Lázár János műemlékké nyilvání­totta az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia cí­mmel regényt í­rt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állí­tott. Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben. Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolí­tani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolí­tják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállí­tott Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz. Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisí­tanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorí­tó rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszí­nén nem. De több is van ebben. A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasí­tása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején í­rt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze. Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvání­tott művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: í­rtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.