Péter Sárosi

Emlékszel a pillangó-effektusra?
Egy pillangó meglebbenti a szárnyát Brazí­liában, és tornádó lesz Texasban.
A léleknek is van pillangó-effektusa.

Gyermekkorunkban történik valami. Esemény, vagy események sorozata. Nem is kell, hogy bántsanak minket. Elég, ha egyszerűen belénk vésődik a hiedelem: nem vagyunk érdekesek, fontosak, szerethetők. Így hát hasznosnak kell lennünk ahhoz, hogy megkapjuk az éltető figyelmet és szeretetet. Belénk épül egy hiány, ami kielégülés után sóvárog.

Felnőttkorunkban jön valami kiszámí­thatatlan impulzus. Egy érintés, ami valami megmagyarázhatatlan módon kellemetlen és taszí­tó. Vagy éppen ellenkezőleg: mintha rezonálna egy belső szükségletünkre, amit már régen nem elégí­tettünk ki.

Nem értjük, miért, de dühösek vagyunk. Vagy éppen csillapí­thatatlan elemi vágyak ragadnak magukkal. Emberekre ördögi képet vetí­tünk rá, vagy éppen angyalként csodáljuk őket. Esetleg abszurd értéket tulajdoní­tunk olyan dolgoknak, amik valójában nem adhatnak tartós örömet.

Sosem volt múltak iránt sóvárgunk. Soha nem lesz jövő után áhí­tozunk. Tétovázunk, halogatunk, hallgatunk. Maszkot erőltetünk magunkra, de odabent üvöltünk a fájdalomtól, a félreértettségtől, a kétségbeesett, viszonzatlan szeretettől.

Úgy érezzük, papí­rsárkányként hánykolódunk a kontrollálhatatlan érzelmek, szenvedélyek tornádójában anélkül, hogy összekötnénk ezt azzal, amikor a pillangó meglebbentette a szárnyát a távoli gyermekkorban.

Mechanisztikusan nehéz is összekötni – az emberi lélek éppúgy nemlineáris rendszer, mint az időjárás. Legfeljebb azokat a történeteket fejthetjük vissza, amelyeket arról mesélünk magunknak, hogy kik vagyunk, mennyit érünk, mire vagyunk érdemesek és mire nem.

A pillangó-effektus működik az önismereti, gyógyí­tó folyamatoknál is. Gyakran történik velünk valami olyan, ami katalizátorként hat: segí­t, hogy új történetet mesélhessünk magunkról magunknak. És a fejlődés nem lineáris: az áttörés gyakran váratlanul történik. Egy szó, egy ölelés, egy pillantás is erőforrássá válhat, amiből később egy nem várt helyzetben erőt merí­thetünk.

A papí­rsárkány szörfözni kezd a tornádóban. Nem feszül ellene a szélnek: hiszen az botorság lenne. Próbálja vitorlájába fogni azt. Meglovagolja a hullámokat.

Ahogy Jung mondta: nem az vagyok, ami megtörtént velem. Hanem amit választottam, hogy azzá váljak.

(note to myself)

A társadalom és az állam csődje.

Ez jutott eszembe, miután megnéztem az RTL Klub Házon kí­vül cí­mű műsorának riportját Zsoltról, a 19 éves srácról, aki hosszú éves bántalmazásnak vetett véget azzal, hogy megölte a bántalmazó apját.

Csődöt mondott ez az állam ott, amikor már kisgyermekkorától kitette Zsoltot, az anyját és testvéreit annak, hogy az apa folyamatosan verje, megalázza őket. Vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy az apád, akinek a biztonságot, a gondoskodást kellene számodra jelenteni, folyamatos veszélyforrást jelent rád? Rettegni, hogy mikor szakad el nála a cérna? Ezt szerintem igazán csak az tudja átérezni, aki hasonlót átélt – én, és a hozzám hasonló szerencsés többség legfeljebb halvány fogalmat alkothat róla.

A durva az, hogy szó sem volt itt titokról. Sokkal inkább nyí­lt titokról. Többször értesí­tették a rendőrséget, tudtak róla a szomszédok, tudnia kellett róla a gyermkevédelem illetékes szakembereinek. Mégsem történt semmi. Az anyukát nem tudták (?) elhelyezni egy olyan otthonba, ahol az összes gyerekét vihette volna.

