Kétféle módon értelmezheted azt, ami a lelked mélyén kavarog. És ami olyan pillanatokban kerül a tudatosság felszínére, mint amilyen egy különösen megragadó álom. Vagy egy pszichedelikus utazás.
Az egyik értelmezés szerint ez nem több, mint minden cél nélkül kavargó kaotikus ősleves. Amit genetikailag vezérelt vágyak, indulatok kusza örvénye mozgat. Ha van jelentése, hát nem több, mint amit az evolúció által diktált ösztönök kiélése vagy elfojtása magyarázhat. Szinaptikus kisülések, elektrokémiai szikrák által kiváltott hallucinációk illúziója csupán. Egyéni mennyországok és poklok, elzárva egymástól a maguk elkülönült jelentés-tartományaiba, lefordíthatatlanul bárki más létező számára.
A másik értelmezés szerint viszont mind e mögött van egy magasabb értelem, egy felsőbb erő. Logosz. Ami olyan jelentést ad a színek és formák, emlékek és sejtések, gondolatok és érzelmek látszólag kaotikus kavargásának, ami túlmutat puszta biokémián vagy genetikán. Ami kommunikálni akar velünk. Mert ez az erő belőlünk szólal meg, az álmainkon, látomásainkon keresztül – és túl is rajtuk. És sokkal jobban ismer minket saját magunknál is. Terelget minket egy másik part felé, ahol más törvények uralkodnak és ahol minden mindennel összefügg.
Bizonyíték nincs. Olyan legalábbis nincs, amit lektorált tudományos szaklapokban bizonyítéknak fogadnának el. Senkit sem tudsz meggyőzni, hogy így van – és persze az ellenkezőjéről sem.
Csupán bizonyság van – amit átélünk. Minden sejtünkkel. Minden idegvégződésünkkel. Egyfajta kegyelem, aminek az állapotában elénk tárul a valóság egy másik, ragyogó szintje. Ahol soha nem vagyunk egyedül. Ami mindig is ott van, karnyújtásnyira tőlünk, várva, hogy felfedezzük.
„Az egónk csupán egy vékony ostya, ami egy színjátszó óceán felszínén lebeg,” mondta James Hollis jungiánus pszichológus.
(note to myself)
kép: Zdzisław Beksiński
