Ma 80 éve, hogy a balfi munkatáborban „hazafias ifjak” puskatussal szétverték az ország egyik legragyogóbb koponyáját.
De Szerb Antal kálváriája nem a nyilasterrorral kezdődött. Még csak nem is a német megszállással. Egész élete egy nagy küzdelem volt, hogy elfogadják Horthy Magyarországán, mint magyar írót. Mert dacára a származásának, ő ízig-vérig magyar író volt és annak is vallotta magát. Aki, bár kivándorolhatott volna Amerikába és katedrát is kaphatott volna, mégis maradt. Mert, ahogy mondta, vajon kinek taníthatná kedvenc költőjét, Vörösmarty Mihályt Nyugaton? Ki értené meg?
Sajnos Szerb Antalt Magyarországon sem sokan értették meg. Bűne nem csak zsidó származása volt. De legfőképpen az, hogy nem volt hajlandó a pátoszos nacionalizmus hangján megszólalni. Szeretett magyar íróiról, költőiről is inkább szeretetteljes iróniával írt – nem hallgatva el gyarlóságaikat, kicsinyességeiket sem. Fanyar, intellektuális humora gyakran átüt a sorokon. És ez, pont ez verte ki a biztosítékot. Hazaárulást, nemzetrombolást kiáltottak ott, ahol valójában szerető évődés vagy éppen tárgyilagosság volt. Botránynak tartották, hogy a dicső nemzeti múlton való köldöknézős merengés helyett ő éppúgy írt Petőfiről és Aranyról, mint ahogy Tolsztojról vagy Baudelaire-ről írt volna. Ezért szorgalmazta Baky László, horthysta csendőrőrnagyból lett vérnacionalista belügyér, a magyar irodalomtörténetének elégetését a parlamentben 1943-ban. Ezért tiltották ki azt rendelettel az összes iskolából. Utolsó értő közönségét már csak a balfi lágerben találhatta meg, ahol még halála előtt pár héttel is Shakespeare-ről és József Attiláról tartott előadást a rabtársainak.
Ami azonban taszító a melldöngető hazapuffogtatók számára, pont az tette számomra, és még nagyon sok érzékeny ember számára olyan élvezhetővé Szerb Antalt. Ez teszi letehetetlen olvasmánnyá nem csak az Utas és holdvilágot, de az irodalomtörténeteit is, amelyek antitézisei a száraz, lexikális irodalomtörténeteknek. Mind a világirodalom, mind a magyar irodalomtörténete már kamaszkoromban is kedvelt olvasmányaim közé tartozott, időről-időre elővettem, olvasgattam őket, mint valami gourmand az ízletes csemegét. Őt olvasva lerí, hogy ez a szerző szerelmes az irodalomba, a kultúrába – a független, alkotó emberi szellembe. És ezt a szeretetet mint tanár és mint író átadta nekünk, a következő nemzedékeknek.
Amikor a könyveit máglyára küldő pallóimrék és bakylászlók nevét már rég elfeledték, az ő neve még mindig fényesen ragyog a kollektív emlékezetben. Szerb Antal, örökre beleírtad magad a szívünkbe! â¤