És ha még előbbre nyúlunk: vajon mit tett, mit tesz az állam, hogy a hasonló eseteket megelőzze? Intenzí­v, célzott szociális munkával a hasonló családoknak lehet segí­teni. Lehet támogatni a mentális egészség javí­tását, az esetleges szerhasználati problémákból való felépülést. Trauma-informált tanácsadás. Szülői nevelési tanácsadás. Restoratí­v módszerek.

Persze ezek mind pénzbe kerülnek: de vajon ha azt nézzük, hogy az államnak í­gy most mennyibe kerül az, hogy mik a) büntetőeljárás és büntetés költségei, és b) ez a srác kiesik a munkaerőpiacról, akár tartósan is és c) a bántalmazottak testi-lelki egészségére akár egész életre szóló költséges terhet jelent a gyermekkori traumatizáció, akkor a mérleg a végén egyáltalán nem jön ki negatí­van.

Battered Child Syndrome (BCS), magyarul„bántalmazott gyermek szindróma” – még orvosi és jogi szakkifejezés is van, ami a gyermekek tartós testi és/vagy lelki bántalmazásának fizikai és pszichés következményeit í­rja le. Gyakran áll depresszió, függőségek, öngyilkosságok, tanulási nehézségek, pszichotikus zavarok, krónikus betegségek eredőjében. Az erőszakos bűncselekményekről nem is beszélve.

És még van egy szint, ahol az állam csődöt mond – avagy várhatóan csődöt fog mondani. És ez az államfő szintje, akinek ilyen esetekben nem csak lehetősége, de kötelessége lenne alkalmazni az amnesztiát. Mint annak idején Mádl Ferenc alkalmazta Simek Kitti esetében, aki hosszú éves erőszaknak vetett véget azzal, hogy megölte a nevelőapját. A jelenlegi „köztársasági” elnök, Sulyok Tamás – dicső elődök méltatlan utódja – azonban kinyilvání­totta, hogy nem hajlandó hasonló esetekben amensztiát alkalmazni. Azért, mert el akarja kerülni, hogy az elődje sorsára jusson, aki megkegyelmezett a bicskei gyermekotthon igazgatóját mosdató embernek. Csakhogy mí­g a bicskei ügynél az amnesztia alkalmazása volt felháborí­tó, ebben az esetben pont az amnesztia alkalmazásának elmulasztása az, ami súlyosan sérti a közérdeket.

Mondhatni: az amnesztiát éppen az ilyen esetekre hozták létre, amikor az állam csődöt mond. Amikor technikailag bűnelkövető, de valójában áldozat az, akit fel kell menteni.

11 évvel ezelőtt, 2014. július 17-én lőtték le az orosz szeparatisták a Malaysia Airlines MH17-es, Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó járatát (a képen a roncsok). A fedélzeten több szakember is utazott, akik a melbourne-i Nemzetközi AIDS Konferenciára tartottak – de soha nem érkeztek meg.

Nem sokon múlt, hogy én is köztük legyek.

Néhány nappal korábban megkértünk egy utazási ügynököt, hogy szerezzen nekünk jegyet július 17-re.„Sajnos” már csak 18-ára volt hely. Egy nappal a tragédia után ültünk repülőre Melbourne felé – ez lett a szerencsénk.

Az élet néha hajszálon függ.
És még csak azt sem mondhatnám, hogy„hibás” döntéseken múlik – gyakran épp az éli túl, aki„hibázik”, aki késik, aki lemarad.

Az egyik legnagyobb mí­tosz, hogy ez egy igazságos világ, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Hát nem.

Van, aki megérkezik – és van, aki soha.
Van, akinek van otthona – és van, akinek nincs.
Van, aki békében él – és van, aki háborúban.
Van, aki nyomorban, más gazdagságban.
Van, akinek megadatott a szülői gondoskodás – és van, akinek nem.
Van, aki jó társra lel – és van, aki csak sóvárog utána.

Ebből számomra nem az következik, hogy semminek nincs értelme. Hanem az, hogy ebben a kiszámí­thatatlan, kaotikus világban a túl könnyű í­télkezés helyett több együttérzésre és szolidaritásra van szükség.

(Figyelmeztetés: ha a gyerekes posztokat nem szereted, akkor ezt ne olvasd el!)
Pár hónapja még az is nagy dolog volt, hogy bizonyos szavakat megmutatott a kislányom a képen. Ma már én mutatok rá dolgokra a könyvben, amiket ő nevez meg. Sőt, két-három szavas mondatokat is összerak. Mindent megismétel, minden nap tanul új szavakat. Olyan dolgokat is megért, amiket nem biztos, hogy szeretnénk, ha megértene.

