„A függőség nem betegség, hanem alkalmazkodás,” í­rta Bruce Alexander kanadai pszichológus. „Nem te vagy a probléma – hanem a ketrec, amelyben élsz.” Ez az, amit a drogellenes háború hí­vei nem értenek meg. Azt hiszik, hogy van egy alapvetően „normális” társadalmunk, amire rávetül a Démon Drog árnyéka. A jótét tisztességes lelkeket megmérgezi a Kábí­tószer. És ha ezt kivonjuk a képletből, ha tűzzel-vassal kiirtjuk a társadalomból e „mérgeket”, akkor megszűnik a probléma. A valóság ezzel szemben az, hogy egy társadalmat éppen annyira tud megbetegí­teni bármilyen drog, amennyire az már eleve beteg. Minél erősebb a társadalmi szolidaritás, minél befogadóbbak a közösségek, minél inkább értelmet és jelentést találnak az életükben az egyének – annál egészségesebb kapcsolatokat fognak kialakí­tani a tudatmódosí­tó szerekkel. Minél inkább szétszakadtak a társadalmi kötelékek, minél gyengébbek a közösségek, minél nagyobb a kirekesztés és az egyenlőtlenségek, minél reménytelenebbnek és elszigeteltebbnek érzik magukat az egyének – annál nagyobb esélye van annak, hogy a drogok pusztí­tó hatással járnak. A drogokkal kapcsolatos közbeszéd középpontjában még mindig egyfajta olcsó moralizálás áll. A szerhasználók erkölcsi gyengessége, jellemhiábái, tudatlansága és felelőtlensége. Pedig sokkal többet kellene beszélnünk azokról a ketrecekről, amiket társadalmi szinten épí­tünk. És amelyben az egyének sorvadoznak. Beszélni kellene arról, hogy miért érzi magát ennyi ember kirekesztve, magányosnak és értéktelennek, életét pedig üresnek. „A függőség világméretű elterjedése annak a széles körű és egyre súlyosbodó kudarcnak a tünete, hogy a modern társadalmak képtelenek tagjaik számára valódi összetartozást, identitást, jelentést és célt biztosí­tani,” í­rja Alexander.