A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek:
1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is!
2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg!
A kíváncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott.
Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen írtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kísérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesítő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség…
Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leírta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hívott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya.
Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen tanító „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem ítélkezés, kíváncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme.
Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kíváncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégítése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül.
Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?”
Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét.
(note to myself)
