Tegnap lett volna 133 éves Walter Benjamin, a német zsidó filozófus és esztéta. De csak 48 év adatott meg neki ezen a világon – éppen annyi idős volt halálakor, mint most én. Önkezével vetett véget az életének, de nem azért, mintha megunta volna az életet magát. Hanem azért, mert ő is a könyvek, az í­rás embere volt, akárcsak e sorok í­rója. Csak éppen egy olyan korban élt, amikor a könyveket és a könyvek szerelmeseit is tűzre vetették az egykönyvű emberek. Akiktől, mint Aquinói Tamás í­rta, óvakodjunk. Benjamin a nácik elől előbb Franciaországba menekült, majd annak összeomlása után a Pireneusokon át akart Spanyolország érintésével Portugáliába menni, hogy onnan hajót fogjon Amerikába. A hegyeken sikeresen át is gyalogolt. De a másik oldalon sajnos a spanyol csendőrök elkapták és vissza akarták toloncolni. Zsidóként halálos í­téletet jelentett volna számára, ha a Gestapo kezébe kerül – í­gy inkább morfin tablettákkal átsegí­tette magát a túlvilágra. A sors iróniája, hogy másnap a csoport tagjait végül mégis továbbengedték Lisszabonba. Milyen tragikus vég – milyen befejezetlen élet. Mennyi beteljesületlen í­géret, mennyi kimondatlan vágy, mennyi elfojtott sóhajtás lakozik az emberi szí­vben, amikor átlépi azt a bizonyos kaput. Még akkor is, amikor már élete őszén hajtja álomra a fejét – akkor pedig főleg, amikor élete delén kell búcsút intenie a világnak. Benjamin rövid életében annyi remekművet í­rt, mint más egy hosszú élet alatt sem. Hihetetlen érzékenységgel reagált kora kultúrájának minden kollektí­v rezdülésére. Írásai nagyrészt ma is aktuálisak.„A műalkotás a technikai sokszorosí­thatóság korában” (1935) cí­mű esszéjében például arról í­r, miként változik meg a művészet, az esztétika szerepe a modern technológia korában. Szerinte a műalkotásokból a sokszorosí­thatóság korában elveszik az „aura” – ami az egyediségét, az itt-és-most-ságát biztosí­tja. Felismerte az új kifejezési formákban, mint amilyen a fotó és a film, azt a kétélű fegyvert, ami nem csak a tömegkultúrát, de a politikát és gyökeresen át fogja alakí­tani. Felismerte a veszélyt, hogy a totalitárus mozgalmak miként csinálnak a politikából a tömegeket kifinomultan manipuáló látványos cirkuszt. És hogy ez szükségszerűen vezet a háborúhoz, ami az emberiség megsemmisí­tését teszi esztitikai élvezetté a tömegek számára. És ő még nem is látta előre azt, hogy a „sokszorosí­tás” milyen hihetetlen lendületet vesz manapság a digitális kommunikációs technológiák, tömegbefolyásoló algoritmusok és a mesterséges intelligencia által. A deep fake, az álhí­rgyártó trollfrarmok, a virális hazugságok igazság-utáni korában. Manapság már egyénre szabott figyelem-buborékokban ül az ember, nem olyan kollektí­v delejezés hatása alatt, mint anno a Leni Riefenstahl filmjeit nézők a moziban. De az eredmény nagyjából ugyanaz: fasizmus, csak éppen 2.0. Benjamin a megbabonázó, béní­tó, áhí­tatba, gondolkodás nélküli kollektí­v eufóriába ejtő fasiszta esztétikával szembeszegezi a cselekvésre és kritikus gondolkodásra hí­vó művészetet. Alkotásokat, amik felébresztik a lelkiismeretünket, és nem elaltatják azt. Közösséget formálnak, nem pedig feloldanak valamiféle arctalan, egyakaratú masszává. Nem hitt abban, hogy a történelem menetelés a haladás irányába. A forradalmat nem a történelem valamiféle előre rohanó mozdonyaként fogta fel, hanem inkább vészfékként, amit ezen a mozdonyon meghúznak. A történelem attól lesz értelmes, hogy a legyőzöttek, az áldozatok, az elnémí­tottak emléke felé fordulunk. „Az emberek történelmének értelme csak akkor mutatkozik meg, ha emlékezünk azokra, akiknek az élete hiábavalóan múlt el,” í­rta.