Péter Sárosi

Amikor az én generációm – X – először találkozott az illegális drogokkal a 90-es években, ez az egész téma teljesen tabu volt. Persze sok szempontból még ma is az. Ha a hivatalos állami hozzáállást nézzük. De nekünk itt Kelet-Európában annak idején még az előző nemzedékektől sem igazán volt mit tanulnunk. Hiszen ők csak annyit tudtak erről a témáról, ami a Vasfüggöny mögé beszivárgott a Kádár-rendszerben: torz és részleges féligazságokat. Élő tapasztalatok nélkül.

Nem volt még Internet, vagy ami volt, gyermekcipőben járt. Első élményeink tétova tapogatózások voltak. Haveroktól ellesett trükkökből, a folklór ködén át, saját hibáinkból tanulva kellett elválasztani a tényeket és a mí­toszokat.

A ma felnövekvő generációkkal azonban már másként van. Egyre többször hallok olyan történeteket, különösen í­gy nyáron, fesztivál-szezonban, hogy egy éppen felnőttkorba lépő fiatal nem a haverokkal, hanem éppen a szüleivel próbálja ki először a füvet, az ecstasy-t vagy az LSD-t. Persze ezektől a történetektől a hivatalosságok valószí­nűleg agybajt kapnak. Hogy teheti egy szülő, hogy „kábí­tószert” ad a gyerekének? Micsoda felelőtlenség!

Bizonyára vannak felelőtlen szülők is. Tudjuk azt is, hogy az alkoholista/függő szülők gyermekei is nagyobb eséllyel válnak függővé.Átadják a transzgenerációs traumákat, az egészségtelen megküzdési stratégiákat. Azt is tudjuk, hogy minél hamarabb próbál ki valaki szereket, annál nagyobb valószí­nűséggel lesznek komoly problémái a szerhasználattal később. Egy bizonyos érettség, életkor alatt bizony felelőtlenség túlzottan engedékenynek lenni.

De én most azokról a szülőkről beszélek, akikre rosszindulattal sem tudnám rásütni, hogy függők, vagy hogy felelőtlenek. Éppenhogy nagyon is rendezett életet élnek és a szí­vükön viselik a gyerekeik sorsát. A legjobbat akarják neki. Bár nagy tapasztalataik vannak tudatmódosí­tó szerekkel, és tudják, hogy nem ártalmatlanok, egyben azzal is tisztában vannak, hogy ha egy fiatal ki akarja próbálni – legfeljebb késleltetni tudják a kipróbálást, de megakadályozni nem. Különösen – és ezt itt hangsúlyozom – ha már 18 körüli, felnőttkorba lépő fiatalokról van szó.

Éppen a saját tapasztalataikból indulnak ki: milyen jó is lett volna, ha valaki olyan vezeti be őket ebbe a világba anno, akiben megbí­znak. Milyen jó lett volna, ha látnak maguk előtt olyan mintákat, hogy lehet ezekkel a szerekkel felelősen, tudatosan élni – és nem visszaélni velük. Márpedig ezek a szülők, akikről beszélek, maguk is í­gy használnak szereket. Kikapcsolódásra, önmegismerésre, szocializációra, örömszerzésre – alkalomhoz kötötten, romboló függőség nélkül.

„Inkább velem használjon először, mint valami ki tudja mennyire megbí­zhatatlan idegenekkel,” mondta nekem egy felnőttkorba lépő lány apukája. Aki egyébként saját bevallása szerint élete egyik legjelentőségteljesebb élményét élte át, amikor a lányával MDMA-zott egy fesztiválon. „Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és megtudtuk, hogy miben van a másik.”

Tény az, hogy felnőtt már egy olyan generáció, akiknek a szülei nem csak TV-ből vagy fiatalkori sztorikból ismerik a drogokat, de felnőttkoruk nagy részében kisebb vagy nagyobb rendszerességgel, alkalomszerűen maguk is használtak illegális szereket. És ez az új generáció már teljesen másként szocializálódik bele mondjuk a füvezésbe vagy a partidrogozásba. A társadalom, az állam viszont még mindig a szemellenzős zéró-tolerancia álláspontján van ebben a kérdésben.

