Az egyik legnagyobb közhely velünk, emberekkel kapcsolatban az, hogy mennyire szociális állatok vagyunk. Ami viszont mindig meg tud döbbenteni, hogy a hétköznapi életben mennyire könnyen elfelejtjük ezt a nyilvánvaló igazságot. Te is, én is – mindenki.
Nem is csak arról van szó, hogy mennyire könnyen elfelejtjük, hogy elégedettségünk bizony mennyire függ attól, hogy milyen visszajelzéseket kapunk más emberektől. Mert függ. Még akkor is, ha fennen hangoztatjuk ennek az ellentétét. Azt, hogy mi mennyire függetlenek vagyunk. „Engem aztán nem érdekel, mit gondolnak az emberek!” Nem a francokat. Mindannyiunkat nagyon is foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólunk a zemberek. És érzelmileg reagálunk rá.
Az persze más kérdés, hogy amikor egymásra reagálunk, akkor gyakran nem is egymásra reagálunk, itt, a jelenben. Hanem a múltra. Múltbeli sérülések triggerelődnek, begyógyulatlan sebek sajdulnak meg. Elég egy kellemetlen érintés, elég egy bántó hangsúly, egy közömbös pillanatás – és máris ott vagyunk újra. Annak a megbántott, megszégyenített kislánynak, kisfiúnak a bőrében.
De ha az ember idővel nagyobb tudatosságra tesz szert ezen mérgező automatizmusokkal kapcsolatban, akkor már nem feltétlenül ragadják úgy magukkal, mint régen. Nem válik teljesen ellenállóvá velük szemben: arra talán csak Buddhák meg Jézusok képesek. De az is nagy fegyvertény, ha már nem ragad bele úgy a csapdájukba, mint a légy a pókhálóba. Nem vergődik annyit, ezzel még jobban belegabalyodva. Reflexióval, önvizsgálattal szakítja meg a reaktivitás ördögi köreit.
De amit szintén elfelejtünk, hogy a szociális lényünk nem csak csapdákat rejteget. Hanem egyben a csapdák nyitját is. Hiszen nem arra rendeltettünk, hogy a problémáinkat egyedül oldjuk meg, a lelki terheinket egyedül cipeljük. Ha így teszünk: szép lassan elsorvadunk a súlya alatt. Az ember, ha egyedül van, törékeny. Elveszik a saját elméjében. Könnyen eluralkodnak rajta az önkorlátozó és önbeteljesítő hiedelmek. Empirikus kutatásokból is tudjuk: ha megosztjuk az aggodalmunkat egy barátunkkal, akkor a stressz, amit érzünk, mérhetően csökken – még akkor is, ha nem kerültünk közelebb egy fikarcnyit sem a probléma megoldásához.
„Soha ne aggódj egyedül!” – ez Robert Waldinger, a világ legrégebbi boldogság-kutatását vezető professzor, zen-buddhista tanító, egyik legfontosabb tanácsa azoknak, akik szeretnének hosszú, tartalmas és elégedett életet élni. Fontosabb ez talán még a helyes táplálkozásnál és mozgásnál is (pedig az is fontos).
Szép dolog a sport, az önfejlesztés, a meditáció. Én magam is művelem. De alapvetően semmi sem fogható ahhoz az élményhez, amikor egy baráttal, egy társsal, egy közösséggel átélheted, hogy nem vagy egyedül. Gyógyító, a lényünket mélységesen átformáló élmény ez. Ha valamiért, hát ezért érdemes élni.
(note to myself)
