A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek: 1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is! 2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg! A kí­váncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott. Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen í­rtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kí­sérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesí­tő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség… Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leí­rta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hí­vott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya. Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen taní­tó „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem í­télkezés, kí­váncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme. Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kí­váncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégí­tése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül. Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?” Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét. (note to myself)