Ez itt nem más, mint Giotto Pünkösdi freskója a pádovai Scrovegni-kápolnában, amit 1305 körül festett meg. Bár mai, 21. századi szemmel nagyon „középkorinak” tűnhet ez a festmény, de valójában pont a középkori hierarchikus, ikonikus, síkszerű, uniformizált ábrázolástól való elszakadás egyik fontos állomását jelenti. És ilyen értelemben kaput nyit a reneszánszba.
A jelenet talán mindenki számára ismerős, aki olvasta Az apostolok cselekedeteiben a pünkösd eredettörténetét: ahogy az apostolokra kiáradt a Szentlélek és csodálatos módon mindenki, aki a prédikálásukat hallotta, a saját nyelvén hallotta őket megszólalni.
Figyeljétek meg az apostolok reakcióit! Giotto valami különlegessel kísérletezett itt, ami hallatlan volt a középkori ikonfestők számára: a transzcendens (isteni) megnyilvánulásra adott egyéni emberi reakciókat ábrázolt. Az apostolok arcai érzelmekről árulkodnak, közülük egyesek társalognak egymással, mások az égre nézve áhítatba merülnek. Ez a spirituális-pszichológiai realizmus, az individualitásra helyezett fókusz bizony forradalmian új volt a maga korában.
Csodálatosan rímel mindez a pünkösd üzenetére. Az egyéni különbözőségek, a sokszínűség megszentelése és egyben a sokféleségből fakadó (nyelvi, kulturális, szociális) gátak lebontása. Az üzenet az, hogy van egy erő, ami mindenkit a maga nyelvén – a saját élethelyzetében, identitásában – szólít meg. És mégis, megmutatja, hogy mindannyiunkban van valami közös.
Természetesen sok konzervatív vallásos ember eretnekséggel fog megvádolni ezért, de nem tartom magamban a saját értelmezésemet: a pünkösd a társadalmi felszabadítás eseménye is. Ami áthágja a társadalom által törvények, szokások, meggyőződések útján ember és ember közé emelt gátakat. Hiszen, ahogy itt írva vagyon, „még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak” ApCsel. 2,17-18).
Társadalmi státusz. Nyelv és kultúra. Etnikai, faji hovatartozás. Nemi identitás. Szexuális orientációk. Világnézet. Vallás és ideológia. Ennek az Erőnek a mindent átvilágító fényében csalóka árnyjátékok csupán, akárcsak azok, amik Platón barlangjának falán rajzólódtak ki. Van persze realitásuk: a különbségek fontosak. De egyben van valami rajtuk – rajtunk – túl, ami sokkal fontosabb. Ami mindannyiunkat áthat, és ami lehetővé teszi, hogy kellő nyitottsággal, kellő tisztelettel kezet nyújtsunk egymásnak.
Lehet, hogy nem hiszek feltétlenül katekizmusokban és dogmákban, nem fogadom el egyházi tekintélyek abszolút felsőségét, vallási kinyilatkoztatások kizárólagosságát. De ha valamiben, akkor én ebben biztosan hiszek.
(pünkösdi töprengések a drogriporteren)