Így a generációközi tapasztalatok átadásával sem foglalkozunk őszintén: vajon mik legyenek a szabályok? Vajon hogyan tudják az idősebb generációk úgy átadni a tapasztalataikat, hogy közben se ne démonizáljanak képmutatóan, de ne is normalizáljanak felelőtlen droghasználati mintákat? Mik az etikai bukkanók? Honnan tudhatod, hogy kész van rá? Ezek a kérdések bizony ma nagyon sok szülőt kí­noznak, és ezek a szülők szinte semmi támogatást nem kapnak a megválaszolásukhoz a buta egybites propagandán kí­vül. Ez baj.

Megvan, ki felelős azért, hogy „az árnyékban élő” fiatalok drogoznak! Laci megtalálta a választ.

Talán elolvasta Rácz professzorék lektorált szaklapban megjelent tanulmányát (belinkelem a hozzászólásba) és azonosí­totta a rendszerszintű okokat? A kirekesztést, a strukturális deprivációt és az örökölt tehetetlenséget, az ezekből fakadó jelenorientált létezési módot? Esetleg ezen rendszerszintű problémák mögött megnevezte a politikai felelősöket?

Á dehogy, te csacsi!

A zenészek. Na azok aztán bajban vannak. Ők tehetnek mindenről. Hencegnek a „fényben”, ezért drogozik a magyar fiatal.

Tényleg mint a Tanú cí­mű filmben, amikor Pelikán uszodás fiaskója után internálják a jegyszedőt, mert kiderül, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.

Mondjuk tegyük félre, hogy eleve mennyire visszás a saját tehetségükből sikeres zenészeket fikázni amiatt, hogy „hencegnek” a luxussal. Egy olyan országban, ahol lopott közpénzből meggazdagodott milliárdosok és „saját lábon” álló csemetéik rendszeresen villantják a hihetetlen luxust.

De akkor politikusként esetleg nem kéne azzal foglalkozni, hogy vajon miért is élnek fiatalok tömegei „árnyékban”? Hogy vajon a rendőrpara mellé esetleg adunk-e nekik mondjuk valódi mobilitást serkentő közoktatást, szociális ellátást és kultúrát? Adunk-e kivezető utakat a függőségből, korszerű megelőzéssel és ellátórendszerrel?

Nem lehet, hogy esetleg ezekkel is kellene foglalkozni? És aztán, ha már ezekről gondoskodtunk, de csak aztán, el lehet diskurálni a tömegkultúra előadóművészeinek a felelősségéről is. Ami kétségkí­vül van. Csak hát ugye mondjuk az „árnyék” szerepe picit fontosabb az „árnyékban lévő” fiatal soktényezős nyomorúságában, mint a csalóka „fényé”, amit az árnyékban lévő előtt felvillantanak…

Sokan azt hiszik, hogy a konfliktusok hiánya egyenlő a jólléttel. „Ha nem kerülök konfliktusba másokkal, akkor biztos jól nyomom” – gondolják magukban.

Valójában ez nincs í­gy. A konfliktuskerülés gyakran éppen az elakadás jele az életedben. És van olyan, amikor éppen az jelzi a gyarapodásodat, hogy mersz konfliktust vállalni. Ami persze rövid távon feszültséget és stresszt jelent, viszont ez szükséges ahhoz, hogy hosszú távon önazonos maradj.

Avagy ahogy Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja mondta: kongruens légy. Tehát az érzéseid, a gondolataid, a viselkedésed összhangban legyenek egymással. Mert ha ez nincs meg, az folyamatos feszültséget jelent, megbetegí­thet és időzí­tett bombaként lappang.

Én alapvetően hajlamos vagyok konfliktus-kerülésre. Ami bizonyára következik abból, ahogyan emberként fejlődtem a születésem óta. Szeretem, ha mindenkinek a kedvére tudok tenni. Ez látszólag jó tulajdonság – de valójában sérülékennyé tesz. Gyakran a jóllétemet függővé teszem más emberek visszajelzéseitől.

