A Drogriporter interjút készített a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos farmakológiai kutatás egyik legelismertebb szaktekintélyével.
Magány, fájdalom – és függőség
Vajon miért jár olyan gyakran együtt a magány a függőséggel?
Felkészülni a halálra: pszilocibin a palliatív ellátásban
A Drogriporter interjút készített Houman Farzinnal, egy kanadai orvossal, aki a varázsgomba hatóanyagának, a pszilocibinnek az alkalmazását kutatja a súlyos betegségük végstádiumában lévők ellátásában.
A tudat nehéz problémája
Egy filozófus és egy idegtudós 1998-ban fogadást kötött, hogy a tudomány 25 éven belül választ talál-e arra a kérdésre, milyen idegi folyamatok magyarázzák a tudatos élményeinket. A 25 év tavaly lejárt – de vajon ki nyerte a fogadást?
Elnöki amnesztia a gyermekbántalmazó asszisztensének
Hallottátok, hogy Novák Katalin éppen annak a K. Endrének adott kegyelmet, aki a bicskei gyerekotthonban hosszú évekig fedezte a rá bízott gyermekeket molesztáló igazgató tevékenységét?
Ennek az optikája legalább annyira borzasztó, mint amikor véletlen éppen a szélsőjobbos terroristát mentette fel.
K. Endre egyébként már nem is volt börtönben. És ez még hátborzongatóbb: a döntés nem arról szólt, hogy engedjék ki a börtönből. Hanem arról, hogy „elengedték a foglalkozástól eltiltás büntetés és a közügyektől eltiltás mellékbüntetés hátralévő részét”, és „priusza sem lesz.”
Vajon milyen üzenetet küld ez az áldozatoknak, akik bátor kiállásukkal elérték, hogy az ügy lelepleződjön a nyilvánosság előtt, és a felelősöket megbüntessék? Vajon milyen üzenetet küld ez azoknak a jelenleg bántalmazott gyerekeknek, fiataloknak, akik esetleg azt fontolgatják, hogy ráborítják a bilit a bántalmazójukra?
K. Endre igazgatóhelyettes arra akart rákényszeríteni bántalmazott gyerekeket, hogy hamis vallomást írjanak alá, amiben tagadják a bántalmazást. Többek között azzal az indoklással, hogy „mostanában sokat gáztöltőztem és ez se volt rám túl jó hatással sokszor nem gondolkoztam tőle tisztán.” Ez utóbbi egészen hányingerkeltő: felhasználni azt a tényt, hogy a traumatizált intézeti gyerekek körében gyakori a szerhasználat. És úgy beállítani, hogy egy intézményi gyerek szükségszerűen egy „megbízhatatlan drogos”. Nem kell neki hinni. Ez tényleg vegytiszta gonoszság.
Az meg a hab a tortán, hogy egy kormánypárti lap még mentegetni is kezdi: hogy szegény nem talál munkát. Hogy anyukája idős, és „Erdélyben él”. Hogy oda ne rohanjak. Milyen liberális is tud lenni ez a kormánypárti sajtó, ha Böjte Csaba földijéről van szó!
Megint itt vagyunk: a gyermekvédelem nálunk odáig terjed, amikor kisebbségeket, civileket kell vegzálni, könyveket fóliázni, kiállításokat kordonnal elválasztani. Viszont amikor a valódi áldozatokat valóban fenyegető valódi kockázatok elhárításáról lenne szó, akkor hirtelen kudarcot vall a nagy család- és gyermekvédelem. Elég közel állnod a tűzhöz, mint ennek az igazgatóhelyettesnek. Lojálisnak lenned államunkhoz és pártunkhoz, megfelelő kapcsolatokkal rendelkezned a helyi erős emberekhez – és megúszhatod.
