Oscar Wilde egyetlen regényének főhőse, Dorian Gray egy jóképű, hiú fiatalember, aki alkut köt az ördöggel. Megőrzi a fiatalos élet- és vonzerejét, cserébe viszont mindaz a tökéletlenség, kudarc, betegség és öregség, amit elkerül, nyomot hagy egy róla készült festményen, amit egy titkos helyen őrizget, mindenki más tekintetétől távol. Miközben éli hedonista, élveteg életét, időről időre nem bír a kíváncsisággal, és meglesi a festményt. De amit lát, attól újra és újra visszariad: csúfság, öregség, gonoszság – mindaz, amit a festményen keresztül saját magában pillant meg.
Valahol mindannyian Dorian Gray vagyunk.
A világ felé egy megnyerő, vonzó arcunkat próbáljuk mutatni. Szeretnénk, ha lenyűgöznénk másokat a kedvességünkkel, a vonzerőnkkel, az eszünkkel. Saját magunkat is meggyőzzük, míg ebben a szerepben tetszelgünk. A maszk teljesen ráfagy az arcunkra. Elhisszük, hogy ez vagyunk mi.
És közben mindent, ami nem illik ehhez a hamis énhez, kiselejtezünk. Szőnyeg alá söprünk és szégyellünk. Mert bizonyossággá érik bennünk a tévképzet, hogy enélkül nem vagyunk elegek, nem vagyunk szerethetők. Takargatjuk azokat a gondolatainkat, vágyainkat, amelyek kényelmetlenek. Vagy amelyekről joggal sejthetjük, hogy kultúránkban egyetemes elítélésnek lennének kitéve.
De akárcsak Dorian arcképe, ez a mi árnyékképünk is előbb-utóbb önálló életre kel, és elkezdi befolyásolni a gondolatainkat, döntéseinket, kapcsolatainkat – anélkül, hogy tudnánk róla. Akár a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Megmagyarázhatatlan szenvedélyekben, csillapíthatatlan indulat-kitörésekben. Esetleg másokra vetítve, mint félelmünk és gyűlöletünk tárgya, ami a valóságban saját magunkból fakad.
Amikor előbukkan, néha úgy érezzük, mintha nem is mi lennénk azok. Mintha egy idegen venné át az ellenőrzést felettünk. Mintha démoni megszállottság áldozatává váltunk volna. Olyan érzések törnek elő, olyan viselkedéseket produkálunk, amelyektől mi magunk is megrettenünk. És ez mindenkire igaz. Ha azt hiszed, rád nem, akkor rád kétszeresen is! Legfeljebb másként, másban nyilvánul meg: kinek dühkitörésben, kinek függőségben, kinek arroganciában.
Dorian végül tragikus véget ér. Gyakorlatilag öngyilkosságot követ el – és a festmény ismét a fiatal, gyönyörű Doriant ábrázolja, míg a földön egy öreg, eltorzult férfi hullája fekszik. Paradox módon éppen a saját árnyékától való félelme miatt emésztette fel az árnyéka.
Másként alakult egy ókori Dorian Gray, Gautama Sziddhárta herceg sorsa. Ő egész fiatalkorát egy palotában töltötte, az örök ifjúság, egészség és boldogság illúziójában. Ahol soha nem kellett szükséget szenvednie semmiben és minden vágya kielégülhetett. Amikor aztán egyszer megszökött a palotából, egy öreg, egy beteg és egy halott emberrel való találkozás során rá kellett döbbennie, hogy az emberi létezés szükségszerűen korlátolt és vele jár a szenvedés. De Sziddhárta ettől a szembenézéstől nem az önpusztításig, hanem a szabadságig jutott el – és Buddhává vált.
A Buddha követői gyakran meditálnak a saját tökéletlenségükön, korlátoltságukon és elmúlásukon: mindazon, amit a hétköznapi tudatállapotunkban hajlamosak vagyunk diszkréten a lélek szennyeskosarába süllyeszteni.
„Egész életünket azzal töltjük, hogy elkerüljük azt, amitől a legjobban félünk – aztán rájövünk, hogy ez bennünk él,” írja Marc Epstein. Pedig gyakran éppen azok a részeink rejtik a gyógyulásunk kulcsát, amelyeket a leginkább el akarunk rejteni, még magunk elől is. A kérdés nem az, van-e bennünk árnyék – hanem az, merünk-e ránézni, mielőtt ő néz vissza ránk.
(note to myself)
