A múltkor elnéztem a kislányomat, ahogy felfedezi a parkot. Egy másfél évesnek minden bokor egy titokzatos rejtély. Minden virág egy csoda. Minden madár különös teremtmény. Tekintetében őszinte, hiteles öröm. Pajkos vidámság. Figyelem, milyen természetesen árad belőle ez az energia: vajon bennem is van még belőle? Mi ez az erő? A felfedezés izgalma. Ősbizalom a létezésben. Néha kicsit bosszantó felnőttként egy totyogoval sétálni: ideszalad, odaszalad. Véletlenül se abba az irányba, mint menni szeretnél. Számunkra érdektelen dolgok kötik le a figyelmét, közben loholsz utána, nehogy kárt tegyen magában. Mégis ez az erő az, amiből még felnőttkorunkban is merí­thetünk. Itt van a forrás. Itt, ekkor, kisgyerekként tanuljuk meg, hogy mennyire bí­zhatunk a világban, az emberekben – és leginkább a saját érzéseinkben. Hogy mennyire vagyunk szerethetők, elfogadhatók. Hogy mennyire tekinthetjük magunkat valóságosnak. Ha itt ez a tanulási folyamat félremegy, akkor azt tanuljuk meg, hogy hamis álarcokat kell viselnünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk. Alakoskodnunk kell. Amit érzünk, az nem igaz: mert nem igazolják vissza. És milyen sok gyerek veszti el emiatt az őszinte és hiteles örömét. Apaként arra kell törekednem, hogy megőrizze ezt a nyers, szabad, zsigeri erőt – a létezésnek ezt az ösztönös erejét. Oké, teljesen nem tudja. De ha nem is teljesen, akkor is minél több csillogjon a szemében ebből a fényből még felnőttként is. Minél jobban átjárja ez a játékos izgalom, amikor találkozik valami újjal. Ne adja fel, hogy megismerje és értékelje a világot és benne magát. És persze mindezt úgy, hogy közben megtanulja megvédeni magát, megőrizni az egészségét, a biztonságát. A mai világban olyan fenyegetésekkel szemben is, amilyenek az én gyerekkoromban még nem is léteztek: kütyüfüggőség, Insta-testképzavar, cyberbullying. Ezernyi mézcsapda: szí­nes-szagos audio-vizuális mesterséges paradicsomokba rejtett szintetikus poklok. Szép kis feladat, sóhajtottam fel. Mint egyensúlyozni egy kötélen, amit két felhőkarcoló közé feszí­tettek. De nem kell tökéletesnek lennem. Elég jelen lennem, elérhetőnek lennem. Kereteket adnom. Néha bizony határozott nemet mondanom. Most például – hopp, ne mássz fel oda, inkább nézd, ott vannak még virágok! Nem tudod a gyerekedet „formálni” – nem agyagfigura. De segí­thetsz neki kibontakozni. És vajon van ennél nemesebb küldetés, izgalmasabb kihí­vás, mint navigálni egy emberi lényt a felnőtté válás útján? Nem hiszem. Hogy ezt í­gy látom, az persze abból következik, hogy én magam is azon kiváltságos felnőttek közé tartozom, akik megőriztek valamit a gyermekkor játékos felfedezői izgalmából és kí­váncsiságából. Ezt a kreatí­v, innovatí­v erőt, amit sokan nem értékelnek eléggé. Pedig az AI-korban a kreativitás, a kí­váncsiság értéke nő – persze csak ha kitartással, önreflexióval is párosul. Egy olyan korban, amikor a figyelem, a türelem egyre ritkább hiánycikké válik, és amikor az emberek egyre inkább összekeverik a pillanatnyi vágyak, ingerek azonnali kielégí­tését a boldogsággal. Ahol az élménykeresés mögött ásí­tó unalom van. „A kí­váncsiság nem luxus, hanem szükségszerűség” – í­rja Todd Kashdan pszichológus, a téma legelismertebb kutatója. „Ez a gyarapodás motorja.” Ha megőrzöd a kí­váncsiságodat, akkor lehetőséget kapsz arra, hogy felfedezd a problémáidat ahelyett, hogy elkerülnéd, elfojtanád őket. Lehetővé válik számodra az, hogy ne eltaszí­tsd, de megéld a kényelmetlenséget. Fejet hajts a bizonytalanság előtt, és ne igyekezz görcsösen azon, hogy illúziókhoz ragaszkodj. A kí­váncsiság a félelem legjobb ellenszere. A félelem, ami kis mértékben fontos eszköz, de ha eluralkodik rajtunk, akkor lassú gyilkos. És minél több kí­váncsiság van benned, annál nyitottabbá válsz az emberi kapcsolatokra, és annál mélyebb emberi kapcsolatokat tudsz megélni. Azt szeretném, ha a lányom nem csak passzí­v szemlélője lenne az életének, mí­g aztán kiperegnek a napjai, mint homokszemek az ujjai közül – hanem aktí­v résztvevője, formálója. Aki nem fél élni. Ha ehhez sikerül hozzájárulni, ha láthatom majd felnőtt nőként is csillogni ezt a fényt a szemében – hát nem éltem hiába. (note to myself)