A konfliktus-kerülés kényelmes. Bele lehet süppedni, mint egy karosszékbe. Függőséget okoz és más függőségeket fűt. Halogatást, hazudozást, álságosságot gerjeszt. Könnyű azt hinni, hogy ha nincs konfliktus, az jó jel. De ha túl sokat bujkálsz az élet elől kanapékon, emojik, ál-mosolyok mögött, az nem felszabadí­t, hanem inkább bekorlátoz és bezár.

A konfliktus önmagában nem rossz – van egészséges és egészségtelen konfliktus. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre. A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás.

A konfliktus-kerülő embernek nincsenek szilárd határai. Márpedig ha nem húzod meg a határokat magad körül, ha nem jelölöd ki világosan, mit lehet veled megtenni és mit nem – azzal bántod magadat, és másoknak is tálcán kí­nálod, hogy bántsanak. És aztán ha már nem tudod elkerülni a konfliktust, akkor egy ponton felrobbansz, és az nagy eséllyel válik egészségtelen konfliktussá.

Beismerni, hogy nem vagy tökéletes, vannak fogyatékosságaid, vállalni a sérülékenységed – mindig bátorságot jelent. Ez az első lépés. És az, hogy elfogadd magad, kamuzás, önostorzás vagy önfényezés nélkül. Amilyen vagy. Innen lehet csak elindulni.

Kényelmetlen? Az.

„Választhatjuk a bátorságot vagy a kényelmet, de nem mindkettőt egyszerre,” í­rja Brené Brown.

(note to myself)
kép: Edvard Munch

Elnézed a hangyát, amint látszólag céltalan köreit futja. Meg-meg áll. Csápjait előre nyújtja. Visszafordul. Megindul nagy lendülettel. Majd tétovázva megáll újra. Éles kanyart vesz.

Vajon nem ilyennek tűnünk mi is egy nálunk jóval nagyobb távlatokban gondolkodó, intellektuálisan ezerszer összetettebb lény számára?

Vaksi kis vágyvezérelt hangyáknak. Nyüzsgünk a mi kis hangyabolyainkban. Nyüzsgésünk szervezett káosz. Futjuk a köreinket. Fontoskodunk. Gyűjtünk dolgokat, amiket aztán elfelejtünk. Célokat követünk, aztán feladjuk őket más célokért.

Próbálunk hinni abban, hogy ez a mi kis univerzumunk egy racionális, kiszámí­tható hely. Ahol lehet számí­tani a stabilitásra. Ahol a sors igazságos és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Négyszögesí­tjük a kört. Egy szigorú fehér szakállas bácsit képzelünk el, aki égi trónusán megí­téli, méricskéli minden egyes tettünket.

Sokan aztán kiábrándulnak ezen hitükből, cinikussá válnak és legyintenek: úgysincs értelme semminek, jelentéktelen porszemek vagyunk. Hangyák, akiket bármikor eltaposhatnak egy kaotikus világegyetemben. Ha van is Isten, hát az gonosz.

De mi van, ha a világ mögött megbúvó transzcendens erő nem racionális ősz hajú bí­ró?
Mi van, ha valójában játékos kisgyermek?
Mi van, ha ez a gyermek mindvégig játszani akar velünk?
Mi van, ha a feladatunk nem az, hogy valami mennyei hivatal rólunk vezetett aktájába kedvező jelentés kerüljön?
Hanem az, hogy valahogy ráérezzünk ennek a játéknak a ritmusára, amit a gyermek játszik velünk. Hogy ráhangolódjunk az ő nyitott, játékos elme-hullámhosszára.

„Az idő játszadozó gyermek, kockázik; a gyermeké a királyság,” í­rta rejtélyes töredékeiben Herakleitosz.

(note to myself)

Ma 90 éves Tenzin Gyatso. Akit a világ úgy ismer, hogy a 14. Dalai Láma. Ő a tibeti buddhizmus legismertebb és legtekintélyesebb vallási vezetője.

Sokan a Katolikus Egyház fejéhez, a pápához hasonlí­tják. De a hasonlat nem pontos. Hiszen mí­g a pápa egy hierarchikus, központosí­tott egyházi intézményrendszer abszolút vezetője, addig a Dalai Láma csupán egy spirituális vezető, centralizált egyház nélkül. Számomra ő sokkal több, mint vallási vezető. Hanem valaki, aki különös módon képes hidat épí­teni a világok közé.

