Lázár János műemlékké nyilvánította az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia címmel regényt írt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állított.
Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben.
Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolítani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolítják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállított Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz.
Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisítanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorító rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszínén nem.
De több is van ebben.
A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasítása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején írt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze.
Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvánított művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: írtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek.
Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.
