Az emberek a hétköznapi tudatállapotról többnyire úgy gondolkodnak, mint „tiszta” tudatállapotról. Amikor állítólag semmi sem zavarja az érzékelésünket, úgy látjuk a dolgokat, amilyenek. És amikor az ember valamilyen tudatmódosító szert fogyaszt, akkor az érzékelésének ezt a kristálytiszta lencséjét „bepiszkítja”, „elhomályosítja”. „Kábítja”, „bódítja” magát. Hiszen képtelen elvégezni bizonyos a túléléséhez szükséges feladatokat a megfelelő pontossággal, így kockázatnak teszi ki magát és a környezetét. Nem tud autót vezetni, gépeket üzemeltetni, monoton feladatokra koncentrálni, odafigyelni másokra, kontrollálni az érzelmeit és a többi.
Különösen a kapitalizmus és az ipari forradalom hajnala óta tehát az ún. „tiszta” tudatállapot összefonódott a „munkavégzésre alkalmas” tudatállapottal. Tehát funkcionális jelentést kapott. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus legnépszerűbb drogja éppen a kávé. Hiszen a koffein hatására mindaz, amit a „józansággal” társítunk – miszerint jobban, tovább tudunk koncentrálni a munkavégzésre – még fokozottabban érvényesül (persze itt is dózisfüggően, gondoljunk csak a kaotikus hálót szővő bekoffeniozott pókokra). Ãgy hát a koffeint, ami egy stimuláns drog, a társadalmunk teljesen másként kezeli, mint a legtöbb többi drogot. Mondhatni nem is kezeli drogként: inkább eszközként, amivel a munkavégzésre alkalmas tudatállapotunkat fokozzuk.
Ahogy azonban már William James, az amerikai pszichológia és vallástudomány atyja megállapította saját, dinitrogén-oxiddal végzett kísérletei nyomán, ezernyi tudatállapot létezik, a szivárvány minden árnyalatában, amelyeknek a többségét az átlagos emberi lény soha nem tapasztalja meg. És ahogy Aldous Huxley megírta Az érzékelés kapui című, meszkalin-élmények által inspirált könyvében, az ember hétköznapi tudatállapota egyfajta szelephez, szűrőhöz hasonló. Ami evolúciósan úgy alakult ki, hogy kiszűrje azokat az észleléseket, tapasztalatokat, amelyek a túlélés szempontjából kevésbé fontosak. Ez a szűrő lehetővé tette, hogy hatékonyabban éljünk túl – de egyben be is szűkítette a létezésünk kereteit. Vannak olyan szerek, amelyek mintha még tovább szűkítenének ezen a szűrőn – de ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek kitágítják a szűrőt. Blake-et idézve, szélesre tárják az érzékelés kapuit, hogy a dolgok olyannak tűnjenek, mint amilyenek valójában: végtelennek.
Ilyen szerek a pszichedelikus drogok. Amelyek, a megfelelő környezetben, állapotban és dózisban, döbbenetesen új perspektívából mutatják meg nekünk azt, amit valóságnak hiszünk. Ezek az állapotok persze pusztán a kapitalista munkaetika szempontjából tűnhetnek terméketlennek (bár a csapatépítő pszichedelikus elvonulásokat szervező techcégek HR-esei talán már ezt a nézetet is cáfolnák). A lélekműködés nem hagyományos formáit zsigerből patologizáló orvosok, az egyéni spirituális kibontakozást gyanakodva szemlélő állami és egyházi tekintélyek szempontjából pedig kimondottan veszélyesnek. Azonban kétségtelenül rádöbbentik az embert arra, hogy amit az ún. „tiszta”, tehát a hétköznapi tudatállapotban felfogsz a valóságból, az csupán a valóságnak egy szűk szelete.
Amit ezek a szerek tesznek, az nem az, hogy „bepiszkítják” a lencsét holmi „hallucinációkkal”: dolgokat láttatnak, amik nincsenek. Inkább ahhoz hasonlíthatók, mintha a kameránkon a standard lencsét egy olyan multifunkciós lencsére cserélnénk le, ami egyszerre makró objektív, amivel soha nem látott apró részleteket fedezel fel, mint egy rovar szárnyának árnyalatai, és teleobjektív, amivel a terek olyan mélysége tárul fel, ami hagyományos lencsével láthatatlan.
Felvillantják a létezés egy olyan, hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlen tartományát, ami valahogy összeköti, átszövi az egymástól látszólag teljesen elszigetelt tárgyakat. Amelyek, ebből a perspektívából egyáltalán nem tűnnek „dolgoknak” (ding an sich, ahogy Kant mondaná). Minden mindennel összefügg, összeköttetésben áll egy rejtett energiahálóval, ami lüktet az élettől. És ami, döbbenünk rá, nem holmi passzív massza – de kommunikál velünk. Mi több – és ez a legmélyrehatóbb, legátformálóbb pszichedelikus tapasztalás – mi magunk sem vagyunk a koponyánkba zárt, véges gondolkodó szubjektumok az objektív és „külső” világgal szemben, mint Descartes hitte. Hanem mi is része vagyunk ennek a nagy egésznek. Amit úgy hívunk, hogy én, az csupán egy hab, egy fodor az óceán hullámának taraján.
Minden szenvedésünk, minden szorongásunk, minden ítélkezésünk és lázas igyekezetünk átértékelődik ebben a felismerésben. Ami, mint egy kohó, új belátásokat olvaszt ki a nyers tapasztalások ércéből, amelyek, ma már tudjuk, gyógyító hatással járhatnak. Kiragadhatnak bennünket olyan, évtizedes torzulásokból, berögzült gondolatspirálokból, önpusztító szokásokból, amelyek megkeserítik az életünket. Ha, és ezt hangsúlyozom, ha: megfelelően integráljuk az élményt. Mert nem csak, sőt, főleg nem az a fontos, hogy milyen érzéki élményben van részed. Hanem az, hogy ezt miként tudod részévé tenni az életednek az élmény lezárulása után. Ezért van az, hogy ilyen ígéretesnek tartják ezeknek a szereknek a pszichoterápiával együtt való alkalmazását. De ennél is többről van szó: ha az emberek megtanulnak bölcsen, közösségi szabályozás mellett élni (és nem visszaélni) ezekkel a szerekkel, akkor egészen új távlatok nyílhatnak a spiritualitás, az önmegismerés, az öngondoskodás és a közösségi gyógyulás előtt is. És erre a bolygónak nagyon is szüksége lenne.