Őszintén szólva az ellenzék reakciója sem tetszik, akik a „pedofilvédő” jelzővel látták el Novákot. Többször leírtam már ezen az oldalon is, mégegyszer megteszem: a pedofil-ellenes hisztériakeltés félrevezet a valódi problémától. A gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége ugyanis NEM pedofil. Ez nem a „gyerekek szeretetéről” szól, mint ez a görög eredetű kifejezés sugallja. Hanem az erőszakról és a hatalommal való visszaélésről. K. Endre bűne nem a „pedofília”, hanem az, hogy asszisztált gyerekek szisztematikus bántalmazásához és annak elsunnyogásához.
Teljesen együtt tudok érezni azzal az áldozattal, aki azt üzente a köztársaság jellegét elveszített köztársaság elnökének: szégyellje magát. Egy rendes országban persze ennél jóval többet kellene, hogy tegyen. Le kellene mondania, és zsemlészacskót a fejére húzva kellene bujdokolnia valami kerti budiban.
Egy ajtóbecsapás, ami visszhangzott a viktoriánus Angliában
„Ahogy Helen Huntington rácsapta a hálószoba-ajtót a férjére, az visszhangzott az egész viktoriánus Angliában,” írta May Sinclair írónő 1913-ban. Anne Brontë Wildfell asszonya című regényére utalt, amit a világ egyik első feminista regényeként tartanak számon. Helen Huntington, a regény főhőse, nem csak rácsapja az ajtót az alkoholista és abuzív férjére. De fogja a gyereket és bejelenti, hogy nem hajlandó így tovább házasságban élni vele.
Hogy miért visszhangzott ez az ajtócsapás a viktoriánus Angliában?
Azért, mert a korban már az is hallatlannak számított, hogy valaki egyáltalán írjon arról, hogy egy nő otthagyhatja a „hites urát”. Nemhogy meg is tegye: amit a törvény büntetett. A nők egészen 1870-ig még csak nem is birtokolhattak semmit. Gyakorlatilag a férjük tulajdontárgyának számítottak. A nőnek tűrnie kellett az erőszakot. A férj alkoholizmusa egészen addig elfogadottnak számított, amíg a külvilág felé eleget tett a „művelt” társasági élet által megkövetelt külsőségeknek.
A Brontë-nővérek neve ismerősen cseng a magyar olvasóknak is: azonban nem pont a legifjabb lány, Anne miatt. Nővérei, a Jane Eyre-t író Charlotte, és az Üvöltő szeleket író Emily jóval nagyobb hírnévre tettek szert. Már az ő, független női karakterek szenvedéseit ábrázoló regényeik is kiverték a biztosítékot a kor „jólnevelt” olvasóiban. Mégis, sokkal jobban megfeleltek a kor elvárásainak. Romantikus, gótikus szerelmi történeteik, és az azokból készült kosztümös filmek, még ma is fiatal nők generációinak szívét dobogtatják meg.
A kishúg, Anne regényei azonban csalódással töltik el azt, aki romantikus borzongásra vágyna. Az ő írásából a való élet köszön vissza. A romantikus szerelemtől hamarosan eljutunk a bántalmazás szürke hétköznapjainak csúf, kiábrándító banalitásához. A testi és lelki abúzus kifinomult technikáihoz. Az áldozat mentegető és önbecsapó illúzióihoz („majd én megváltoztatom”).
A kritikusok szétszedték Anne regényét. És miután Anne fiatalon, 29 évesen meghalt tuberkolózisban, nővére is fiókba tette és nem volt hajlandó kiadatni többé. És mégis, annak ellenére, hogy a kritikusok felhívták a társadalmat, hogy tartsák távol ezt a könyvet a „hölgy olvasóktól” – vagy éppen emiatt – nagy népszerűségre tett szert. Hiszen amiről szól, abban nagyon sok nő ismert rá a saját életére. És azt az üzenetet küldte nekik, hogy van kiút a bántalmazó házasságból.
