Amikor éppen szenvedünk, és valaki arról papol nekünk, hogy „de nézd a jó oldalát”, az nagyon bosszantó tud lenni, nem? Gyakran ez a felszínes pozitivitás sokkal inkább azt mutatja, hogy a másik megijed attól, hogy valódi társad legyen a bajban. Hogy valóban együtt érezzen veled. Ehelyett zavarát okoskodással álcázza. A helyzet az, hogy szerintem mindannyian voltunk már mindkét oldalán ennek.
Szóval az ilyen kívülről jövő, leereszkedő, hamis kincstári okoskodás terméketlen. De azért azt is el kell ismerni, hogy amikor te magad megfelelő idő elteltével visszanézel az egykori szenvedésedre, akkor belátod, hogy valami fontosat tanultál általa. Mélyebb önismeretre tettél szert.
És amikor az ember szert tett némi életbölcsességre, akkor már az is előfordul, hogy amikor éppen szenvedsz valami miatt, akkor nem lovallod úgy bele magad az önsajnálatba, mint régen. Nem söpröd szőnyeg alá a fájdalmat: hanem megpróbálod úgy megélni, hogy tanulj valamit belőle. Valahogy értelmet, jelentést nyer általa a negatív élmény is.
Az egzisztencialista pszichológusok, mint Viktor Frankl, bevezették a jelentésteli szenvedés fogalmát. Sinn im Leiden. Meaningful suffering. Nietzschére hivatkoztak, aki szerint az ember, „ha van miért élnie, szinte minden hogyant el tud viselni”.
De ezt a gondolatot könnyű félreérteni is. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy elviselem a szenvedést, mert tudom, hogy akkor majd valami ennél is nagyobb jutalom, gyönyör vár a jövőben. Vagy boldogan szenvedek most azért, hogy holnap ebből valami nagyobb hasznom legyen. Ez elég sekélyes gondolkodás lenne. Megfigyelhető a materialista formája is ennek („ma visszafogom magam, hogy holnap kicsaponghassak”) és a vallásos formája is („ma vállalom a szenvedést, hogy majd a halál után a paradicsomi gyönyörök várjanak rám”).
Az emberi létezés értelme nem az, hogy kiküszöböljük a rossz élményeket, a szenvedést. Hanem az, hogy egy olyan keretbe foglaljuk az életünket, amiben mind a jó, mind a rossz értelmet nyer. Valójában ez nem is mindig racionális megértést jelent, hanem egyfajta racionalitáson túli elfogadást. Egy végső igent a létezésre. Egy végső igent saját magunkra, a saját életünk értékére.
Meister Eckhart, a 14. századi keresztény misztikus egy olyan korban élt, amikor az emberek szinte üzleti tranzakciónak tekintették a vallást. Egyfajta alkudozásnak Istennel: ha ma elmondok 15 miatyánkot, akkor ennyi és ennyi jutalom vár majd rám. Ha ezt és ezt megcsinálod, akkor a halálod után üdvözülhetsz. Eckhart elutasította ezt a kufár-mentalitást.
Der Mensch soll so leben, als hí¤tte er keinen Grund, keinen Warum. Az embernek okok és miértek nélkül kell élnie, jelentette ki. Ne azért tégy jót, mert jutalom vár, ne azért szeress, hogy viszont szeressenek. Hanem azért, mert tudod, hogy az élet valódi jelentése akkor mutatkozik meg neked, ha elcsendesíted magadban az önző, terméketlen szenvedélyeket. Eckhartnak ez az elengedése – Gelassenheit – nagyon hasonlít ahhoz, amit a buddhisták ürességnek (súnjata) hívnak. A valódi találkozásra akkor kerül sor, amikor kiüresíted magad.
Ebből perspektívából szemlélve átértelmeződik a függőségből való felépülés is. Ami szintén egyfajta kiüresedés, amiből aztán elindulhat valamilyen gyarapodás. Nem véletlen, hogy sok függő számára éppen egy olyan spirituális „mélypont” hozza el a változást, aminek a lényege nem is az, hogy az ember racionálisan belátja, hogy már nincs lejjebb. Hanem az, hogy alapvetően átformálódik, értékkel és jelentéssel töltődik fel az énképe. A viselkedés akkor kezd el változni, ha változik az a mód, ahogyan az illető saját magára, a saját életére tekint. A történet, amit saját magáról mesél magának. És ami korábban értelmetlennek és sziszifuszi küzdelemnek tűnt számára – a felépülés – értelmet nyer, mint kozmikus újjászületés.
(note to myself)
