Igazából az van, hogy félünk egymástól. A jobboldaliak félnek, hogy a baloldaliak rájuk szabadí­tanak valami woke diktatúrát, ahol már azért is lefejelnek, ha nem találod el pontosan, hogy az 2SLGBTQQIP2SAA betűkombinációból mi mit jelet. A baloldaliak félnek, hogy a jobboldaliak megint benáculnak, bevagoní­roznak és táborba hurcolnak mindenkit, aki egy kicsit is eltér a Heteró Keresztény Hazafias Alattvaló normatí­vától. Az ateisták félnek, hogy a vallásosak megint inkvizí­torosdit játszanak, letagadják az iskolában az evolúciót és betiltják a tudományt. A vallásosak félnek, hogy az ateisták megint a templomba („négy fal közé”) szorí­tják be a vallást, megszégyení­tik a hí­vőket és büntetik azt is, ha valaki megvallja a hitét. A hazafiak félnek attól, hogy elveszik tőlük a nemzeti identitásukat és mindenkit feloldanak valamiféle hamis, jellegtelen, kozmopolita műanyag-identitás trutymójában. Az internacionalisták félnek, hogy bezárkózunk a nemzeti hagyományok lövészárkába és csak puffogtatunk onnan, a saját önelégültségünkben dagonyázva. A feministák félnek, hogy a jövő valamiféle patriarchális Handmaid’s Tale rémálomba fordul és mindent elvesz, amiért az elmúlt évszázadokban küzdöttek. A feministáktól idegenkedő férfiak pedig attól tartanak, hogy egy olyan világ jön, ahol már azért is szégyellniük kell magukat, hogy valami lóg a lábuk között. Ahogy már Bibó megí­rta, talán a boldogabb nyugati országokban is jelen van ez a félelem. De nem válik hisztériává. Kontroll alatt marad. De mi, nyomorúságos kis kelet-európaiak, gyakorlatilag folyamatosan félünk. És félelmünk egzisztenciális félelem. Rettegés a megsemmisüléstől. Horror vacui. Félünk attól, hogy eltörlik az identitásunkat, a kultúránkat. A csoportot, amihez tartozunk. Az értékeket, amikben hiszünk. És félünk attól, hogy minket is megsemmisí­tenek. Erkölcsileg és fizikailag is. A félelmünk a saját transzgenerációs traumáinkból, és persze a történelem sötét fejezeteiből táplálkozik. Irányí­tja a szavainkat, a tetteinket. Ezért aztán számunkra minden konfliktus egyben egzisztenciális konfliktus is. Minden harc a végső harc. Minden választás a végső. Csak végletekben tudunk gondolkodni. Márpedig ez teljesen eltorzí­tja a saját erkölcsi karakterünket is. A szekértábor-logika szerint mérjük mindennek az értékét: a másikban meglátjuk az apró hibát is, a mi kutyánk kölykének meg a halálos bűnt is elnézzük. Én azt gondolom, hogy ha más alapokra akarjuk épí­teni a jövőt, mint eddig, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a félelemmel. Nem úgy, hogy megtagadjuk és együtt énekeljük a kumbáját. Hogy letagadjuk a különbségeink létezését. Az ilyen, szlogenek szintjén maradó kibékí­tés fakadhat ugyan nemes szándékból, de a felszí­nen marad, és előbb-utóbb újra felüti fejét a félelem. És addig csak félelem-vezérelt politikai rendszerek tudnak létrejönni, akár balra, akár jobbra leng ki éppen az inga. Egyéni és kollektí­v munkát kell végeznünk a félelmünkkel. Meg kell ismernünk a saját félelmünket – át kell ölelnünk azt, aki bennünk fél, de nem szabad engednünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Megfelelő platformokat kell teremteni ahhoz, hogy odafordulhassunk a másikhoz és megérthessük, honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán. A közösségi média komment-szekciója nem alkalmas erre. A közösségért való egzisztenciális félelem az a döntő tényező, ami köztünk és a valódi demokrácia között áll – í­rta Bibó. Kezdeni kell vele valamit. Ez a feladatunk, nem kevés. kép: Franciso Goya