Péter Sárosi

Curtis után immár Dopeman is önjelölt drogpreventor lett – a sajtó szerint „drogprevenciós előadásokat is tart”. Igazán remek! Ugye Magyarországon, a 10 millió ví­russzakértő országában mindenki is ért a focihoz és a drogprevencióhoz. Vajon ki lesz a következő, Győzike vagyÁkos?

Csak éppen pont azokat nem engedik be az iskolákba, akik értenek is hozzá: a 2021-es homofób törvény ugyanis kitiltotta a szexedukációval és drogprevencióval foglalkozó civil szervezeteket az iskolákból.

Dopeman a lányának azt mondja, hogy ha „eléd raknak valami port”, és beleszippantasz, akkor 50% esélyed van, hogy meghalsz. Mit mondjak, ha ez a drogedukáció lényege, akkor ez nagyon sok sebtől vérzik.

Először is, ha valaki azt se tudja, mi az a por, amit elé raknak, és mit sem tud az adagolásáról, a fogyasztás lehetséges hatásairól és kockázatairól, akkor az önmagában veszélyforrás. Gondoljunk bele, hogy valaki elé raknak egy üveg italt, amiről azt se tudja, hogy sör vagy pálinka: megigya az egész üveggel, vagy csak egy kupicával? Az bizony veszélyes. Ha nem tudjuk belőle a helyes mértéket, akkor még a ví­z is halálos méreggé válhat!

Viszont tegyük fel, hogy az illető nem légüres térben használ, hanem tudja, mit raknak elé (azért az esetek nagy részében erről van szó). Tegyük fel, hogy mondjuk kokaint. És tudja azt is, hogy a kokainból mennyi egy átlagos fogyasztói adag. Ebben az esetben is ilyen magas a halálozás kockázata?

Egyáltalán nem. És ezt tudja jól Dopeman is: ha 50%-os lenne a halálozási arány, akkor már rég halott lenne. De vajon mekkora a valós kockázat? Nem könnyű kiszámí­tani, mivel olyan sok ismeretlen van: a drog tisztasága, a fogyasztó testi-lelki állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting). Mindenesetre a nagy számok, statisztikák alapján lehet bizonyos becsléseket tenni.

A The Norm Chronicles cí­mű könyv szerzői, David Spiegelhalter és Michael Blastland mikromortokban (1 a 1 millióhoz esély a halálra) fejezik ki az egyszeri, akut halálkockázatot különféle tevékenységeknél – köztük a drogfogyasztásnál is. Ezt egy adag kokain orrba szippantásánál kb. 2-4 mikromortra becslik. Magyarul 1 millió esetből körülbelül átlagosan 2-4 haláleset fordul elő. Ez nem 50%, hanem 0,0002-0,0004%.

Összehasonlí­tásként: egy skydive ugrásnál a halálozás kockázata ennek négyszerese, tehát 8 mikromort. A sí­elésnél 0,7 mikromort. Ha ejtőernyővel ugrasz ki, akkor ugrásonként 10 mikromort. Ha valaki 400 kilométert vezet az autójával, akkor a kockázat 1 mikromort. Ha valaki befekszik egy altatós műtétre, akkor a halálozás kockázata 5 mikromort. A 8 ezer fölötti hegycsúcsok megmászásánál pedig 12 ezer mikromort.

A kokain tehát nem veszélytelen: különösen a fekete piac körülményei között, különösen, ha a fogyasztó elveszti a mértéket, vagy keveri más szerekkel. De egyébként az emberek egy csomó olyan (legális) tevékenységet folytatnak, amelyeknél a halálozás kockázata hasonló, vagy jóval nagyobb, mint a kokain-fogyasztásé. Azzal riogatni a fiatalokat, hogy ha kokainozol, akkor az „orosz rulett”, és hogy meghalsz – nem csak egyszerűen aránytévesztés, de káros.

Azért káros, mert az, aki ennek ellenére is kipróbálja a kokaint, elég hamar rá fog jönni, hogy a halálozás kockázatát erősen eltúlozták. És akkor gondolhatja azt is, hogy egyébként minden más hazugság volt, amit a kokain ártalmairól hallott. Pedig nem: a kokain bizony, különösen hosszú távon, rendszeresen fogyasztva, súlyos testi-lelki problémákhoz vezethet. Különösen azoknál, akik egyébként más szempontból is veszélyeztettek: mert bizonyos alapvető fizikai, érzelmi szükségleteik kielégí­tetlenek. És nem érzik jól magukat a bőrükben.

