Újabb álmatlan éjszaka. A vezér nyugtalanul járkál fel-alá a Karmelita folyosóin. Nincs kedve hazamenni. A lakájok ajtóra tapasztott füllel lapí­tanak, senki se mer pisszenni. Rettegve hallgatják a parketta monoton nyikorgását. A király nem alhatik. Van min gondolkodni: nem működik az eddigi recept. Hiába kavargatják, dagasztják a szart a finkelsteini laboratóriumokban. Hiába szondázzák hetente többször is a közvéleményt. Hiába teszteli Rogán a szovjet tanácsadó elvtársak halálos kompromat-fegyvereit. Ez az átkozott suhanc, ez a kí­gyó, akit kebelén melengetett, mielőtt belemart: egyre csak tör előre. Mint az amuri partizánok a dalban. Népszerűsége töretlenül duzzad, a vezéré meg egyre apad. Nézegeti a tükörképét a Karmelita tükreiben: megtapogatja a megereszkedett táskákat a szeme alatt, a zsí­ros hurkákat a testén. Megöregedtem, állapí­tja meg regizgnáltan. Már inkább csak a derekam kemény reggel. Ez az ifjú titán meg biztos duzzadó erekcióval ébred. A keze ökölbe szorul. Bárcsak a nyakát szorongathatná. De nem lehet. Még nem. Elvégre ott az EU. Amivel neki tervei vannak. Még nincs itt az ideje, hogy teljesen kimutassa a foga fehérjét. Még nincs itt az ideje, hogy kiküldje a fekete autókat. Hogy a háborús vészhelyzetre hivatkozva bevezesse a statáriumot. Pedig gyakran álmodozik róla. Irigykedve olvassa a hí­reket Lukasenkáról, Putyinról, Erdogánról. Na azok nem lacafazáznak. Bedugják az okvetetlenkedő újságí­rót a börtönbe, betörik a tüntetők fejét, büntető-telepre zárják az ellenzék vezetőjét. Sóhajt. Hogy én mennyire unom és utálom már ezt az egész szí­njátékot, gondolja. Mennyire unom már eljátszani, hogy egy demokratikus ország demokratikusan megválasztott vezetője vagyok. Mennyire egyszerűbb lenne végre kimondani: én vagyok a főnök, örökre, oszt jónapot. Akinek nem tetszik, aki akadékoskodik, aki kritizál, az megy a levesbe. Miért? Csak. Mert én azt mondom. Ehelyett újabb és újabb üres PR-fogásokat kell kitalálnom, újabb és újabb ellenségképeket kell gyártanom, csak hogy eltereljem a közvélemény figyelmét arról, hogy milyen borzasztó állapotban van ez az ország. Még lopni se tudunk nyugodtan. És akkor most már árulókkal is számolnom kell. Mint ez a pernahajder. Mi etettük a kezünkből, és belemart az őt etető kézbe. A trónomra pályázik a bitang. Jól kitanulta tőlünk a szakmát, mi tagadás. Vele szemben nem működnek a bevált módszerek. Újra ökölbe szorul a keze. Nem hagyhatom, hogy a fejemre nőjön. Kellenek megint új ügyek.Új ellenségek. Kell valami újabb háború. Amivel ismét jóra és rosszra lehet szétbontani a társadalmat. És persze én lehetek a Jó oldal vezetője. Fehér lovon kilovagolhatok a Gonosz ellen. De kit utálnak az emberek eléggé? Gender, melegek, civilek: ezekben az ügyekben a kormány már eddig is fullban nyomta a kretént. De a falusi szavazóimnak ezek azért elég absztrakt, megfoghatatlan ellenségek. És a hajnal egy óráján felkiált: megvan! Indí­tsunk újra drogellenes háborút! Hiszen ez jól bevált recept. Már 98-ban is bevált. A falvak évek óta sí­rnak, hogy csináljunk valamit a nyomor szülte dizájner drogozással. A nyomorral persze nem tudunk és nem is akarunk mit kezdeni. De a drogosokat mindenki utálja, pár civilen kí­vül. Aki meg esetleg megvédi őket, arra rá lehet fogni, hogy a kábí­tószert propagálja. Ez a suhanc úgyse fog beleállni, a melegeket se védi meg, a drogosokat se fogja. Mi több, beleí­rjuk az alkotmányba… öö… mit beszélek, olyan már nincs, az alaptörvénybe, hogy a drog népszerűsí­tése tilos. A vidéki szavazóink imádni fogják. Legalább annyira, mint a pálinkát, hehe. Tényleg, ha már: ezzel párhuzamosan elindí­tunk egy programot a kocsmák támogatására is. És kinevezek valakit drogellenes biztosnak. Az jól hangzik, de igazából nem kerül semmibe. Valami egyszerű vidéki arcot. Vigyorogva néz a tükörbe: na, Öreg, azért van még benned spiritusz. Jó, hát ez a drogellenes háború önmagában még nem fordí­tja meg a helyzetet, de azért a választás előtt ez is segí­t összerántani a tábort. Még egy dolog, ami eltereli a figyelmet a lepukkant egészségügyről, a lerobbant oktatásról, a lakhatási válságról, az inflációról. És persze a nyomorról. Ez kell a dolgozónak! Felpukkant egy újabb üveg bort. Hamarosan az a fagyos szorongás is alább hagy a mellkasában. A lakájok megkönnyebbülve hallják meg a horkolást a trónteremből és felsóhajtanak: a király végre alhatik.