Bár én nem vagyok Taylor Swift rajongó, a feleségem, sőt, szemmel láthatóan a 10 hónapos kislányom is, szeretik a zenéjét. Amiért írok most róla, az a legutóbbi Instagram posztja, amiben kiáll a demokrata jelölt, Kamala Harris mellett. A posztját pedig úgy írta alá, hogy „gyermektelen macskás hölgy”.
Aki nem tudná, mire utal ezzel: fricskát mutat a konzervatív alelnök-jelöltnek, J.D. Vance-nek, aki nemrég azon dühöngött, hogy az országot „egy csapat gyermektelen macskás hölgy” irányítja. Ez a komment nem csak Taylor Swiftet dühítette fel. De többek között Jennifer Annistont, a Jóbarátok színésznőjét is, aki hosszú ideig próbálkozott a megtermékenyüléssel, sikertelenül.
Én teljesen megértem a dühüket. Már megint önelégült férfiak teszik kultúrharc tárgyává a gyermekvállalást – és közellenségekké a nőket. Főleg a sikeres nőket.
Annyira borzasztóan könnyű ítélkezni ebben a témában is olyanoknak, akik saját maguk nem érintettek. Olyan könnyű letudni az egészet azzal, hogy minden baj oka a nők karrierista önzése. Olyan könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy ez mennyire bonyolult, összetett probléma. Hogy egy csomó nő egyébként szívesen vállalna gyermeket, ha ennek meglennének a feltételei. Biztos párkapcsolat, egzisztencia, termékenység. És ha pedig valaki úgy dönt, hogy tudatosan nem vállal gyermeket: hát lehet, hogy éppen a megszületendő gyermeknek lenne a legrosszabb, ha valamiféle külső nyomásra szülné meg. És végül, olyan könnyű kizárólag a nőket felelőssé tenni a gyermekszületések csökkenéséért: mintha a férfiakon, a potenciális apákon ne múlna éppen annyira dolog.
Ha a Vance-féle politikusok szándékai őszinték és hitelesek lennének, akkor nem ellenségképek gyártásával lennének elfoglalva. Hanem például azzal, hogy olyan társadalmat teremtenek, ahol egy nő számára a gyermekvállalás és az önmegvalósítás nem zárja ki egymást.