Szóval ezért is lenne fontos, hogy dilettáns riogatás helyett szakszerű drogprevenciós programok kerüljenek be az iskolákba, olyan képzett szakemberektől, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És itt most nem csak arról beszélek, hogy tisztában vannak az egyes szerek fogyasztásának kockázataival. Hanem arról is, hogy elsajátí­tsák annak a módszertanát, hogy miként lehet fiatalokkal interaktí­v módon, eredményesen dolgozni felmerült problémákon, kérdéseken. Hát többek között a szakmai szervezetekkel mi éppen ezért fogalmaztuk meg a Szakmai minimumpontokat, többek között arról is, mi működik a drogprevencióban (belinkelem a hozzászólásba). Reméljük, egyszer még eljön egy olyan időszak Magyarországon, amikor a döntéshozók is komolyan veszik ezt! Addig is, az iskoláknak, pedagógusoknak azt javaslom, hogy ne influencereket, rendőröket hí­vjanak az iskolákba, hanem olyan szakembereket, akiknek le tudják ellenőrizni a szakmai hitelességét.

A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek:

1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is!

2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg!

A kí­váncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott.

Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen í­rtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kí­sérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesí­tő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség…

Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leí­rta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hí­vott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya.

Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen taní­tó „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem í­télkezés, kí­váncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme.

Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kí­váncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégí­tése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül.

Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?”

Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét.

(note to myself)

Igazából az van, hogy félünk egymástól.

A jobboldaliak félnek, hogy a baloldaliak rájuk szabadí­tanak valami woke diktatúrát, ahol már azért is lefejelnek, ha nem találod el pontosan, hogy az 2SLGBTQQIP2SAA betűkombinációból mi mit jelet.

A baloldaliak félnek, hogy a jobboldaliak megint benáculnak, bevagoní­roznak és táborba hurcolnak mindenkit, aki egy kicsit is eltér a Heteró Keresztény Hazafias Alattvaló normatí­vától.

Az ateisták félnek, hogy a vallásosak megint inkvizí­torosdit játszanak, letagadják az iskolában az evolúciót és betiltják a tudományt.

A vallásosak félnek, hogy az ateisták megint a templomba („négy fal közé”) szorí­tják be a vallást, megszégyení­tik a hí­vőket és büntetik azt is, ha valaki megvallja a hitét.

A hazafiak félnek attól, hogy elveszik tőlük a nemzeti identitásukat és mindenkit feloldanak valamiféle hamis, jellegtelen, kozmopolita műanyag-identitás trutymójában.

Az internacionalisták félnek, hogy bezárkózunk a nemzeti hagyományok lövészárkába és csak puffogtatunk onnan, a saját önelégültségünkben dagonyázva.

A feministák félnek, hogy a jövő valamiféle patriarchális Handmaid’s Tale rémálomba fordul és mindent elvesz, amiért az elmúlt évszázadokban küzdöttek.

A feministáktól idegenkedő férfiak pedig attól tartanak, hogy egy olyan világ jön, ahol már azért is szégyellniük kell magukat, hogy valami lóg a lábuk között.

Ahogy már Bibó megí­rta, talán a boldogabb nyugati országokban is jelen van ez a félelem. De nem válik hisztériává. Kontroll alatt marad. De mi, nyomorúságos kis kelet-európaiak, gyakorlatilag folyamatosan félünk. És félelmünk egzisztenciális félelem. Rettegés a megsemmisüléstől. Horror vacui.

Félünk attól, hogy eltörlik az identitásunkat, a kultúránkat. A csoportot, amihez tartozunk. Az értékeket, amikben hiszünk.

És félünk attól, hogy minket is megsemmisí­tenek. Erkölcsileg és fizikailag is.

A félelmünk a saját transzgenerációs traumáinkból, és persze a történelem sötét fejezeteiből táplálkozik. Irányí­tja a szavainkat, a tetteinket.

Ezért aztán számunkra minden konfliktus egyben egzisztenciális konfliktus is. Minden harc a végső harc. Minden választás a végső. Csak végletekben tudunk gondolkodni. Márpedig ez teljesen eltorzí­tja a saját erkölcsi karakterünket is. A szekértábor-logika szerint mérjük mindennek az értékét: a másikban meglátjuk az apró hibát is, a mi kutyánk kölykének meg a halálos bűnt is elnézzük.

Én azt gondolom, hogy ha más alapokra akarjuk épí­teni a jövőt, mint eddig, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a félelemmel. Nem úgy, hogy megtagadjuk és együtt énekeljük a kumbáját. Hogy letagadjuk a különbségeink létezését. Az ilyen, szlogenek szintjén maradó kibékí­tés fakadhat ugyan nemes szándékból, de a felszí­nen marad, és előbb-utóbb újra felüti fejét a félelem.

És addig csak félelem-vezérelt politikai rendszerek tudnak létrejönni, akár balra, akár jobbra leng ki éppen az inga.

