zárják az ellenzék vezetőjét.
Sóhajt. Hogy én mennyire unom és utálom már ezt az egész színjátékot, gondolja. Mennyire unom már eljátszani, hogy egy demokratikus ország demokratikusan megválasztott vezetője vagyok. Mennyire egyszerűbb lenne végre kimondani: én vagyok a főnök, örökre, oszt jónapot. Akinek nem tetszik, aki akadékoskodik, aki kritizál, az megy a levesbe. Miért? Csak. Mert én azt mondom.
Ehelyett újabb és újabb üres PR-fogásokat kell kitalálnom, újabb és újabb ellenségképeket kell gyártanom, csak hogy eltereljem a közvélemény figyelmét arról, hogy milyen borzasztó állapotban van ez az ország. Még lopni se tudunk nyugodtan. És akkor most már árulókkal is számolnom kell. Mint ez a pernahajder. Mi etettük a kezünkből, és belemart az őt etető kézbe. A trónomra pályázik a bitang. Jól kitanulta tőlünk a szakmát, mi tagadás. Vele szemben nem működnek a bevált módszerek.
Újra ökölbe szorul a keze. Nem hagyhatom, hogy a fejemre nőjön. Kellenek megint új ügyek.Új ellenségek. Kell valami újabb háború. Amivel ismét jóra és rosszra lehet szétbontani a társadalmat. És persze én lehetek a Jó oldal vezetője. Fehér lovon kilovagolhatok a Gonosz ellen. De kit utálnak az emberek eléggé? Gender, melegek, civilek: ezekben az ügyekben a kormány már eddig is fullban nyomta a kretént. De a falusi szavazóimnak ezek azért elég absztrakt, megfoghatatlan ellenségek.
És a hajnal egy óráján felkiált: megvan!
Indítsunk újra drogellenes háborút! Hiszen ez jól bevált recept. Már 98-ban is bevált. A falvak évek óta sírnak, hogy csináljunk valamit a nyomor szülte dizájner drogozással. A nyomorral persze nem tudunk és nem is akarunk mit kezdeni. De a drogosokat mindenki utálja, pár civilen kívül. Aki meg esetleg megvédi őket, arra rá lehet fogni, hogy a kábítószert propagálja. Ez a suhanc úgyse fog beleállni, a melegeket se védi meg, a drogosokat se fogja. Mi több, beleírjuk az alkotmányba… öö… mit beszélek, olyan már nincs, az alaptörvénybe, hogy a drog népszerűsítése tilos. A vidéki szavazóink imádni fogják. Legalább annyira, mint a pálinkát, hehe. Tényleg, ha már: ezzel párhuzamosan elindítunk egy programot a kocsmák támogatására is. És kinevezek valakit drogellenes biztosnak. Az jól hangzik, de igazából nem kerül semmibe. Valami egyszerű vidéki arcot.
Vigyorogva néz a tükörbe: na, Öreg, azért van még benned spiritusz. Jó, hát ez a drogellenes háború önmagában még nem fordítja meg a helyzetet, de azért a választás előtt ez is segít összerántani a tábort. Még egy dolog, ami eltereli a figyelmet a lepukkant egészségügyről, a lerobbant oktatásról, a lakhatási válságról, az inflációról. És persze a nyomorról. Ez kell a dolgozónak!
Felpukkant egy újabb üveg bort. Hamarosan az a fagyos szorongás is alább hagy a mellkasában. A lakájok megkönnyebbülve hallják meg a horkolást a trónteremből és felsóhajtanak: a király végre alhatik.
