Van értelme az egésznek?
Ez a kérdés újra és újra átjárja a lelkünket.
Azoknak, akik az életútjuk javarészét már maguk mögött tudják. És azoknak is, akik még úgy néznek az életre, mint ami még előttük áll.
Időről időre nekifeszülünk a kérdésnek, majd elernyedünk. Lelkesedünk, elcsüggedünk. Töprengünk, vállat vonunk.
Mi, emberek, jelentéskereső lények vagyunk. Átjár bennünket a vágy, hogy nálunknál valami nagyobbnak legyünk a részei. Sóvárgunk arra, hogy jelet hagyjunk magunk után. És keressük az egyedi zárat, amibe kulcsként pontosan beleilleszkedünk.
Válaszokat persze találunk dögivel a kérdésünkre. Az előttünk járó generációk százai mind próbálták megtalálni a saját válaszaikat. Ránk hagyták őket. Vannak köztük olyan válaszok, amik megnyugtatóan hangzanak. Mások röhejesnek. És vannak, amik egészen fellelkesítenek bennünket. Legalábbis egy ideig.
De végül rájövünk, hogy az előre megrágott válaszok kényelmet adhatnak ugyan, de tartós nyugalmat és elégedettséget nem. Az olyan válaszokért meg kell dolgoznunk. Nincs rövidebb út, nincs expressz lift.
Mi, emberek, nem csak jelentéskereső, de jelentésadó lények is vagyunk.
Végső soron nem nekünk kell faggatnunk az életet, hogy mi az értelme, mondja Viktor Frankl pszichológus. Hanem az élet kérdez minket, minden egyes pillanatban – és nekünk magunknak kell értelmet adnunk neki. És minden ember csupán azért felelős, hogy a saját életének jelentést adjon.