Egyéni és kollektí­v munkát kell végeznünk a félelmünkkel. Meg kell ismernünk a saját félelmünket – át kell ölelnünk azt, aki bennünk fél, de nem szabad engednünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Megfelelő platformokat kell teremteni ahhoz, hogy odafordulhassunk a másikhoz és megérthessük, honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán. A közösségi média komment-szekciója nem alkalmas erre.

A közösségért való egzisztenciális félelem az a döntő tényező, ami köztünk és a valódi demokrácia között áll – í­rta Bibó. Kezdeni kell vele valamit. Ez a feladatunk, nem kevés.

kép: Franciso Goya

„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés cí­mű filmben, amit tegnap vetí­tettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok).

Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt í­rja:

„Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás „” mindegyik jól eladható.”

Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét.

És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De mí­g az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompí­tás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkí­t, elszigetel és letompí­t.

A film nem marad a felszí­nen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számí­t, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok!

Hát távolról sem. Kí­méletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegí­tenek meg az előí­téletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés.

Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegí­tette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasí­tottság és értéktelenség élménye.

Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé.

De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mí­toszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjaví­tják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépí­tő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapí­tvány sorstárs segí­tőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesí­tésével, a szülők hárí­tásával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak.

És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről.

Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghí­vást a film vetí­tésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!

Ha próbálom elképzelni, hogy milyen volt az életem a gyerek születése előtt, akkor már meg kell erőltetnem az emlékezetemet és a képzelőerőmet. Tisztára olyan, mintha másik időszámí­tás kezdődött volna. Pedig még csak 20 hónapja.

Nem csak az időbeosztásunk, a napi rutin az, ami gyökeresen megváltozott. Hogy finoman fogalmazzak, nincs idő unatkozásra. Néha még minőségi „me time”-ra is alig. De ez a kis jövevény valahogy átí­rta belülről azt, aki vagyok.

Apa vagyok. Nem csak azért, mert ő úgy hí­v. De már magamra is úgy gondolok.

Vajon hogyan leszünk jó apák? Mi teszi a jó apát? Sokan azt mondják, hogy a jó apa az, aki erős férfi szerepet mutat a gyerekeinek. Mert anélkül eltorzul a fejlődésük. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem nem a férfi szerep hiánya az, ami árt a gyereknek – hanem úgy általában, az apa, mint ember hiánya. Ha nincsen jelen a gyereke életében.

Elismerés és köszönet ezen a napon minden apukának, aki jelen van a gyereke életében. Aki kapcsolódik a gyerekéhez. Aki tényleg odafigyel a gyerekére. Aki érzelmileg elérhető. Akire számí­that. Ez bizony nem kevés.

Boldog apák napját!

A trauma egy görög eredetű szó, ami sebet jelent.

Az orvosi szaknyelvben mind a mai napig ezt is jelenti: fizikai sérülés, seb. Koponyatrauma. Agyi trauma. Mellkasi trauma. Szúrásos trauma. És a többi.

De a szónak ugye van egy másik, pszichológiai jelentése is. És ebből a szempontból a fizikai sérülésekkel való összehasonlí­tás félrevezető lehet. Mert a lelki sérülések, sebek, teljesen más természetűek, mint a fizikai sérülések.

Nem csak arra gondolok, hogy a fizikai sérülések láthatóak, a lelki sebek azonban láthatatlanok. És ezért gyakran rejtve maradnak, akár évtizedekig is. Hanem maga a sérülés természete is más.

A lelki traumát nem egyszerűen egy rossz dolog okozza, ami megtörtént velünk. Például az, hogy valakivel nagyon rossz dolog történik, még nem szükségszerűen fogja traumatizálni. Ahhoz kell valami más is: az, hogy átformálja a saját magáról alkotott képét.

Ez többnyire akkor következik be, amikor a rossz élményhez kapcsolódik a tehetetlenség, hogy nem tehetünk ellene. Hogy nem számí­thatunk ebben másik ember együttérző támogatására – hogy egyedül vagyunk. Mert nem érdemeljük meg, meg értéktelenek, selejtesek vagyunk.

Ahogy James Hollis, a jungiánus pszichológus í­rja, „a trauma nemcsak seb, hanem történet. Egy olyan történet, amely elhiteti velünk, hogy kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint amilyenek valójában.”

Magyarul a trauma eltérí­ti azt a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak. Megváltoztatja azt a módot, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan reflektálunk saját magunkra. A trauma nem csak megbéní­t, hanem elhiteti velünk, hogy nem is érdemlünk mozgást.

A törött csont előbb-utóbb beforr, a seb begyógyul. De a „lelki seb”, a trauma – az átí­rt történetünk – arra í­tél bennünket, hogy újra és újra eljátsszuk. Mint egy megakadt lemezjátszó, újra és újra ugyanaz a nóta.

