A trauma egy görög eredetű szó, ami sebet jelent.
Az orvosi szaknyelvben mind a mai napig ezt is jelenti: fizikai sérülés, seb. Koponyatrauma. Agyi trauma. Mellkasi trauma. Szúrásos trauma. És a többi.
De a szónak ugye van egy másik, pszichológiai jelentése is. És ebből a szempontból a fizikai sérülésekkel való összehasonlítás félrevezető lehet. Mert a lelki sérülések, sebek, teljesen más természetűek, mint a fizikai sérülések.
Nem csak arra gondolok, hogy a fizikai sérülések láthatóak, a lelki sebek azonban láthatatlanok. És ezért gyakran rejtve maradnak, akár évtizedekig is. Hanem maga a sérülés természete is más.
A lelki traumát nem egyszerűen egy rossz dolog okozza, ami megtörtént velünk. Például az, hogy valakivel nagyon rossz dolog történik, még nem szükségszerűen fogja traumatizálni. Ahhoz kell valami más is: az, hogy átformálja a saját magáról alkotott képét.
Ez többnyire akkor következik be, amikor a rossz élményhez kapcsolódik a tehetetlenség, hogy nem tehetünk ellene. Hogy nem számíthatunk ebben másik ember együttérző támogatására – hogy egyedül vagyunk. Mert nem érdemeljük meg, meg értéktelenek, selejtesek vagyunk.
Ahogy James Hollis, a jungiánus pszichológus írja, „a trauma nemcsak seb, hanem történet. Egy olyan történet, amely elhiteti velünk, hogy kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint amilyenek valójában.”
Magyarul a trauma eltéríti azt a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak. Megváltoztatja azt a módot, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan reflektálunk saját magunkra. A trauma nem csak megbénít, hanem elhiteti velünk, hogy nem is érdemlünk mozgást.
A törött csont előbb-utóbb beforr, a seb begyógyul. De a „lelki seb”, a trauma – az átírt történetünk – arra ítél bennünket, hogy újra és újra eljátsszuk. Mint egy megakadt lemezjátszó, újra és újra ugyanaz a nóta.
Már megint bántalmazó partnert választasz. Már megint képtelen vagy tartós kapcsolatra. Már megint nem tudod kontrollálni a szenvedélyeidet. Képtelen vagy kiszabadulni a munkahelyről, ahol kihasználnak. Mindig az emberek elismerésére sóvárogsz de soha nem elégedsz meg vele. És még sorolhatnánk. Eljátszod ugyanazokat a halálosan unt gyenge színészi szerepeket ugyanabban a béna Zs-kategóriás darabban.
Legalábbis addig, amíg nem kezded el tudatosítani ezeket az újrajátszásokat, ezeket az önbeteljesítő, önpusztító mintákat. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadod a torz történeteket, amikkel bántod magadat. Hanem megismered, honnan erednek. És együtt érzel saját magaddal – elfogadod magad, szégyen nélkül.
Bátorság új történetet írni magadról: ez az igazi gyógyulás.
„Mindaddig, amíg nem értjük meg a történeteket, amelyek kísértenek minket, azok élnek helyettünk,” mondja Hollis.
(note to myself)
kép: Oscar Larocca
