Azt szokták mondani, hogy az embereket ne a szavaik, hanem a tetteik alapján ítéld meg.
De vajon tényleg meg tudsz ítélni pusztán a tettei alapján egy embert? Hiszen akár egyetlen mozdulata mögött is világok állhatnak. Olyan történetek, amelyeket nem mondott el senkinek. Amiket a szívében őriz. És amelyek átírták a gondolkodását, az érzéseit. És végül, a tetteit.
Nem, ezzel nem azt mondom, hogy az ember tehetetlen bábja csupán az előre megírt sorsának. Nem állítom, hogy nincs szabad akarat (bármit is jelentsen ez). De azt állítom, hogy egy embert nem ismerhetsz meg anélkül, hogy ne ismernéd meg a történetét. Nem azt, amit a hivatalos CV-jében közöl. Nem is azt, ami valami dossziéban szereplő kartoték-adat. De a szenvedéseinek a történetét.
Dietrich Bonhoeffer, a nácik által 1945 áprilisában, éppen 80 éve kivégzett evangélikus lelkész azt mondta, hogy az embereket ne az alapján ítéld meg, amit tettek vagy nem tettek – hanem az alapján, amit elszenvedtek.
Valahol az emberi szenvedés közölhetetlensége okozza az emberiség minden valódi baját. Vagy pontosabban: a szenvedés közölhetetlenségébe vetett hit.
Van olyan, amikor az ember szívét olyan fájdalom szorongatja, amiről azt gondolja: idegenné teszi a világban. Mert ahogy jár a dolgukra siető, szorgoskodó és csacsogó emberek között az utcán, úgy érzi, hogy ez a fájdalom közölhetetlen, lefordíthatatlan. Csak az övé. Egyedi. Cipeli, mint keresztet. Viseli, mint bélyeget. Ha mosolygó embert lát, azt képzeli, rajta gúnyolódik. Ha sugdolózó csoportot lát, azt képzeli, ellene áskálódnak. Ha már közölni nem tudja, azt akarja, hogy másnak is fájjon úgy, mint neki. Kivetíti nyomorúságát másokra. Emberekre, csoportokra.
„Belső bánatunkat csak a magunk szíve érti, belső örömünkbe nem szólhat idegen,” mondja a Példabeszédek könyve. „Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz. Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége.”
És minden valódi gyógyulás, minden valódi felépülés ott kezdődik, hogy az ember rádöbben: nincs egyedül. A szenvedés közölhető. Nem olyan, mint egy cella, ami elszigetel. Hanem sokkal inkább olyan, mint egy nagy folyó. Amibe sokan belelépnek, sokféle szakaszában, sokféle időben – és mégis, ugyanaz a folyó marad. Összeköt és nem elszigetel. És ha valamiből, hát ebből a perspektívából lehet leginkább megérteni a másik ember tetteit. Csak akkor, ha megértetted a szenvedését.
Erről beszélt Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben: „Mert e földön senki sem lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.”
kép: Arts of Feilvan