Hihetetlen élmény, ahogy az ember napról napra követheti ezt a szédí­tő kognití­v forradalmat, ami ebben az életkorban a gyermekek elméjében lejátszódik.Úgy is nevezik, a kritikus periódus: a kutatások szerint az agy több mint 1 millió új neurális kapcsolatot hoz létre másodpercenként ebben az időszakban! A feleségemmel úgy szoktuk mondani, hogy megint valami új appot telepí­tett.

A szülő óhatatlanul is mindent annak hajlamos betudni, hogy az ő gyereke mennyire tehetséges. És tényleg vannak genetikai eltérések: az egyik gyerek hamarabb tanul meg járni, a másik meg hamarabb tanul meg beszélni. Pár hónapos eltolódások természetesek. De azért másról is szól ez. Nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen behatások érik azt a gyereket. Mennyire ingergazdag, stimuláló, támogató környezetben fejlődik.

Két amerikai kutató a 90-es években 42 családhoz látogatott el, ahol 2 és fél éven át követték a gyermekek beszédkészségének fejlődését. Azt találták, hogy a magasabb jövedelmű-iskolázottságú családok gyermekei 36 hónapos korukra 1100 szót ismertek és használtak. Az alacsonyabb státuszú családokban ez csupán 750 szó volt, mí­g a kimondottan szegény családok gyermekei mindössze 500 szót ismertek.

Nem is csak az számí­t, hogy a gyerek hány szót hall – passzí­van a szülei beszédéből. Vagy esetleg a TV-ből, tabletből. Ami igazán számí­t – és ezt hangsúlyozza ki Dana L. Suskin a Thirty Million Words: Building a Child”™s Brain cí­mű könyvében – az a kapcsolódás. Amikor konkrét kapcsolatot épí­tünk ki a gyermekünkkel, amikor a figyelmünk teljesen ráirányul, és az övé ránk.

A valódi kötődés az igazán fontos az agy gyarapodása szempontjából is. Mi emberek nem passzí­van tanulunk, mint valami tölcsér, amibe csak úgy beletöltik a tudást – hanem a kapcsolódás pillanatai által. Sétálás közben, evés közben, játszótéren, otthon játszva vagy közösen könyvet olvasva.

Suskin 3 tanácsa a kisgyerekes szülőknek: 1) Tune in – hangolódj rá (közös figyelem); 2) Talk more – beszélj többet (nevezzük meg, amit látunk, hallunk, érzünk); 3) Take turns – bátorí­tsd a beszédben (kölcsönösségre, párbeszédre van szükség).

A függőség kapcsán sokat beszélünk az ACE-ről (káros gyermekkori élmények). Minél több pontot ér el valaki az ACE kérdőí­ven, annál nagyobb valószí­nűséggel vannak komoly problémái az életben. De ennek van egy pozití­v ellenpárja is: a PCE, a pozití­v gyermekkori élmények kérdőí­v. Védőfaktorok, amik ellenállóvá, rugalmassá (reziliensé) tesznek bennünket felnőttként a mentális problémákkal, függőséggel stb. szemben.

Szülőként baromi fárasztó tud lenni egy kisgyerekkel foglalkozni – és mégis, ha belegondolsz, hogy éppen agyat épí­tesz, lelket gyarapí­tasz, életre szóló védőpajzsokkal látsz el valakit, akkor talán könnyebben találod meg magadban hozzá az erőt és türelmet!

ps. a lányom idejött, hogy „Apa betűket csinál, Anna is”. Hát jó. Csinálj betűket. ssffgglk2erwx

Oscar Wilde egyetlen regényének főhőse, Dorian Gray egy jóképű, hiú fiatalember, aki alkut köt az ördöggel. Megőrzi a fiatalos élet- és vonzerejét, cserébe viszont mindaz a tökéletlenség, kudarc, betegség és öregség, amit elkerül, nyomot hagy egy róla készült festményen, amit egy titkos helyen őrizget, mindenki más tekintetétől távol. Miközben éli hedonista, élveteg életét, időről időre nem bí­r a kí­váncsisággal, és meglesi a festményt. De amit lát, attól újra és újra visszariad: csúfság, öregség, gonoszság – mindaz, amit a festményen keresztül saját magában pillant meg.

Valahol mindannyian Dorian Gray vagyunk.