Anne szenvedélyesen védelmébe vette a regényét:
„Fenntartom a véleményem, hogy amikor a bűnökkel és bűnös karakterekkel foglalkozunk, akkor jobb, ha olyannak ábrázoljuk őket, amilyenek a valóságban, és nem úgy, mint ahogy szeretnénk őket látni,” írta. „A rossz dolgot a lehető legkevésbé sértő módon ábrázolni kétségtelenül a legelfogadottabb módszer egy író számára; de vajon tényleg ez a legőszintébb, vagy inkább csak a legbiztonságosabb? Mutassuk meg az élet csapdáit és kelepcéit a fiatal és gondtalan utazónak, vagy inkább takarjuk el azokat ágakkal és virágokkal? Ó, kedves olvasó! Ha kevesebb lenne a tényeknek eme kifinomult elleplezéséből – a ‘béke, béke’ suttogásából ott, ahol nincs béke, akkor kevesebb bűn és nyomorúság lenne osztályrésze a mindkét nemhez tartozó fiataloknak, akik ma a tapasztalatból kénytelenek kifacsarni a keserű tudást.”
Milyen igaz. Még ma is túl gyakran festenek egy idilli, rózsaszín képet a házasságról és a családról – és ebben a képben visszaköszönnek azok a patriarchális sémák, amik évszázadok óta keserítik meg mindkét nem életét. Túl gyakran kendőzzük el az erőszakot és a bántalmazást, ami a rózsaszín felszín mögött van, a családi béke, a gondoskodó és szelíd „nőiesség” jelszavával. Túl gyakran tabuként kezeljük az alkoholizmust, vagy legfeljebb cinkos kacsintással: „Jó ember a Józsi, csak hát ugye amikor iszik…”
Idilli képet festünk a múltról is – mintha régen minden jobb lett volna. És közben észre sem vesszük, hogy valójában mennyi minden ment a kukába, aminek tényleg ott a helye. Ami megkeserítette az emberek – és főleg a nők – életét. Mert ma már adott, készen kapott az, amiért öntudatos nők, és az őket támogató férfiak, generációi küzdöttek évszázadokon keresztül. Nem látjuk, milyen sokat elértünk, ami most újra veszélybe került.
Emigráció, mint patrióta megoldás
Egyik kedvenc regényem Faludy György Pokolbéli víg napjaim című írása – azok közé a könyvek közé tartozik, amiket időről-időre újra elolvasok. A regény 1938-ban kezdődik, amikor a költő és radikális demokrata barátai úgy döntenek, hogy ideje lelépni Horthy Magyarországáról. A kivándorlás mellett szóló egyik legnyomósabb érvet az szolgáltatta, amikor látta, hogy Hitler Bécsbe való bevonulásának másnapján az Andrássy úton hosszú sorokban várakoznak az ország vezető értelmiségiei, hogy belépjenek a Nyilas Pártba. „Nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük,” jegyzi meg a költő.
Faludy, aki élete egyik legnagyobb sikerének tekintette, hogy egy Csilléry András nevű, fogorvosból lett nyilas politikus szívrohamot kapott, amikor az ellene írt versét elolvasta – egy törpe kisebbségbe került. Nem csak zsidó származása miatt, amiről egyébként önéletrajzi írásaiban szinte mindig diszkréten hallgat. Hanem azért is, mert ő egyébként is képtelen volt arra a mutatványra, amihez a magyar értelmiség színe-virága remekül értett: beállni a sorba és átöltözni.
„Ez Magyarország! Átöltözünk, mindig csak átöltözünk,” fejtette ki Gálffy Eduárd (Darvas Iván) a Tizedes meg a többiekben.
Ennél már csak ahhoz értünk jobban, hogy panaszkodjunk. Ius murmurandi, a morgáshoz való jog. Persze soha nem nyíltan, leginkább csak akkor, amikor azt hisszük, hogy nem lehet következménye. És akkor is leginkább csak a saját egyéni helyzetünket panaszoljuk fel. Eszünk ágában sincsen szolidaritást vállalni másokkal. A rendszert csak a háttérben merjük szidni, ha ki kellene állni, akkor sunnyogunk. Néha kárörvendően. Dögöljön csak meg a szomszéd tehene!
