Tegnap a 4-6-os villamoson egy hajléktalan nő zavarta meg a kedélyeket: egy kannás borral a kezében, dúlt tekintettel, láthatóan ittasan vonult a megállóban. Közben kiabált: mintha egy ott nem lévő emberrel – az apjával – veszekedett volna. Az utasok közül egyesek döbbenten, mások dühösen, megint mások pedig mohó kíváncsisággal figyelték.
Amikor meghallottam a kiabálást, először bennem is felhorgadt a tisztes utazó polgár felháborodása: vajon mi a fenének kell ordibálni? Amikor azonban megláttam a nőt, aki ordibál, a dühöm elszállt. A második érzésem a szánalom volt. Bekapcsolt a prefontális agykéreg: keretbe helyezte azt, ami történik. Beugrott mindaz, amit a gyermekkori traumák, a felnőttkori függőségek és hajléktalanság összefüggéseiről tanultam.
És nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nő nem a jelenre reagál. A régmúlt egy drámáját – tragédiáját? – éli újra. Egy távoli gyermekkori színdarabét, ahol neki valószínűleg a megerőszakolt, esetleg péppé vert, vagy csak szimplán elhanyagolt és magára hagyott áldozat szerepét osztották (hasonló történetekben nagy a választék!). És a múlt börtöne nem ereszti: megzavarja, eltorzítja azt a módot, ahogyan az agya működik és a valóságot összerakja maga körül.
Az, hogy ő itt ordibál és iszik, az senkinek sem jó. Nem jó nekünk, utasoknak. Legfőképpen nem jó neki, aki borzasztóan szenved. De nem állhatunk meg a gondolkodásban ott, hogy „engem nem érdekel, hová, csak tűnjön el”. Vajon hányszor és hányféleképpen lehetett volna segíteni rajta, már kezdve a gyermekkorával? Hányszor és hányféleképpen hagyta cserben a rendszer – hányszor és hányféleképpen kapott elutasítást akkor, amikor egyébként a szakszerű, együttérző támogatással akár ma egyike lehetne a villamoson dolgukra siető tisztes polgárok közönségének?
Ma reggel ez juttott eszembe, amikor olvastam Vitézy Dávid polgármesterjelölt nyilatkozatát arról, hogy „nem csak a hajléktalanok érdemlik meg a szolidaritást”, hanem a villamosvezetők is. Meg „a szülőknek, akik félnek elengedni gyerekeiket az iskolába, mert beállt hordák zaklatják őket.” És hogy a közlekedés „nem hajléktalan-szálló”: „a segítségnek a szociális ellátórendszerben vagy addiktológiai intézményekben van helye, nem pedig a budapestiek százezrei által használt járatok ülésein.”
Nos, kedves Vitézy úr, egyetértek, hogy mindenkinek jár a szolidaritás. Csak éppen azt is látni kell, hogy a társadalom csoportjai különféle helyzetben vannak kiszolgáltatottság és sérülékenység szempontjából. Mindig könnyű egy kiváltságos csoport tagjaként „egyenlő elbánást” követelni – ahogy Anatole France örökérvényűen megfogalmazta: „a törvény, a maga nemes egyenlőségében, egyaránt megtiltja a gazdagnak és a szegénynek, hogy a híd alatt aludjanak.”
Tényleg ennyire képes egy magát ellenzékinek nevező jelölt, miközben a kormánypárti propaganda nap mint nap ontja a hajléktalanokat undorító módon megbélyegző, uszító cikkeket?
Mindenki szeretne olyan tömegközlekedésen utazni, ahol nincsenek hajléktalanok. Én is. Csak éppen nem azért szeretném ezt, mert a hajléktalanok ki vannak tiltva a tömegközlekedésről, hanem azért, mert a hajléktalanok – nincsenek. Mert minden embernek biztosítják a lakhatáshoz való jogát. Utópia? Egyáltalán nem az! Egyszerűen politikai akarat kérdése. Nézzük csak meg Helsinki példáját, ahol sikerült pár év alatt felszámolni a hajléktalanságot. Nem rendőrséggel: otthonteremtéssel!
És felvilágosítanám: „a szociális ellátórendszer vagy addiktológiai intézmények” szerepe nem az, hogy oda be lehessen suvasztani, el lehessen dugni a társadalomnak nem kedves, deviáns elemeket. Éppen ellenkezőleg: a szerepük a társadalmi integráció. Csak éppen egyrészt nem költünk rájuk, másrészt a meglévő intézmények szemlélete is jelentős reformra szorulna.
Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy olyan országban, ahol az adófizetői forintok százmilliárdjai vándorolnak döbrögi-zsebekbe mindenféle luxus kirakat-projekt keretében, utópia lenne azt finanszírozni, hogy emberek tízezreinek ne kelljen az utcán vagy borzasztó lerobbant viskókban élnie!
A villamosokon engem is zavar a kosz, a szemetelés, a balhézás (amiért, tegyük hozzá, a leggyakrabban nem hajléktalan utastársak felelősek). Igen, lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy kell-e BKK rendészet (bár szerintem a kultúrát nem lehet beleverni az emberekbe, legfeljebb nevelni, és az nem a villamoson kezdődik). Amit viszont nagyon nem tudok tolerálni, az olyan politikus, aki olcsó népszerűségre és szavazatokra akarja váltani a lakosságban mélyen meglévő hajléktalan-ellenességet. A hajléktalanság felszámolása nem rendészeti kérdés – hanem társadalmi szolidaritás kérdése. Ami Magyarországon nyomokban lelhető már csak fent, ezért nem kéne tovább erodálni.