Korábban azt gondoltam, ezek a májusi napok majd apaként lesznek számomra emlékezetesek. Arról, hogy a kislányom minden nap tanul valami új szót. És hogy már ráül a bilire. Hát a kormány kiborította a bilit és tett arról, hogy ezek a napok más miatt lesznek majd emlékezetesek.
Eddig is célkeresztben voltunk persze. De ez a mostani represszió más. Rátelepszik az ember mellkasára, mint valami nyomasztó teher. Borzasztó érzés átélni, hogy a legjobbat akarod a hazádnak, és az állam úgy kezel, mint valami utolsó bűnözőt. Mert az egész államot foglyul ejtették a bűnözők! Nincs az a tünde, ent vagy embernyelvi szitok, ami ráillene ekkora igazságtalanságra.
„Ebben az országban feketének lenni és viszonylag tudatosnak – azt jelenti, hogy szinte állandó dühben él az ember,” írta James Baldwin. Én egy kiváltságos középosztálybeli fehér pasi vagyok. De jelenleg mégis tudatosan beszorultam egy megbélyegzett skatulyába. Magyar civilként létezni manapság lehetetlen anélkül, hogy ne lennél folyamatosan dühös. Kezdeni kell vele valamit.
Egy meditációs tanár egyszer azt mondta, hogy minimum 10 percet meditálj naponta. De ha nagyon nincs időd, akkor fél órát. Mert ugye akkor van a legnagyobb szükséged rá.
Nos, nekem tegnap nagyon kis időm maradt, azt is már az alvásidőből kellett elvenni. De az még hagyján: kedvem és figyelmem is kevés maradt rá. Érthető közéleti okokból olyan felfordulás volt ott bent, amit talán a leginkább úgy lehetne leírni, hogy „zaklatott idegállapot”.
De leültem mégis. Az első pár percben a gondolatok és érzések kavargása teljesen elvitt magával. Egymást váltogató snittek. NAV-vizsgálat. Házkutatás. Emigráció. Aztán szép lassan sikerült lehorgonyoznom a légzésnél.
És mindig van egy pillanat, amikor feloszlik a köd. Olyan ez, mint amikor a magashegyi túráimon hirtelen kiérünk a felhőből a napsütötte fensíkra. Nem tűnnek el persze teljesen a gondolatok és érzések – ez nem valamiféle szőnyeg alá söprés. Tudod, hogy ott vannak – és újra előtérbe fognak kerülni. Inkább egyfajta távlatot nyer az, ahogyan érzékelem, látom őket. Tudatába kerülök, hogy van valami a napi gondok, szenvedélyek, az őrjítő aggodalmak és meggyőződések kavargó áramlata mögött. Egy bársonyosan hűs, végtelen tér.
„Ha egy zsúfolt menekülthajót kalózok támadnak meg, és mindenki pánikba esik, minden elveszik,” írta Thich Nhat Hanh. „De ha csak egy ember nyugodt és középpontban marad, az már elég. Megmutatja a túlélés útját a többieknek is.”
(note to myself)
