Azt hiszem, kevés buddhista fogalom van, amit jobban félreértettem fiatalon, mint a nirvána fogalmát. És ehhez persze hozzájárult mindaz, ahogyan a populáris kultúrában át lett gyúrva, el lett torzítva ez a fogalom. Tinédzserként rajongtam például a Nirvánáért – a grunge bandáért.
God bless them, de sajnos ez a névválasztás sok zavart okozott, és szerintem nem csak az én fejemben. Ha meghallom ezt a szót, akkor máris beindul a fejemben a Come as you are gitár riffje. Beúsznak az elmosódott, vízalatti képek Kurt Cobainről, aki szinte a föld fölött lebeg valamiféle különös extázisban, a valóságon kívül. És valahogy így képzeltem el a nirvánát is: egy olyan buddhista paradicsomként, ahol az ember egy nagy, elnyújtott orgazmusban lebeg valamiféle anyaméhben, a világon kívül.
Tévedtem. Valójában a nirvána nem orgazmus, nem is paradicsom. Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „megvilágosodás” – de ez is félre tud vinni minket. Mert valamiféle tökéletes és gyönyörteli állapotra utal, egyfajta felsőbbrendűségre, kiválasztottságra. Ha görcsösen keresel valamiféle megvilágosodás-élményt, akkor valójában még mindig a saját egódat boostolod. Talán jobb szó rá az, hogy „felszabadulás” – a Buddha is használta (vimutti). Felszabadulás a szenvedés jármából, a szenvedés elengedése.
A nirvána ugyanis, demisztifikálva, egyszerűen ennyit jelent. Szó szerint a páli kifejezés, amit a Buddha használt (nibbána) annyit tesz, mint „a tűz kioltása”. Joseph Goldstein meditációs oktató szerint a nirvána egyszerűen csak: nem-függőség (non-addiction). Gondolj egy mókusra, aki folyamatosan a kis mókuskerekében szaladgál. Szenvedélyesen sóvárog arra, hogy célba érjen, de valójában nem halad sehová, és ez szenvedéssel tölti el. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy valójában ő maga a rab és a rabtartó egyben. Kilép a mókuskerékből. Vajon ez a mókus akkor most magasabbrendű lénnyé vált a többinél? Nem gondolom. Egyszerűen csak felismerte a szenvedése természetét és elengedte a szenvedést.
Hát ennyi. Persze mint minden, ami nagyon egyszerű, ez is egyben borzasztó nehéz számunkra. Érdekes egybeeseés, hogy gyakran éppen a bonyolult dolgok a legkönnyebbek. Micsoda kifinomult, cizellált hazugságokkal vagyunk például képesek félrevezetni saját magunkat csak azért, hogy fenntartsuk az illúziót: a választott mókuskerekünk (diszfunkcionális kapcsolat, drog, harag, gyűlölet, szex stb.) visz valahová. Eközben milyen nehezen fogadjuk el azt az egyébként pofonegyszerű tényt, hogy valójában éppen mi vagyunk azok, akik a legtöbbet ártunk saját magunknak. Mert tele vagyunk sérelmekkel, titkokkal, félelmekkel és szégyennel. Tökéletesek akarunk lenni, tökéletesnek akarunk látszani. Játszuk a játszmáinkat. Csiszolgatjuk a saját magunkról alkotott történeteinket. Én is, te is, mindenki. Hogy mi vár ránk az út végén? Nem tudom. Én is az utam elején járok. De azt már tudom, hogy merre vezet az út: a több (ön)reflektivitás és kevesebb reaktivitás felé.
(note to myself)