Ezt a képet választottam, hogy felköszöntsem a szülinapján. Mert ez olyan szerepében mutatja be, ami számomra különösen rokonszenvessé teszi: a tudomány és vallás közötti párbeszéd előmozdí­tójaként. A kép 1987-ben készült, Francisco Varela chilei neurobiológus kutató társaságában.

Ez volt az első azon találkozók sorában, amelyet amerikai tudósok és tibeti buddhista taní­tók kezdeményeztek, hogy kölcsönösen hozzájáruljanak a valóságról alkotott ismereteink bőví­téséhez. És amely találkozók végül a Mind & Life Institute nevű kutatóintézet megalakulásához vezettek. Aminek a célja, hogy a tudat megismerésének a buddhista szerzetesek által évezredek óta gyakorolt módszereit a modern tudomány módszereivel kutassák.

„Amikor először beszéltem a Dalai Lámával a tudomány és a meditáció párbeszédéről, azt mondta: ‘Kezdjük el. Ne csak beszéljünk róla. Kí­sérletezzünk!’ – És í­gy is tettünk,” számolt be Varela később. Ez a párbeszéd egyben mindkettejük számára önismereti utazás is volt a saját komfortzónájukon kí­vül. Varela maga is meditált buddhista taní­tók felügyelete mellett. A tudósokat pedig valósággal elbűvölte az a nyitottság, amit a Dalai Láma a tudományos megismeréssel kapcsolatban mutatott.

„Ha a tudományos kutatások egyértelműen bebizonyí­tják, hogy amit a buddhizmus a tudatról taní­t, az téves, örömmel fogadom a tudomány igazságát,” jelentette ki. „Mert akkor eggyel közelebb kerülünk a valósághoz.”

A Dalai Láma a buddhizmust sem a nyugati értelemben felfogott vallásként értelmezi, ami dogmatikus igazságokon alapszik, amiket pusztán vakhittel kellene elfogadni. Hanem az empirikus (tapasztalati) megismerés filozófiájának és gyakorlati módszertanának. Akkor is, ha ez a módszertan egyébként nem azonos a nyugati tudományos módszertannal. A kettő nem ellentétes, hanem kiegészí­ti egymást.

Ráadásul a buddhizmus és a tudomány közötti párbeszéd az elmúlt évtizedekben rendkí­vül gyümölcsözőnek bizonyult. Ha csak olyan kutatók munkásságára gondolunk, mint Jon Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stresszcsökkentés (MBSR) kialakí­tója. És persze maga Varela, aki a neurofenomenológia fogalmát bevezette. Vagy Daniel Goleman és Richard Davidson neurológiai kutatásaira, amelyek az érzelmi rugalmasság és a neuroplaszticitás kapcsán bőví­tették a tudásunkat. Paul Ekman, aki az együttérzés biológiai alapjaival foglalkozik. És a sort még lehetne folytatni.

A Dalai Lámára egyébként nem éppen jellemző a hittérí­tői buzgalom. Számomra az egyik legszimpatikusabb mondása: „Ne azért használd, amit a buddhizmustól tanultál, hogy jobb buddhista legyél – hanem hogy jobb legyél, bárki is vagy.”

Az is nagyon elgondolkodtató, amit arra kérdésre válaszolt, hogy vajon mi lepi meg legjobban az emberiséggel kapcsolatban.

„Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy helyreállí­tsa az egészségét. És annyira aggódik a jövő miatt, hogy nem él a jelenben. Így nem él sem a jelenben, sem a jövőben.Úgy él, mintha soha nem halna meg, aztán úgy hal meg, hogy soha igazán nem is élt.”

Azt gondolom, hogy ő az egyik olyan spirituális vezető, aki pusztán a személyiségéből áradó derű, nyitottság, együttérzés révén is fényesen világí­tó fáklya ebben a gyakran sötét és kaotikus világban. Ahogy egy tibeti szertartás során énekelt dal (tenshug) mondja:

„Maradjon szilárd a legfőbb taní­tó lótuszlába ezen a világon, minden érző lény javára.”

Boldog szülinapot, Tenzin Gyatso!