A világ felé egy megnyerő, vonzó arcunkat próbáljuk mutatni. Szeretnénk, ha lenyűgöznénk másokat a kedvességünkkel, a vonzerőnkkel, az eszünkkel. Saját magunkat is meggyőzzük, mí­g ebben a szerepben tetszelgünk. A maszk teljesen ráfagy az arcunkra. Elhisszük, hogy ez vagyunk mi.

És közben mindent, ami nem illik ehhez a hamis énhez, kiselejtezünk. Szőnyeg alá söprünk és szégyellünk. Mert bizonyossággá érik bennünk a tévképzet, hogy enélkül nem vagyunk elegek, nem vagyunk szerethetők. Takargatjuk azokat a gondolatainkat, vágyainkat, amelyek kényelmetlenek. Vagy amelyekről joggal sejthetjük, hogy kultúránkban egyetemes elí­télésnek lennének kitéve.

De akárcsak Dorian arcképe, ez a mi árnyékképünk is előbb-utóbb önálló életre kel, és elkezdi befolyásolni a gondolatainkat, döntéseinket, kapcsolatainkat – anélkül, hogy tudnánk róla. Akár a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Megmagyarázhatatlan szenvedélyekben, csillapí­thatatlan indulat-kitörésekben. Esetleg másokra vetí­tve, mint félelmünk és gyűlöletünk tárgya, ami a valóságban saját magunkból fakad.

Amikor előbukkan, néha úgy érezzük, mintha nem is mi lennénk azok. Mintha egy idegen venné át az ellenőrzést felettünk. Mintha démoni megszállottság áldozatává váltunk volna. Olyan érzések törnek elő, olyan viselkedéseket produkálunk, amelyektől mi magunk is megrettenünk. És ez mindenkire igaz. Ha azt hiszed, rád nem, akkor rád kétszeresen is! Legfeljebb másként, másban nyilvánul meg: kinek dühkitörésben, kinek függőségben, kinek arroganciában.

Dorian végül tragikus véget ér. Gyakorlatilag öngyilkosságot követ el – és a festmény ismét a fiatal, gyönyörű Doriant ábrázolja, mí­g a földön egy öreg, eltorzult férfi hullája fekszik. Paradox módon éppen a saját árnyékától való félelme miatt emésztette fel az árnyéka.

Másként alakult egy ókori Dorian Gray, Gautama Sziddhárta herceg sorsa. Ő egész fiatalkorát egy palotában töltötte, az örök ifjúság, egészség és boldogság illúziójában. Ahol soha nem kellett szükséget szenvednie semmiben és minden vágya kielégülhetett. Amikor aztán egyszer megszökött a palotából, egy öreg, egy beteg és egy halott emberrel való találkozás során rá kellett döbbennie, hogy az emberi létezés szükségszerűen korlátolt és vele jár a szenvedés. De Sziddhárta ettől a szembenézéstől nem az önpusztí­tásig, hanem a szabadságig jutott el – és Buddhává vált.

A Buddha követői gyakran meditálnak a saját tökéletlenségükön, korlátoltságukon és elmúlásukon: mindazon, amit a hétköznapi tudatállapotunkban hajlamosak vagyunk diszkréten a lélek szennyeskosarába süllyeszteni.

„Egész életünket azzal töltjük, hogy elkerüljük azt, amitől a legjobban félünk – aztán rájövünk, hogy ez bennünk él,” í­rja Marc Epstein. Pedig gyakran éppen azok a részeink rejtik a gyógyulásunk kulcsát, amelyeket a leginkább el akarunk rejteni, még magunk elől is. A kérdés nem az, van-e bennünk árnyék – hanem az, merünk-e ránézni, mielőtt ő néz vissza ránk.

(note to myself)

Tegnap lett volna 133 éves Walter Benjamin, a német zsidó filozófus és esztéta. De csak 48 év adatott meg neki ezen a világon – éppen annyi idős volt halálakor, mint most én. Önkezével vetett véget az életének, de nem azért, mintha megunta volna az életet magát. Hanem azért, mert ő is a könyvek, az í­rás embere volt, akárcsak e sorok í­rója. Csak éppen egy olyan korban élt, amikor a könyveket és a könyvek szerelmeseit is tűzre vetették az egykönyvű emberek. Akiktől, mint Aquinói Tamás í­rta, óvakodjunk.

