Zelk Zoltán egyike volt azoknak a költőknek, akik az 50-es években valósággal szerelmesek lettek Rákosiba. De úgy igazából. Az őt dicsőítő verseit olvasva az ember ijedten ismeri fel: ez az ember nem hideg számításból írta ezeket, mint sokan mások. Ő tényleg komolyan hitte, amit írt.
Egészen addig hitte, amíg aztán eljött a kiábrándulás, valamikor 1954-ben. Amikor már nem lehetett többé rózsaszín álomvilágban élni. Levette a rózsaszín szemüveget. Megjelent az Alkonyi halászat című verseskötete, amiben a pártos költészet helyét átvette a, ha nem is nyílt rendszerkritika, de szomorú reflexió.
„Szomorú költő voltam,” írta. „Hogy mondjam ezt el neked? Ha valaki csalódik az anyjában, s ocsmány verset ír róla, azt én ocsmány embernek tartom. De ha szomorú versben írja meg csalódását, akkor szomorú embernek tartom. Én szomorú emberré váltam, mert amiben hittem, amiért lelkesedtem, eltorzulni láttam.”
Na most ebben a kötetben van egy híres és szép kétsoros:
„Szélfutta levél a világ,
De hol az ág? de KI az ág?”
Az egész huszadik század benne van ebben a két sorban, a politikai szélviharok által megtépázott önbecsülésű egyén delíriumos kiútkeresésével és a biztos kapaszkodó iránti sóvárgásával, ami folyton csalódásokhoz vezet.
A „KI” így, nagybetűvel szedve jelent meg a kötetben. A történet szerint ez nagy dilemma elé állította a kor cenzorait és pártideológusait. Vajon mire célzott a költő ezzel a nagybetűs „KI”-vel? Felettébb gyanús! Vizsgálat indult, fejek hullottak a kiadónál.
Manapság már nem figyel az állam ilyen nüanszokra. Nincs szükség cenzúrára: nem azért, mintha nem akarnák a hatalmon lévők kontrollálni, hogy az emberek mit gondolnak. Hanem azért, mert a szellem embereinek, íróknak, költőknek, nincsen már ilyen nagy tekintélye, szavainak nincsen már ilyen súlya. Az emberek egyre kevesebbet olvasnak könyveket. Influenszerek osztják az észt, parányi tájékozottsággal és tehetséggel, de hatalmas egóval.
1956-ban az írók társadalmi befolyása tetőfokára hágott: a forradalom nem lett volna nélkülük. Zelk Zoltán bátran helytállt azokban az időkben, amiért aztán börtönbe csukták, ahonnan 1958-ban szabadult. Közben meghalt a felesége, akinek még a temetésére sem engedték ki. Bánatát a Sirály című gyönyörű versében írta meg:
„Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.”
A „kifosztották a gyászomat” a cenzúra törölte, csak évekkel később jelenhetett meg a vers az eredeti verziójában. Nem jelent meg az a négysoros sem, amit már a kórházban, halálos betegen írt:
„Seggem alatt ágytál, faszomban katéter,
Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel?”
Élete során rengeteg díjat és elismerést kapott: Baumgarten díj, József Attila díj, Kossuth díj. Elnökök, miniszterelnökök, különféle rangú és rendű tekintélyességek gratuláltak neki. De a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, amikor bejött hozzá a Hungária kávézóba egy lány, és elszavalta fejből a Sirály című versét. Zelk meghatódott, és megkérdezte, hol dolgozik. A Rákóczi téren, felelte a lány, elárulva ezzel, hogy utcalányként keresi a kenyerét. Erre Zelk kezet csókolt neki. Nagyobb elismerést nem tudott elképzelni egy költő számára, minthogy még az utcalányok is az ő verseit szavalják.
