Az emberek meglepően hasonlóan í­rják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krí­zisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most. Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt – a lelked súlytalan. De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik. Ahogy Rilke í­rja: „És minden reggel újra kezdődnek a dolgok, mintha még nem történt volna semmi. Csak a szí­vünk emlékezik.” Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mögötte pedig mindig is ott van valami más – egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszí­ti a súlyát és az értelmét. „Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszí­nén lebeg,” mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus. Ez a gondolat vigaszt nyújt. Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosí­tó, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amí­g a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer. Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segí­t a túlélésben – de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis í­rja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr. Meg kell szelí­dí­tenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség. „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelí­dí­tettél.” (note to myself)