Azok az emberek, akik, ahogyan Thoroeau is mondja, jobban ügyelnek arra, hogy a lelkiismeretük tiszta maradjon, mintsem hogy divatos és drága ruhákban járjanak – akik veszélyes és felforgató eszmék nevében kérdőjelezik meg a fennálló viszonyokat, előbb-utóbb emigrációban találják magukat. Vagy belső emigrációban: elszigeteltségben és kirekesztettségben. Vagy pedig külső emigrációban, rákényszerülve, hogy otthagyják az otthonukat és idegen földön, a nulláról kezdjék újra az életüket. Akárcsak Faludy és más kiváló költő, író és tudóstársai, akik kulimunkákból nyomorogtak Párizsban a 30-as évek végén.
Ez jár az eszemben, amikor Szász Jánosról, a neves és kitűnő rendezőről olvasok. Aki überezéssel kezdte újra az életét Amerikában, miután úgy érezte, Magyarországon már nem élhet emberhez méltóan. Az, hogy egy ilyen koponyának és tehetségnek übereznie kell Nyugaton – attól még akkor is elfog a szekunder szégyen, ha nekem személy szerint nincs benne közvetlen felelősségem. Közvetett felelősségem persze van, mint mindenki másnak: még ha ez a felelősség nem is egyenlő. Én sose tettem lakatot a számra: de vajon eleget tettem? Eleget tettünk, hogy Magyarország ne fulladjon bele ismét abba a házmester-országos árvalányhajas fröccsentett-giccses mocsárba, amibe már oly sokszor történelme során? Hogy ne álljon már megint oda teljes mellszélességgel a legrosszabb oldalra, az éppen aktuális legundorítóbb diktátor talpnyalóinak sorába?
Faludy írta, hogy az emigrációtól sokáig az tartotta vissza, hogy tettét nehogy menekülésként értelmezzék. Az optikája akkor is az volt a dolognak, hogy aki a rendszert kritizálja – az hazaáruló. A saját hazája ellen, az idegenek mellett küzd. És mégis, akinek a hazaszeretet mellé jutott némi ész és bölcsesség is, akár konzervatív, akár liberális, akár baloldali volt – hamar rájött, hogy az ország és népe legjobban felfogott érdeke – a vereség. A kudarc. Legalábbis ami a fennálló rendszert és annak urait illeti. És vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a legbecsületesebb, legpatriótább pozíció: a belső vagy a külső emigráció.
„Megmérgezték a kutat, és én nem akarok inni belőle. Nagyon sajnálom, akinek továbbra is inni kell belőle,” mondja Szász János. Igaza van. „Nem azért jöttünk ki, hogy dühösek legyünk, hogy köpködjünk. Béke van a lelkünkben, és mindig magyarok maradunk.”
Óz a nagy varázsló: az elme trükkjei
Gyerekkorom egyik nagy csalódása volt, amikor Dorothy leleplezte Ózt, a nagy varázslót. A mese olvasása közben fantáziákat szőttem arról, hogy vajon ki is lehet ez a titokzatos, nagy hatalmú varázsló. Smaragdváros ura és parancsolója. De aztán lehullott a függöny – és kiderült, hogy egy szánalmas kis bűvész. Akinek a varázslatai olcsó trükkök csupán.
Az Óz a nagy varázsló az illúzióink elvesztésének meséje.
Óz nem más, mint az emberi elme allegóriája. A nagy mutatványos, aki a függönyök takarásában szorgosan dolgozik, hogy illúziókat keltsen. Füsttel, fénnyel, hanggal téveszt meg bennünket. Elefántot csinál a bolhából. Színes szemüveget vetet fel velünk, mint Óz Smaragdváros derék polgáraival, akik ezután mindent zöldben láttak. Elhiteti velünk akár azt is, hogy a pokolban vagy a mennyországban vagyunk – és közben nem figyelünk arra, ami előttünk áll.
