A trauma egy görög eredetű szó, ami sebet jelent. Az orvosi szaknyelvben mind a mai napig ezt is jelenti: fizikai sérülés, seb. Koponyatrauma. Agyi trauma. Mellkasi trauma. Szúrásos trauma. És a többi. De a szónak ugye van egy másik, pszichológiai jelentése is. És ebből a szempontból a fizikai sérülésekkel való összehasonlí­tás félrevezető lehet. Mert a lelki sérülések, sebek, teljesen más természetűek, mint a fizikai sérülések. Nem csak arra gondolok, hogy a fizikai sérülések láthatóak, a lelki sebek azonban láthatatlanok. És ezért gyakran rejtve maradnak, akár évtizedekig is. Hanem maga a sérülés természete is más. A lelki traumát nem egyszerűen egy rossz dolog okozza, ami megtörtént velünk. Például az, hogy valakivel nagyon rossz dolog történik, még nem szükségszerűen fogja traumatizálni. Ahhoz kell valami más is: az, hogy átformálja a saját magáról alkotott képét. Ez többnyire akkor következik be, amikor a rossz élményhez kapcsolódik a tehetetlenség, hogy nem tehetünk ellene. Hogy nem számí­thatunk ebben másik ember együttérző támogatására – hogy egyedül vagyunk. Mert nem érdemeljük meg, meg értéktelenek, selejtesek vagyunk. Ahogy James Hollis, a jungiánus pszichológus í­rja, „a trauma nemcsak seb, hanem történet. Egy olyan történet, amely elhiteti velünk, hogy kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint amilyenek valójában.” Magyarul a trauma eltérí­ti azt a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak. Megváltoztatja azt a módot, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan reflektálunk saját magunkra. A trauma nem csak megbéní­t, hanem elhiteti velünk, hogy nem is érdemlünk mozgást. A törött csont előbb-utóbb beforr, a seb begyógyul. De a „lelki seb”, a trauma – az átí­rt történetünk – arra í­tél bennünket, hogy újra és újra eljátsszuk. Mint egy megakadt lemezjátszó, újra és újra ugyanaz a nóta. Már megint bántalmazó partnert választasz. Már megint képtelen vagy tartós kapcsolatra. Már megint nem tudod kontrollálni a szenvedélyeidet. Képtelen vagy kiszabadulni a munkahelyről, ahol kihasználnak. Mindig az emberek elismerésére sóvárogsz de soha nem elégedsz meg vele. És még sorolhatnánk. Eljátszod ugyanazokat a halálosan unt gyenge szí­nészi szerepeket ugyanabban a béna Zs-kategóriás darabban. Legalábbis addig, amí­g nem kezded el tudatosí­tani ezeket az újrajátszásokat, ezeket az önbeteljesí­tő, önpusztí­tó mintákat. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadod a torz történeteket, amikkel bántod magadat. Hanem megismered, honnan erednek. És együtt érzel saját magaddal – elfogadod magad, szégyen nélkül. Bátorság új történetet í­rni magadról: ez az igazi gyógyulás. „Mindaddig, amí­g nem értjük meg a történeteket, amelyek kí­sértenek minket, azok élnek helyettünk,” mondja Hollis. (note to myself) kép: Oscar Larocca