Végre megnéztem az Adolescence (Kamaszok) című minisorozatot. Annyian mondták már korábban, hogy zseniális, hogy nagy várakozásokkal ültem a képernyő elé. És amit a lelkendező kritikusok írnak, az igaz is. Az egysnittes epizódok tényleg nagyon élővé, szinte bizsergetően élővé teszik a filmet, az ember szinte ott van, jelen van, ahogy a kamera előtt nyitják-csukják az ajtókat. Azt az avatatlan szem talán észre sem veszi, hogy milyen hihetetlenül összehangolt munka van ebben. A színészi alakítások kitűnőek, és a hosszú beállítások az érzelmek kifejezésének sorozatoktól szokatlan mélységeit teszik lehetővé.
Valahogy a végére mégis hiányérzettel keltem fel. Azt vártam volna, hogy legyen valami mondás – ha nem is katarzis, de legalább valami lezárás. Ami kerekké teszi ezt az egész történetet. Hogy mondja meg valaki a frankót, hogy akkor most pontosan „mi is történt”. Nem csak a parkolóban, mert az ugye a CCTV felvételről elég egyértelműen látszott. Hanem például a srác fejében. Mi játszódott ott le igazán? És mindehhez hogyan járult hozzá a sokat emlegetett „manosphere”? Hogyan jutott el egy kiskamasz fiú odáig, hogy ilyen brutálisan megöljön egy lányt? Kaptunk némi támpontokat, de azért a sorozat egy csomó kérdést nyitva hagyott.
Arra jutottam, hogy ennek a filmnek ez nem is volt célja, hogy szájba rágjon, és nagy igazságokat mondasson ki a szereplőkkel. Lehetett volna persze kibontani, hogy pontosan hogyan szippantotta be ezt az önértékelési problémákkal küzdő, megalázott, elfojtott agressziójával mit kezdeni nem tudó fiúcskát az incel közösség. De ez a film nem erről szól. Egy rövid, szűk keresztmetszetű, rövid idő-intervallumú betekintést nyújt egy családi tragédiába, különféle perspektívákból. Közben fel-felvillant rendszerszintű problémákat: rendészet, oktatás. És közben megdolgoztatja a képzelőerőnket és elgondolkodtat. Kihagy fontos nézőpontokat (a legfájóbb talán az áldozat perspektívájának kihagyása, amit a rendőrnő szépen meg is fogalmaz). Nem tölti ki a fehér foltokat – az a mi dolgunk. Ez az erőssége és egyben a gyengesége is ennek a műfajnak.
Egyébként kicsit borzongva kellett megállapítanom, hogy az elkövető fiúhoz hasonlóan én sem tartoztam éppen a legnépszerűbbek közé a suliban. Testi hibám miatt (csámpásság) engem is csúfoltak. Lányok is. Emiatt aztán az önértékelésem mélypontra került, az általános isiben éveken keresztül úgy éreztem, nekem nulla esélyem lesz valaha is barátnőt találni. Mai fejjel, szemmel az incel kultúra borzasztó visszataszító számomra. De vajon ha akkoriban elérhetők lettek volna ezek az incel tartalmak, ha lett volna Net, akkor kiskamaszként én nem kattanok rájuk? Vajon ha abban a helyzetben éretlen kiskamaszként rátalálok egy olyan közösségre, ami fókuszt ad a frusztrációimnak, hogyan reagálok? Szeretném hinni, hogy az erőszakig persze nem jutottam volna el. Hogy én más lettem volna. Hogy ennek a srácnak a múltjában volt még valami más, amiről a filmben nem tudhattunk meg többet, és ami magyarázza ezt az egészet. Szeretném hinni.
Nemrég írtam Greg Boyle jezsuita szerzetesről, aki kaliforniai bandatagoknak alapított egy rehabilitációs programot. Ő írja, hogy amikor elkezdett ezekkel a fiatalokkal foglalkozni, akkor arra számított, hogy szörnyetegekkel fog találkozni. És valóban: ezek közül a srácok közül egyesek borzasztó dolgokat követtek el. Kegyetlen bűncselekményeket, amitől az embernek összefacsarodik a szíve. Amiket ember nem bocsát meg. És mégis, Boyle megtanulta, hogy bár vannak szörnyű tettek, de a szörnyű tettek mögött nem olyan szörnyetegek vannak, akik démoni gonoszsággal születtek erre a világra. Hanem emberek, akik borzasztó zsákutcákba kerültek. Akik nem tudták feldolgozni a bántást, a fájdalmat, a félelmet, az agressziót.
Amikor a film végén a fiú kétségbeesetten próbálja elérni, hogy kicsikarjon a pszichológusból valamiféle rokonszenvet, valamiféle jelet arra, hogy ő is szerethető, hogy ő sem szörnyeteg – az talán az igazság pillanata. A sok alakoskodás, a sok álca, a nagyfiús allűrök és pózok mögött egy toporzékoló kisgyerek várja, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. És vajon hány ilyen srác van, aki aztán mesterszintre fejleszti az alakoskodást, az életben szupersikeres ember lesz, hatalmat és vagyont szerez, népszerűségben fürdik, anélkül, hogy valaha is szembenézett volna ennek a belső gyermeknek az éhségével. Techguruk, politikusok, diktátorok, tőzsdecápák, influencerek… Megannyi sérült hímegó.
