Tradwife – ez az egyik divatos hashtag a közösségi médián. Alatta nők posztolnak arról, hogy milyen jó is volt még akkor, amikor a nő helye a konyhában volt. Az ideális anya fél kézzel neveli fel a 10 gyerekét, miközben a másikban fakanál, hogy este meleg vacsora várja a zurát.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor ilyenekről olvasok, akkor mindig a Handmaid’s Tale (Szolgálólány meséje) című TV-sorozat jut eszembe. És eltöprengek, hogy vajon egyesek nem értették-e félre Margaret Atwood disztopikus elrettentő történetét, életvezetési tanácsokként értelmezve őket?
Régebben azt gondoltam, hogy na bumm, vannak nők, akik a hagyományos alárendelt háziasszonyi szerepre vágynak, és a gyermeknevelést tartják a fő női princípiumnak. Miért ne választhatnák meg szabadon ők is a sorsukat, mint ahogy mások meg lehetnek gyermektelen szinglik? Bizonyára nem érthetem én ezt, hiszen nekem nincs gyerekem, családom – gondoltam akkor.
De az a helyzet, hogy amióta gyerekem lett, azóta még kevesebb illúzióm van azzal az intézménnyel kapcsolatban, amit „hagyományos családmodellnek” neveznek – és amiben apu a család feje, dolgozik és döntéseket hoz, anyu a háztűzhely őrizője, takarít, főz és gyereket nevel, a gyerekek meg szót fogadnak oszt jó napot. Azóta még inkább azt látom, hogy ez a patriarchális-nukleáris családmodell valójában mennyi csapdát rejt magában és mennyire diszfunkcionális. Nem lehet megítélni a csilivili látszat alapján, ami ki tudja mennyi elhallgatott problémát rejt magában a felszín alatt.
Az egyik példa Lauren Southern, a konzervatív tradwife trend üstököseként bukkant fel a múlt évtizedben, szókimondó posztokban kritizálva „a nőket boldogtalanná tevő” feminizmust és idealizálva a háziasszonyságot. Aztán amikor kipróbálta a saját receptjét, rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan jó: családon belüli erőszak áldozataként bukkant fel újra és otthagyta a tradwife életmódot. Ha nem lenne az átkos feminizmus a maga nőjogaival, akkor lehet, hogy soha nem tudott volna szabadulni.
Sokan kritizálják a tradwife momfluencereket azért is, mert azt elhallgatják, hogy milyen gazdagok. Szakácsnőjük, takarítónőjük, kertészük van – így könnyű háztartást vezetni meg tökéletes sminkben szelfizgetni. A többség ezt nem engedheti meg magának. Ezek jogos kritikák. De szerintem ez nem (csak) pénz kérdése.
Szerintem az anyagi részétől függetlenül is, az egész nőideál és családideál, amit ezek a momlfuencerek közvetítenek, velejéig hamis és rossz.
Kövezzetek meg, de szerintem egész egyszerűen nagyon rosszat tesz a lelki egészségnek, amikor egy nő évekre beszorul a lakásba. Rámarad a háztartás, gyerek, közben pedig apu éli tovább a kis felnőtt életét, mintha mi sem történt volna. Ez a típusú gyermeknevelés szerintem egy evolúciós zsákutca: valójában az emberek nem így, nem ilyen izolálva nevelték a gyermekeiket, hanem közösségben.
És ami különösen rossz: ha eközben a nő folyamatosan saját magát hibáztatja, ha eközben még nem is vág az egész helyzethez olyan idilli mosolygós képet, mint ezek az instaanyukák. Azt sugallja, hogy szar anyák, szar feleségek, ha az egész mókuskerék mellett nem képesek egyébként még tökéletesen szexinek és nőiesnek is maradni.
Igen, a család nagyon fontos – a félreértések elkerülése végett, nem akarom helyettesíteni valami parttalan individualizmussal. De az a modell, ami alapján (egyébként főleg az 50-es évek óta) megszerveződik a család, nem az. Megérett a változásra. Akkor is, ha a változás nagyon sok kényelmetlenséggel és lemondással jár számunkra, férfiak – apukák – számára. Hogy milyen példát mutatunk, milyen mintát adunk a gyermekeink számára.
