Mindannyian hozzuk magunkkal a csomagunkat a gyermekkorunkból – mindannyian cipelünk valamilyen keresztet. Minél kevésbé vagyunk vele tisztában, annál nehezebbet.
Sokan attól tartanak, hogy ha ezekkel a csomagokkal/keresztekkel foglalkozunk, ha „a múltban vájkálunk”, azt kockáztatjuk, hogy végleg elsikkad a szabad akarat – és az egyén felelőssége a jelenben. Hogy a trauma egyfajta erkölcsi felhatalmazást jelenthet egyeseknek, hogy a saját tehetetlenségük tudatában dagonyázzanak: lám, nem tehetek róla. Tehetetlen vagyok a saját önsorsrontásommal szemben. Hogy akkor majd mindenkit hibáztatnak mindenért – társadalmat, családot, szülőket – csak éppen saját magukat nem.
De a traumák esetében a lényeg nem azon van, hogy bűnbakot találjunk. Nem arról szól ez, hogy akkor hibáztassuk a szülőket – hiszen a gyermekkori traumák szinte mindig több generáción átnyúlnak. Sem pedig arról, hogy akkor szentimentálisan vájkáljunk a múlt sebeiben, és bénultan vergődjünk a saját szenvedésünkben.
A lényeg azon van, hogy az egyén – és az őt befogadó közösség – felismerje a rossz megküzdési módszert, viselkedésmintát, és a mögötte húzódó kielégítésért némán kiáltó szükségletet. És ez a felismerés nem passzivitást és tehetetlenséget gerjeszt – hanem éppen ellenkezőleg. A megfelelő együttérző jelenlétben a felelősség felismerését eredményezi és cselekvésre buzdít.
„Nem vagyunk felelősek a világért, ami az elménket teremtette,” mondja Máté Gábor. „De felelősséget vállalhatunk az elméért, ami a világunkat teremti.”
