Van a 20. század végének egy tragikus sorsú, de annál jelentősebb írója – Tar Sándor.
Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nála jobban annak a kornak kevés írója értette meg és adta vissza azt, ahogyan a magyar társadalom alsó – reménytelenül leszakadt – harmada él, érez és gondolkodik. Sőt, talán a két világháború között induló népi írók óta is kevesen.
Hitelesen tette ezt, hiszen ő maga is ide született és minden egyes sejtjével ide is tartozott. Senki író nem mozgott nálánál otthonosabban a külvárosi lepukkant gyárak, cefreszagú falusi kocsmák és isten háta mögötti tanyák birodalmában. Ahol ő nem látogató, nem külsős szociográfus volt, hanem megkülönböztethetetlenül beleolvadt a tájképbe – része volt annak.
Amikor először olvastam Tart, valamikor az ezredfordulón, rögtön be is faltam egy sor írását. A Szürke galambbal, ezzel a hátborzongató magyar bűnügyi thrillerrel kezdtem. Aztán jött A térkép szélén és A mi utcánk novelláskötetek. Hihetetlen mélymerülés a magyar néplélek olyan barbár régióiba, amik számunkra, a boldog középosztálybeli-elíziumi felhőlakók számára legfeljebb mínuszos bűnügyi hírek vakufényében válnak láthatóvá egy-egy pillanatra. Hogy megborzongjunk rajta aztán sietve elfelejtsük.
Tar kíméletlen őszintéséggel tárta fel a szegénységnek mint létállapotnak a zsigeri kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét és kirekesztettségét. Történeteket mondott el, amelyeket egyébként senki sem mondott el rajta kívül – mert akikkel megtörténtek, azoknak nem voltak meg a szavaik, és eszközeik, hogy elmondják őket.
Felkavaró hatással volt rám. Talán a legjobb kifejezés: háborgott a lelkem. Bár vidéki srác voltam, de háborgott a lelkem a felháborodástól és döbbenettől, hogy amiről ír, az itt a 21. század küszöbén létezhet itt, Európa közepén. Ady Endre ugara, a maga fullasztó dudváival, Móricz Zsigmond kegyetlen vadkeleti barbárai, Illyés Gyula puszták népe.
Aztán néhány évvel később a Helsinki Bizottság börtönmonitorozó programjának munkatársaként ezek az olvasmányélmények, történetek immár hús-vér emberek képében nyertek számomra megerősítést. Hihetetlen történetekkel találkoztam, amit a térkép szélén élő emberek mondtak el. Akik, ismertem fel a szemükbe nézve, éppen olyan esendő emberek voltak, mint én – leginkább az különböztette meg őket, hogy rosszkor születtek, rossz helyen.
A szörnyű gyanú bizonyossággá változott: mi széplelkű „értelmiségiek” vékony jégen járunk. Ami folyamatosan azzal fenyeget, hogy beszakad, és elnyel bennünket az alatta ásítozó mélység. Azt hisszük, hogy egy olyan országban élünk, amit át és átjárt az európai civilizáció, a maga eszméivel, a maga jogbiztonságával és műveltségével.
De valójában ez a jogbiztonság, ez a műveltség egy vékony cukormáz. A magyar társadalom jelentős része fölött úgy ment el ez a huszadik évszázad, hogy igazából csak a felszínt súrolta – az iparosodás, a városiasodás földrengés-szerű változásaival együtt is. Hiába változtak a felépítmény politikai, kulturális álványzatai, építményei, hiába dúltak viharok a felszínen – valójában az alapzat, a mélyben megbúvó mentális struktúrák makacsul a helyükön maradtak.
És ez a zseniális író, Tar, aki ezt először igazán láthatóvá tette számomra, ez a Dosztojevszkij regényeiből előpattant figura, akinek a lelkében ördögök és angyalok viaskodtak – sajnos maga is csúnya véget ért. Kiderült, hogy ügynök volt, és ez tönkretette emberként és íróként egyaránt. Italba temette a bánatát. Szó szerint beleőrült és belehalt a szégyenbe. Tipikus magyar sors ez is.
Tar a magyar irodalom rossz lelkiismerete. Szembesülnünk kell vele – az út, hogy megszabaduljunk az ő sorsától, a múlt börtönétől, rajta keresztül, a kollektív önismereten keresztül vezet.
