Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2025-06-27

„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés cí­mű filmben, amit tegnap vetí­tettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok). Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt í­rja: „Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás „” mindegyik jól eladható.” Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét. És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De mí­g az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompí­tás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkí­t, elszigetel és letompí­t. A film nem marad a felszí­nen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számí­t, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok! Hát távolról sem. Kí­méletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegí­tenek meg az előí­téletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés. Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegí­tette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasí­tottság és értéktelenség élménye. Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé. De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mí­toszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjaví­tják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépí­tő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapí­tvány sorstárs segí­tőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesí­tésével, a szülők hárí­tásával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak. És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről. Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghí­vást a film vetí­tésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!
 |  Péter Sárosi
„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés cí­mű filmben, amit tegnap vetí­tettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok). Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt í­rja: „Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás „” mindegyik jól eladható.” Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét. És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De mí­g az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompí­tás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkí­t, elszigetel és letompí­t. A film nem marad a felszí­nen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számí­t, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok! Hát távolról sem. Kí­méletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegí­tenek meg az előí­téletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés. Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegí­tette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasí­tottság és értéktelenség élménye. Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé. De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mí­toszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjaví­tják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépí­tő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapí­tvány sorstárs segí­tőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesí­tésével, a szülők hárí­tásával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak. És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről. Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghí­vást a film vetí­tésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©