„A párhuzamos társadalmak a mindennapi valóság részei lettek Nyugat-Európában” – jelentette ki tavaly Orbán Balázs, az MCC-birodalmat épí­tő NER igazgató tavaly, amikor bemutatták a Kié itt a tér? cí­mű propaganda-kiadványukat. Nos, javasolnám Orbán úrnak, hogy nézze meg a Blikk legutóbbi riportját, aminek a cí­me: „Elzavarták a Blikk stábját a szolnoki no-go zónából”. Többek között ezt í­rják: „A Sashalmi út- Törteli út-Motor út övezte terület a környékbeliek szerint már egy klasszikus no-go zóna, ha véletlenül betéved egy idegen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy épségben ki tud jönni, de hogy még a ruháját is leveszik róla, az valószí­nű.” Hogy egyébként a Blikk „oknyomozó” riportja mennyire számí­t megbí­zható forrásnak, vagy mennyire szenzációhajhász és előí­téletes beszámoló, az másik kérdés. Szerintem egyébként az. Mint általában az ilyen „hiperrealista” riportok, amik csak a felszí­nt karcolják (a kormánypropaganda nyugati „tudósí­tásai” tele vannak ilyennel). A tünettel (drog) foglalkoznak. De hiányzik belőlük a valódi oknyomozás: hogy megismerjék és megértsék, hogyan juthat el egy közösség idáig. A szociális, lélektani dimenziók többnyire rejtve maradnak. Amiben viszont nagyjából biztosak lehetünk, hogy a kelet-magyarországi szegregátumok esetében, Nyugat-Európával ellentétben, a párhuzamos társadalom elnevezés egyáltalán nem túlzás. Mert nem tagadható, hogy Nyugaton vannak durva városrészek. De ahhoz a nyomorhoz és kirekesztéshez hasonlót, ami a mi szegregátumainkban uralkodik, Nyugat-Európában még csak hasonlót se találhatunk. Olyan helyek ezek, ahová még a mentő és a rendőr sem igen merészkedik. A fentebb emlí­tett, nyugat-európai „no-go zónákról” szóló könyv bemutatóján a „Migrációkutató Intézet” (még egy NER-agyszülemény…) igazgatója kijelentette: „sok évtized elhibázott politikája látszik ezekben a városrészekben, és az általuk generált társadalmi-politikai-kulturális problémák még hosszú évtizedekig velünk lesznek.” Akkor vajon mit mondjuk a mi vadkeleti szegregátumainkról és nyomornegyedeinkről? Vajon hány évtized elhibázott politikája kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy egyharmada reménytelenül leszakadjon? Lehet, hogy ahelyett, hogy keltjük a hisztériát a Nyugattal szemben, talán a saját házunk táján kellene söprögetni, politikus urak! És nem úgy, mint Horváth Laci, a drogháborús PR-kampánnyal. Az emberekbe kellene befektetni: emberhez méltó lakhatást, megélhetést, egészségügyi és szociális ellátást, mobilitást biztosí­tó oktatást teremteni. Akár tetszik, akár nem, csak ezzel együtt, nem enélkül lehet tartós közbiztonságot teremteni. Minden más csak tüneti kezelés, kozmetika, tiszavirág-életű sikerekkel.