Már megint bántalmazó partnert választasz. Már megint képtelen vagy tartós kapcsolatra. Már megint nem tudod kontrollálni a szenvedélyeidet. Képtelen vagy kiszabadulni a munkahelyről, ahol kihasználnak. Mindig az emberek elismerésére sóvárogsz de soha nem elégedsz meg vele. És még sorolhatnánk. Eljátszod ugyanazokat a halálosan unt gyenge szí­nészi szerepeket ugyanabban a béna Zs-kategóriás darabban.

Legalábbis addig, amí­g nem kezded el tudatosí­tani ezeket az újrajátszásokat, ezeket az önbeteljesí­tő, önpusztí­tó mintákat. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadod a torz történeteket, amikkel bántod magadat. Hanem megismered, honnan erednek. És együtt érzel saját magaddal – elfogadod magad, szégyen nélkül.

Bátorság új történetet í­rni magadról: ez az igazi gyógyulás.

„Mindaddig, amí­g nem értjük meg a történeteket, amelyek kí­sértenek minket, azok élnek helyettünk,” mondja Hollis.

(note to myself)
kép: Oscar Larocca

Azt hiszem, kevés buddhista fogalom van, amit jobban félreértettem fiatalon, mint a nirvána fogalmát. És ehhez persze hozzájárult mindaz, ahogyan a populáris kultúrában át lett gyúrva, el lett torzí­tva ez a fogalom. Tinédzserként rajongtam például a Nirvánáért – a grunge bandáért.

God bless them, de sajnos ez a névválasztás sok zavart okozott, és szerintem nem csak az én fejemben. Ha meghallom ezt a szót, akkor máris beindul a fejemben a Come as you are gitár riffje. Beúsznak az elmosódott, ví­zalatti képek Kurt Cobainről, aki szinte a föld fölött lebeg valamiféle különös extázisban, a valóságon kí­vül. És valahogy í­gy képzeltem el a nirvánát is: egy olyan buddhista paradicsomként, ahol az ember egy nagy, elnyújtott orgazmusban lebeg valamiféle anyaméhben, a világon kí­vül.

Tévedtem. Valójában a nirvána nem orgazmus, nem is paradicsom. Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „megvilágosodás” – de ez is félre tud vinni minket. Mert valamiféle tökéletes és gyönyörteli állapotra utal, egyfajta felsőbbrendűségre, kiválasztottságra. Ha görcsösen keresel valamiféle megvilágosodás-élményt, akkor valójában még mindig a saját egódat boostolod. Talán jobb szó rá az, hogy „felszabadulás” – a Buddha is használta (vimutti). Felszabadulás a szenvedés jármából, a szenvedés elengedése.

A nirvána ugyanis, demisztifikálva, egyszerűen ennyit jelent. Szó szerint a páli kifejezés, amit a Buddha használt (nibbána) annyit tesz, mint „a tűz kioltása”. Joseph Goldstein meditációs oktató szerint a nirvána egyszerűen csak: nem-függőség (non-addiction). Gondolj egy mókusra, aki folyamatosan a kis mókuskerekében szaladgál. Szenvedélyesen sóvárog arra, hogy célba érjen, de valójában nem halad sehová, és ez szenvedéssel tölti el. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy valójában ő maga a rab és a rabtartó egyben. Kilép a mókuskerékből. Vajon ez a mókus akkor most magasabbrendű lénnyé vált a többinél? Nem gondolom. Egyszerűen csak felismerte a szenvedése természetét és elengedte a szenvedést.

Hát ennyi. Persze mint minden, ami nagyon egyszerű, ez is egyben borzasztó nehéz számunkra. Érdekes egybeeseés, hogy gyakran éppen a bonyolult dolgok a legkönnyebbek. Micsoda kifinomult, cizellált hazugságokkal vagyunk például képesek félrevezetni saját magunkat csak azért, hogy fenntartsuk az illúziót: a választott mókuskerekünk (diszfunkcionális kapcsolat, drog, harag, gyűlölet, szex stb.) visz valahová. Eközben milyen nehezen fogadjuk el azt az egyébként pofonegyszerű tényt, hogy valójában éppen mi vagyunk azok, akik a legtöbbet ártunk saját magunknak. Mert tele vagyunk sérelmekkel, titkokkal, félelmekkel és szégyennel. Tökéletesek akarunk lenni, tökéletesnek akarunk látszani. Játszuk a játszmáinkat. Csiszolgatjuk a saját magunkról alkotott történeteinket. Én is, te is, mindenki. Hogy mi vár ránk az út végén? Nem tudom. Én is az utam elején járok. De azt már tudom, hogy merre vezet az út: a több (ön)reflektivitás és kevesebb reaktivitás felé.

(note to myself)