„A függőség nem betegség, hanem alkalmazkodás,” írta Bruce Alexander kanadai pszichológus. „Nem te vagy a probléma – hanem a ketrec, amelyben élsz.”
Ez az, amit a drogellenes háború hívei nem értenek meg. Azt hiszik, hogy van egy alapvetően „normális” társadalmunk, amire rávetül a Démon Drog árnyéka. A jótét tisztességes lelkeket megmérgezi a Kábítószer. És ha ezt kivonjuk a képletből, ha tűzzel-vassal kiirtjuk a társadalomból e „mérgeket”, akkor megszűnik a probléma.
A valóság ezzel szemben az, hogy egy társadalmat éppen annyira tud megbetegíteni bármilyen drog, amennyire az már eleve beteg. Minél erősebb a társadalmi szolidaritás, minél befogadóbbak a közösségek, minél inkább értelmet és jelentést találnak az életükben az egyének – annál egészségesebb kapcsolatokat fognak kialakítani a tudatmódosító szerekkel. Minél inkább szétszakadtak a társadalmi kötelékek, minél gyengébbek a közösségek, minél nagyobb a kirekesztés és az egyenlőtlenségek, minél reménytelenebbnek és elszigeteltebbnek érzik magukat az egyének – annál nagyobb esélye van annak, hogy a drogok pusztító hatással járnak.
A drogokkal kapcsolatos közbeszéd középpontjában még mindig egyfajta olcsó moralizálás áll. A szerhasználók erkölcsi gyengessége, jellemhiábái, tudatlansága és felelőtlensége. Pedig sokkal többet kellene beszélnünk azokról a ketrecekről, amiket társadalmi szinten építünk. És amelyben az egyének sorvadoznak. Beszélni kellene arról, hogy miért érzi magát ennyi ember kirekesztve, magányosnak és értéktelennek, életét pedig üresnek.
„A függőség világméretű elterjedése annak a széles körű és egyre súlyosbodó kudarcnak a tünete, hogy a modern társadalmak képtelenek tagjaik számára valódi összetartozást, identitást, jelentést és célt biztosítani,” írja Alexander.
