„Hol van apa?” „Tüntet” A legújabb szó, amit a 19 hónapos kislányom megtanult. Egyrészt büszke vagyok rá: tanulja meg korán, hogy az embereknek ki kell állniuk magukért, egymásért. A nagyapjával együtt tüntettünk: a társadalmi szolidaritás nálunk családi hagyomány. Másrészt meg összeszorul a szí­vem, hogy egy olyan országba kellett születnie, ahol ilyen dolgok ellen kell tüntetnünk, mint ma. Sokan megkérdezik: no és ha tüntetsz, attól jobb lesz bármi?Úgyis megcsinálják, amit akarnak. Én viszont azt gondolom, hogy nem azokat kell számon kérni, akik tesznek valamit, hogy ugyan annak mi értelme van. Hiszen ha megfelelő számú ember érezné úgy, hogy közösen cselekednie kell, akkor eleve nem is lennénk ebben a helyzetben. Sokan azt is mondják, hogy a „magyarok genetikailag alattvalók”, meg hogy ez „birka nép”. Hogy belénk volt kódolva ez az egész NER. Én ezt nem hiszem. Nem vagyunk alávalóbbak más népeknél. Ahogy az emberekre, a népekre is igaz, amit Máté Gábor szokott mondani: nem azt kell kérdezni, hogy „mi a franc bajod van?”, hanem azt: „mit történt veled?” Elég szerencsétlen történelmi, társadalmi konstelláció vezetett idáig. Tanult tehetetlenség és bénultság. Ennek az ellenszere a több, és nem a kevesebb szolidaritás. A rendszer eróziója már látványosan előrehaladott. Recsegnek-ropognak az eresztékek. Pont ezért válik egyre veszélyesebbé és agresszí­vebbé. De ne legyenek kétségeink: nem fog összeomlani magától. Csak akkor, ha egyre több ember nyilvání­tja ki nemtetszését és lép a közös cselekvés útjára. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világí­t bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, mí­g jelt nem í­r hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borí­tsd ránk virrasztó éji felleg.” (esti versek a drogriporterrel)