Talán egyetlen zeneszerző sem áll olyan közel a festészethez, mint Debussy. Amikor a zenéjét – különösen a zongoraműveit – hallgatom, olyan érzés kerít hatalmába, mintha nem is egy zeneműben gyönyörködnék hanem inkább egy festő által laza de elegáns ecsetvonásokkal a vászonra varázsolt festményben. Minden akkord egy szín, egy forma. Itt egy kis kék – amott egy sárga. Hol szögletesebben koppan, hol görbületként nyújtózik.
Zárványba zárt pillanatok, elraktározva, akár a jó bor.
Tavirózsák úsznak, holdfény tükröződik a tó felszínén.
Egy régi vasárnap délután sejlik fel. Bőrömön érzem a napsugarak melegét, a szél simogatását.
A tenger morajlik, sirály rikolt.
Egy arc emléke. Egy pillantás és egy mosoly, amibe még napokig beleborzongtam.
Hangfestészet.
„Imádom az egyedüllétet és a csendet,” írta Debussy. „Egy szegény, beteg lélek vagyok, aki mindig valami más után kutat.”
Vajon nem vagyunk mindannyian azok?
Mi, rokonlelkek, akik gyakran idegennek érezzük magunkat e világban.
Akiken néha különös, méla szomorúság uralkodik el. Mintha egy meg nem élt élet merengene felénk egy sosem volt múltból.
Honvágyat érzünk, ha felnézünk a végtelen kék égre, a távoli horizontokat fürkésszük, ahová a Nap alásüllyed és ahonnan felemelkedik.
Az időn és téren túl is összetartozunk. Amikor megszólal az összhangzat, tudjuk ezt. Benne van az egész létezésünk kétségbeesett sóvárgása az iránt, hogy valaki igazán észrevegyen. Meglásson olyannak, amilyenek vagyunk. Hogy jelet hagyjunk magunk után, mielőtt eltűnünk hirtelen. Mint azok, akik előttünk jártak itt, és akik szintén jelet akartak hagyni – de vízbe írtak csupán az ujjukkal.
(note to myself)