És amikor az önismeret segítségével átlátunk a sok füstön, csillogáson és hanghatáson, akkor rájövünk, hogy a boldogulásunk útjában álló, áthatolhatatlannak tűnő akadályokat a leggyakrabban mi magunk teremtjük.
Az elme egy szélhámos – de nem a gonosz fajtából. Nem érdemes gyűlölni. A saját félelme hajtja, akárcsak Ózt. Egy idegen és ellenséges világban próbál nagyobbnak és félelmetesebbnek látszani, hogy elfogadják, tiszteljék és szeressék. Retteg tőle, hogy ha leleplezik – ha olyannak látják, mint amilyen valójában – akkor elutasítják és nem lesz képes tartozni valahová.
Pedig Óz – az elme – valódi erővel rendelkezik. De ez valójában nem varázserő – legalábbis nem úgy, ahogy a babonások gondolják. Az ő ereje a bölcsessége, amivel felfedi, hogy a hiányzó képességeinket nem kívülről, adományként kapjuk meg. Hanem mi magunk teremtjük meg.
A tudást a tapasztalat hozza meg. A szívet az együttérző cselekvés. Az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel azzal, ami a félelmed mögött van.
„Legyen a kíváncsiságunk nagyobb, mint a félelmünk,” írja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.
Vajon traumatizálja a gyereket a Kincskereső kisködmön?
Olvasom egy cikkben, hogy Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című ifjúsági regénye „a magyar társadalom női körülmetélése”. (Wow. Elég erős metafora.) Azt is írja a szerző, hogy ebben a műben olyan „iszonyatos” dolgok szerepelnek, amik traumatizálják a gyerekeket. És így, bár a szépirodalmi értékét nem tagadja, a szerző száműzné a kötelező olvasmányok sorából.
Nos, szerintem válasszuk szét ezt a kérdést!
Arról lehet értelmes vitát folytatni, hogy vajon van-e helye, és ha van, milyen helye, Móra Ferenc művének az alsótagozatosok oktatásában. De ennek a vitának szakmai alapokon kell állnia. Ahogy most utánanéztem a szakirodalomnak, bizony van is ilyen vita már régóta, szakemberek körében is. Attól, hogy valami bekerült az 50-es években az irodalomoktatási kánonba, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezen ne lehetne, kellene változtatni. De a pedagógia is szakma – és a szakemberek egy sor olyan kérdésre gondolhatnak, amire a laikus szülő nem.
Persze nem azt mondom, hogy laikusként nem lehet véleményünk, és az ne lenne fontos. Én azok közé tartozom, akik szerint a legnagyobb eredmény, amit az általános iskolai magyartanítás elérhet, az, hogy megszerettesse az olvasást a gyerekekkel. Mert hiába fogja magát átrágni kín-keservesen valamilyen kötelező olvasmányon a gyerek, ha közben meggyűlöli az olvasást magát. Ezért aztán indokoltnak tartanám, hogy a gyerekek olvasmányait az ő egyéni érdeklődésükhöz, felfogásukhoz igazítsuk és alakítsuk ki. És ebben adjunk autonómiát a pedagógusnak.
Lehet, hogy ez néha az irodalmi érték rovására mehet (bár szerintem bőven lehet találni megfelelő irodalmi és pedagógiai értéket képviselő műveket a kortárs ifjúsági irodalomban is). De ha az a gyerek szenvedéllyel és szeretettel olvassa, amit olvas – az szerintem megéri. És ha egyszer már megszeretett olvasni, akkor lehet fejleszteni az ízlését, bővíteni az érdeklődését is. Ha én magyartanár lennék, számomra a legeslegnagyobb megelégedést az jelentené, ha látnám, hogy az általam tanított gyerek önként, szeretetből kezébe vesz könyveket olvasni ahelyett, hogy a telefonját nyomkodja. Még a lektűr is ezerszer jobban megmozgatja a képzelőerejét, mint egy online videó.