Az idősebb olvasóknak bizonyára megvan még a régi vicc a Jereváni Rádióról, ami leközölte, hogy Moszkvában Volgákat osztogatnak. Ami mindössze annyiban tért el a valóságtól, hogy nem Moszkvában, hanem Tbilisziben, nem Volgákat, hanem Moszkvicsokat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

Nos, ez a helyzet a kormány által gründolt úgynevezett Drogkutató Intézettel is (ami természetesen pont addig fog létezni, amí­g a kormányzati pénzcsap is létezik: reméljük, nem sokáig). A múltkor már bemutattam, hogy ferdí­tették el az európai ifjúsági felmérés adatait a droghasználatról. Egy újabb posztjukban éppen nem kisebb személyiség üzenetét ferdí­tik el, mint a Katolikus Egyház feje: XIV. Leó pápa.

A képen felül láthatjátok, hogyan számolt be a Catholic News Agency a pápa beszédéről, amit a drogellenes világnapon (június 26.) tett. Kiemelve, hogy a drogfogyasztókkal szembeni zéró-tolerancia helyett a kormányoknak inkább a drogkereskedőkre kellene összpontosí­tania. A pápa külön emlí­tette, hogy a drogháború örve alatt nem szabad megtölteni a börtönöket szegénységben élő droghasználókkal, akik az elosztási lánc utolsó láncszemei. Ezenkí­vül még felhí­vta a figyelmet arra is, hogy amire szükség van, az a„gyógyí­tó, találkozási és tanulási helyek megsokszorozása: olyan pasztorális utak és szociális politikák, amelyek az utcán kezdődnek, és soha senkiről nem mondanak le.”

A jereváni drogkutatók azonban mindezt nem haboztak úgy visszaadni, mintha a pápa „megerősí­tené” a kormány zéró-tolerancián alapuló szigorú drogszabályozását, ami az addiktológiai ellátórendszer és prevenció leépí­tésével párosul.

Ismét lebuktatok, srácok, hazudni csúnya dolog!

Ha Te viszont fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ebben a témában, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – minket magántámogatók tartanak el, nem a kormányzati pénzcsap!

Kisgyerek: Anya, ott táncol egy hercegnő, milyen szép a ruhája!
Anya: Igen, tényleg szép, ugye? Ő egy drag queen.
Kisgyerek: Mi az, hogy drag queen?
Anya: Olyan ember, aki szeret szí­nes, különleges női ruhákba öltözni, énekelni és táncolni.
Kisgyerek: Akkor ő most fiú vagy lány?
Anya: Lehet fiú is, vagy lány is.
Kisgyerek: Akkor vannak fiúk is, akik hercegnőnek öltöznek?
Anya: Persze, vannak.
Kisgyerek: Aha. Kaphatok fagyit?

Hát ennyi  Semmi olyan, amit egy egészséges szülő-gyermek kommunikációval ne lehetne elmagyarázni. Zéró ártalommal.

Ellenben itt van pár dolog, amitől tényleg félteni lehet a gyermeket:

– családon belüli erőszak
– elhanyagolás
– érzelmileg elérhetetlen szülők
– tartós szegénység
– szenvedélybeteg szülők
– iskolai bántalmazás (bullying)
– erőszakos, pornográf tartalmak a médiában
– digitális függőség
– gyűlöletpropaganda
– korszerű drogprevenció/szexedukáció hiánya
– túlterhelt gyermekpszichiátriák

Lázár János műemlékké nyilvání­totta az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia cí­mmel regényt í­rt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állí­tott.

Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben.

Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolí­tani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolí­tják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállí­tott Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz.

Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisí­tanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorí­tó rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszí­nén nem.

De több is van ebben.

A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasí­tása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején í­rt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze.

Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvání­tott művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: í­rtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.

Ursula Le Guin í­rónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesí­thető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés.

És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki.

Mindenki tudja, hogy ott van.Általában nyolc-tí­z éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni.

A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk.

Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten.

Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszí­nes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégí­tsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sí­rását.

És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget.

Egy Omelaszt épí­tünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mí­tosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégí­tened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klí­maváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia.

Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasí­tják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon.

Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik.

kép: Andrew DeGraff