Ez az ember egy élő önellentmondás.
Játssza a globalizáció elleni romantikus lázadót, miközben a saját lánya is a legdrágább globális luxusmárkákban parádézik. Adja itt a szuverenitás bajnokát, aki egyébként lépten-nyomon más államok szuverenitását sérti. A kereszténység védelmezőjét, akinek egyébként egy szava sincs az ellen, hogy a szomszédos országban keresztények ezreit gyilkolják halomra. Megbélyegzi a Soros alapítványa által támogatott civileket, miközben a saját karrierje be sem indult volna Soros támogatása nélkül.
De tudjátok mi az, ami a legbosszantóbb? Hogy 15 év kormányzás után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne.
Ahogy átnyomja a felelősséget a saját katasztrofális hibáiért azokra, akik a hibákra rámutatnak. Iszonyat tenyérbemászó, hogy miközben egy egész népet bántalmaz, húz le a sárba, nem középiskolás fokon, még ő játssza el az örök áldozatot, akit mindenki bánt, aki ellen mindenki összeesküszik. Az embert a hányinger kerülgeti attól, ahogy a fortyogó gyűlöletét és arroganciáját szerénységnek álcázza. Hogy ugyanolyan természetességgel ver pofán, mint ahogy aztán letagadja. Hogy hiába ő a bántalmazó, mégis ájtatos pózba vágja magát és a mártírok glóriáját vizionálja a saját feje fölé.
Adja itt ezt a sebhelyes akcióhőst, akit tesztoszteron és pia szúrós szaga leng körül, és aki részegen azzal henceg a kocsmában, hogyan vert le fél kézzel egy tucatnyi nindzsát. Harcosok Klubját vizionál, együtt simogatják egymás sértett, törékeny maszkulin egóját a többi kiöregedett rocksztárral.
Gyűlölöm? Nem. Aki azt hiszi, hogy Orbánt gyengíti az, hogy folyamatosan gyűlölik, szidják és ütik, az téved: a benne lévő küldetéstudatot ez csak tovább dagasztja. Én nem gyűlölöm. Egyszerűen csak borzasztóan szánalmasnak tartom. Annyira baromira szánalmasnak, hogy rettenetesen elszomorít, hogy egy ilyen ember ekkora hatalomra tett szert – mert ez borzasztó bizonyítványt állít ki rólunk, magyarokról is.
Nem vagyok híve annak, hogy politikusokat a médiaszerepléseik alapján diagnosztizálnak és rájuk aggatnak különféle diagnosztikai címkéket. Nem teszem ezt. De ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló, akinek picit is jó szeme van az emberi lélekhez, hogy egy borzasztóan sérült emberről van szó. Akit gyerekkorában sokat bántottak azok, akiktől leginkább megértést és elfogadást kellett volna kapnia. Egész életére benne maradt ennek a lenyomata: a frusztált kisebbrendűségi érzés és a dühös bizonyítási kényszer. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy körülvegye magát vigyorgó, csápoló hívekkel, mint az iskolai bullyk, akik imádják, ha nézik, ahogy a gyengét ütik. Nem véletlen, hogy ő – éppen ő – vált Horthy és Kádár után egy újabb tekintélyelvű korszak bántalmazó alap- és apa-figurájává.
Mégis, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt érzem, hogy ez a rendszer, és annak a főnöke, leszállóágban van. Olyan ez, mint amikor valaki sokszor pukizott már be az iskolabuszban. És egy ideig sikeresen hiteti el az osztálytársaival, hogy a kövér gyerek, meg a roma gyerek, meg a meleg gyerek volt az, nem ő. De aztán egyre több gyereknek kezd feltűnni, hogy mindig ott van a legbüdösebb, ahol ő van…
