A múltkor elnéztem a kislányomat, ahogy felfedezi a parkot.
Egy másfél évesnek minden bokor egy titokzatos rejtély. Minden virág egy csoda. Minden madár különös teremtmény.
Tekintetében őszinte, hiteles öröm. Pajkos vidámság.
Figyelem, milyen természetesen árad belőle ez az energia: vajon bennem is van még belőle? Mi ez az erő?
A felfedezés izgalma. Ősbizalom a létezésben.
Néha kicsit bosszantó felnőttként egy totyogoval sétálni: ideszalad, odaszalad. Véletlenül se abba az irányba, mint menni szeretnél. Számunkra érdektelen dolgok kötik le a figyelmét, közben loholsz utána, nehogy kárt tegyen magában.
Mégis ez az erő az, amiből még felnőttkorunkban is meríthetünk. Itt van a forrás.
Itt, ekkor, kisgyerekként tanuljuk meg, hogy mennyire bízhatunk a világban, az emberekben – és leginkább a saját érzéseinkben. Hogy mennyire vagyunk szerethetők, elfogadhatók. Hogy mennyire tekinthetjük magunkat valóságosnak.
Ha itt ez a tanulási folyamat félremegy, akkor azt tanuljuk meg, hogy hamis álarcokat kell viselnünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk.
Alakoskodnunk kell. Amit érzünk, az nem igaz: mert nem igazolják vissza.
És milyen sok gyerek veszti el emiatt az őszinte és hiteles örömét.
Apaként arra kell törekednem, hogy megőrizze ezt a nyers, szabad, zsigeri erőt – a létezésnek ezt az ösztönös erejét. Oké, teljesen nem tudja. De ha nem is teljesen, akkor is minél több csillogjon a szemében ebből a fényből még felnőttként is.
Minél jobban átjárja ez a játékos izgalom, amikor találkozik valami újjal.
Ne adja fel, hogy megismerje és értékelje a világot és benne magát.
És persze mindezt úgy, hogy közben megtanulja megvédeni magát, megőrizni az egészségét, a biztonságát.
A mai világban olyan fenyegetésekkel szemben is, amilyenek az én gyerekkoromban még nem is léteztek:
kütyüfüggőség, Insta-testképzavar, cyberbullying.
Ezernyi mézcsapda: színes-szagos audio-vizuális mesterséges paradicsomokba rejtett szintetikus poklok.
Szép kis feladat, sóhajtottam fel. Mint egyensúlyozni egy kötélen, amit két felhőkarcoló közé feszítettek.
De nem kell tökéletesnek lennem. Elég jelen lennem, elérhetőnek lennem. Kereteket adnom. Néha bizony határozott nemet mondanom.
Most például – hopp, ne mássz fel oda, inkább nézd, ott vannak még virágok!
Nem tudod a gyerekedet „formálni” – nem agyagfigura. De segíthetsz neki kibontakozni.
És vajon van ennél nemesebb küldetés, izgalmasabb kihívás, mint navigálni egy emberi lényt a felnőtté válás útján? Nem hiszem.
Hogy ezt így látom, az persze abból következik, hogy én magam is azon kiváltságos felnőttek közé tartozom, akik megőriztek valamit a gyermekkor játékos felfedezői izgalmából és kíváncsiságából.
Ezt a kreatív, innovatív erőt, amit sokan nem értékelnek eléggé.
Pedig az AI-korban a kreativitás, a kíváncsiság értéke nő – persze csak ha kitartással, önreflexióval is párosul. Egy olyan korban, amikor a figyelem, a türelem egyre ritkább hiánycikké válik, és amikor az emberek egyre inkább összekeverik a pillanatnyi vágyak, ingerek azonnali kielégítését a boldogsággal. Ahol az élménykeresés mögött ásító unalom van.
„A kíváncsiság nem luxus, hanem szükségszerűség” – írja Todd Kashdan pszichológus, a téma legelismertebb kutatója.
„Ez a gyarapodás motorja.”
Ha megőrzöd a kíváncsiságodat, akkor lehetőséget kapsz arra, hogy felfedezd a problémáidat ahelyett, hogy elkerülnéd, elfojtanád őket.
Lehetővé válik számodra az, hogy ne eltaszítsd, de megéld a kényelmetlenséget.
Fejet hajts a bizonytalanság előtt, és ne igyekezz görcsösen azon, hogy illúziókhoz ragaszkodj.
A kíváncsiság a félelem legjobb ellenszere.
A félelem, ami kis mértékben fontos eszköz, de ha eluralkodik rajtunk, akkor lassú gyilkos.
És minél több kíváncsiság van benned, annál nyitottabbá válsz az emberi kapcsolatokra,
és annál mélyebb emberi kapcsolatokat tudsz megélni.
Azt szeretném, ha a lányom nem csak passzív szemlélője lenne az életének, míg aztán kiperegnek a napjai, mint homokszemek az ujjai közül – hanem aktív résztvevője, formálója. Aki nem fél élni.
Ha ehhez sikerül hozzájárulni, ha láthatom majd felnőtt nőként is csillogni ezt a fényt a szemében – hát nem éltem hiába.
(note to myself)