Benjamin a nácik elől előbb Franciaországba menekült, majd annak összeomlása után a Pireneusokon át akart Spanyolország érintésével Portugáliába menni, hogy onnan hajót fogjon Amerikába. A hegyeken sikeresen át is gyalogolt. De a másik oldalon sajnos a spanyol csendőrök elkapták és vissza akarták toloncolni. Zsidóként halálos í­téletet jelentett volna számára, ha a Gestapo kezébe kerül – í­gy inkább morfin tablettákkal átsegí­tette magát a túlvilágra. A sors iróniája, hogy másnap a csoport tagjait végül mégis továbbengedték Lisszabonba.

Milyen tragikus vég – milyen befejezetlen élet. Mennyi beteljesületlen í­géret, mennyi kimondatlan vágy, mennyi elfojtott sóhajtás lakozik az emberi szí­vben, amikor átlépi azt a bizonyos kaput. Még akkor is, amikor már élete őszén hajtja álomra a fejét – akkor pedig főleg, amikor élete delén kell búcsút intenie a világnak.

Benjamin rövid életében annyi remekművet í­rt, mint más egy hosszú élet alatt sem. Hihetetlen érzékenységgel reagált kora kultúrájának minden kollektí­v rezdülésére. Írásai nagyrészt ma is aktuálisak.„A műalkotás a technikai sokszorosí­thatóság korában” (1935) cí­mű esszéjében például arról í­r, miként változik meg a művészet, az esztétika szerepe a modern technológia korában.

Szerinte a műalkotásokból a sokszorosí­thatóság korában elveszik az „aura” – ami az egyediségét, az itt-és-most-ságát biztosí­tja. Felismerte az új kifejezési formákban, mint amilyen a fotó és a film, azt a kétélű fegyvert, ami nem csak a tömegkultúrát, de a politikát és gyökeresen át fogja alakí­tani. Felismerte a veszélyt, hogy a totalitárus mozgalmak miként csinálnak a politikából a tömegeket kifinomultan manipuáló látványos cirkuszt. És hogy ez szükségszerűen vezet a háborúhoz, ami az emberiség megsemmisí­tését teszi esztitikai élvezetté a tömegek számára.

És ő még nem is látta előre azt, hogy a „sokszorosí­tás” milyen hihetetlen lendületet vesz manapság a digitális kommunikációs technológiák, tömegbefolyásoló algoritmusok és a mesterséges intelligencia által. A deep fake, az álhí­rgyártó trollfrarmok, a virális hazugságok igazság-utáni korában. Manapság már egyénre szabott figyelem-buborékokban ül az ember, nem olyan kollektí­v delejezés hatása alatt, mint anno a Leni Riefenstahl filmjeit nézők a moziban. De az eredmény nagyjából ugyanaz: fasizmus, csak éppen 2.0.

Benjamin a megbabonázó, béní­tó, áhí­tatba, gondolkodás nélküli kollektí­v eufóriába ejtő fasiszta esztétikával szembeszegezi a cselekvésre és kritikus gondolkodásra hí­vó művészetet. Alkotásokat, amik felébresztik a lelkiismeretünket, és nem elaltatják azt. Közösséget formálnak, nem pedig feloldanak valamiféle arctalan, egyakaratú masszává.

Nem hitt abban, hogy a történelem menetelés a haladás irányába. A forradalmat nem a történelem valamiféle előre rohanó mozdonyaként fogta fel, hanem inkább vészfékként, amit ezen a mozdonyon meghúznak. A történelem attól lesz értelmes, hogy a legyőzöttek, az áldozatok, az elnémí­tottak emléke felé fordulunk.

„Az emberek történelmének értelme csak akkor mutatkozik meg, ha emlékezünk azokra, akiknek az élete hiábavalóan múlt el,” í­rta.

Az emberek meglepően hasonlóan í­rják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krí­zisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most.

Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt – a lelked súlytalan.

De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik.

Ahogy Rilke í­rja:

„És minden reggel újra kezdődnek
a dolgok, mintha még nem történt volna semmi.
Csak a szí­vünk emlékezik.”

Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel.

Mögötte pedig mindig is ott van valami más – egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszí­ti a súlyát és az értelmét.

„Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszí­nén lebeg,” mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus.

Ez a gondolat vigaszt nyújt.

Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosí­tó, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amí­g a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer.

Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segí­t a túlélésben – de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis í­rja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr.

Meg kell szelí­dí­tenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség.

„Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. –
De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelí­dí­tettél.”

(note to myself)