A Kincskereső kisködmön, a szerzővel ellentétben, a kimondottan kedves gyermekkori emlékeim közé tartozik. Máig emlékszem rá, hogyan rágtam át magam a fejezetein. Bizony már nekem sem volt könnyű olvasmány, pedig az már jó pár évtizede volt. Egyrészt a letűnt paraszti világ, amiről szól, már nekem is idegen volt. Másrészt pedig a történet tragikus fordulatai mély érzelmi hatást gyakoroltak rám. És ez a hatás bizony nem volt kellemes.
Rengeteg traumatikus esemény kerül bemutatásra: a magyar szegényparaszti világ nyomorának tragikuma. Viszont az, hogy egy mű kemény témákat vesz elő és traumatizáló élményeket feszeget – még nem jelenti azt, hogy az olvasása szükségszerűen traumatizáló! Tudom, a trauma manapság divatos kifejezés (egyfajta buzzword, ahogy az angol mondja). De fontos, hogy megkülönböztessük a kellemetlen, esetleg fájdalmas élményt a traumától.
A trauma nem a rossz dolog, ami a múltban történt veled, szokta mondogatni Máté Gábor barátom, a híres kanadai orvos és író. Hanem az, ahogyan átalakította a működésedet a jelenben. Ami a múlt börtönébe taszít, ahogy Peter Levine traumaszakértő mondja. Áthuzalozza az agyadat és olyan rossz megküzdési stratégiákra késztet, amelyek önpusztítóak. Nagyon fontos megérteni: a traumát gyakran éppen az okozza, hogy nem tudunk, nem akarunk szembenézni azzal, ami kellemetlen, ami fájdalmas!
Nem azok a mesék, történetek traumatizálnak, amelyek a gyerek számára félelmetes, fájdalmas, szomorú eseményeket taglalnak. Hanem az, ha a saját életben nem tud mit kezdeni a félelmetes, fájdalmas és szomorú élményeivel. Az irodalmi élmények éppenhogy segíthetnek megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a világ gyakran félelmetes hely. És igen, nem mindegy, hogyan teszik ezt – az öncélúan erőszakos és véres történetek károsak (hozzáteszem, a mai gyerekek a Kisködmönnél ezerszer durvább dolgokat találnak a neten). De azt szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami Móra Ferencnél félelmetes és fájdalmas, az nem öncélú. Móra remek író, aki egy nagyon is tudatos lélek- és jellemfejlődési keretbe helyezi el ezeket a valóban nagyon szomorú történéseket.
Ami szerintem a kulcs egy ilyen valóban nehéz olvasmány esetében, hogy a gyerek ne legyen vele egyedül hagyva. A gyerek számára nem a rossz élmény a traumatizáló – hanem a tehetetlenség érzése, és az, hogy saját magát hibáztatja a vele történő rossz dolgokért. Egy ilyen irodalmi mű olvasása alkalmat adhat a szülő számára, hogy ezekről beszélgessen a gyerekkel. Emlékszem, gyerekkoromban mindegyik fejezet után leültünk édesanyámmal – aki egyébként maga is pedagógus – és átbeszéltük. Majd leírtam az olvasmányélményeimet az olvasónaplóba. Ezek a beszélgetések legalább annyira fontosak voltak, mint maga az olvasás: hogy kibeszéltük, mi is a torokgyík, ami enélkül valóban egy mítikus szörnyetegnek tűnik a mai gyerek számára.
Persze ha maga a szülő sem volt képes gyerekként megfelelően feldolgozni a saját kellemetlen élményeit, akkor nem valószínű, hogy a gyerekével képes lesz erre. Sajnos.
A figyelmünk hanyatlásának kora
47 másodperc. Ennyit időt tölt el egy ember manapság átlagosan a gép előtt egy feladattal anélkül, hogy a figyelme más irányba fordulna.