A Synanon a drogfüggőségből felépülők terápiás közösségeként indult, de aztán az amerikai történelem egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb szektájává vált, aminek a káros hatásai mind a mai napig érezhetőek.
Egyedül lenni egy másik jelenlétében
Egyik kedvenc pszichológusom, Donald Winnicott szerint a pszichoterápia lényege „egyedül lenni egy másik jelenlétében”. Egy gondoskodó másik ember jelenléte az, ami támpontot nyújt a saját belső valóságunk felfedezéséhez.
Ez az éltető kapcsolat Winnicott szerint ugyanaz, mint ami az életünk korai szakaszában a szülő és a gyermek között alakul ki. És aminek a segítségével a gyermek, ideális esetben, megtanul egyedül lenni.
Hogy mi? Kérdezheted most. Az éltető kapcsolatban tanulunk meg egyedül lenni?
Igen, pontosan ezt állítja Winnicott, bármilyen paradoxonnak tűnjék is első hallásra. A gyermek érzelmi érésének legbiztosabb jele ugyanis az a képesség, hogy megtanul egy másik személy jelenlétében egyedül maradni – nem a szó fizikai, hanem lelki értelmében. Önmagára, a saját belső világára reflektálni. Winnicott szerint például nagyon fontos, hogy a kisgyermek megtanuljon a szülő jelenlétében egyedül játszani.
Amikor megszületünk, még nem rendelkezünk önálló énnel – sem pedig az egyedüllét képességével. Ahogy Winnicott találóan megfogalmazza: „nincs olyan, hogy a baba … a baba önmagában nem képes létezni, csakis egy kapcsolat részeként” – utalva ezzel arra, hogy a babát az első időszakban csak és kizárólag a gondviselőjével való kapcsolatban lehet elképzelni.
Nem úgy születünk, hogy azonnal tisztában vagyunk a saját különálló testi-lelki létezésünkkel. Az énünk a szülői gondoskodás kohójában formálódik. A saját testünkről, a saját lelkünkről először azon keresztül nyerünk bármiféle képzetet, ahogyan a gondviselőink felvesznek, megérintenek, beszélnek hozzánk.
Ahhoz, hogy egyénként létezzünk, meg kell tanulnunk egyedül lenni: meg kell tanulnunk, hogy a szülő távollétekor sem szűnünk meg létezni. Ehhez kell egyfajta „ősbizalom” – ami ellensúlyozza a magánytól, elutasítottságtól való „ősrettegést”.
Annak megtapasztalása, hogy a szükségleteinket alapvetően ki tudjuk elégíteni. Hogy van értelme kifejeznünk a vágyainkat, az érzelmeinket. Ha nem így történik, akkor azt fogjuk érezni, hogy a szükségleteink, az érzelmeink nem valósak – ergo valójában mi magunk sem vagyunk valósak. Kiépítünk egy Hamis Ént, hogy megfeleljünk a környezetünk, a gondviselőnk elvárásainak. A gyermek így örökösen stresszben van és lesi a környezetéből érkező jeleket, hogy megfeleljen azoknak – tökéletesítve a maszkját, amit visel.
Aki folyamatos kényszert érez arra, hogy a környezetére reagáljon, aki csak az ingerekre való reagáláson keresztül képes biztosítani magát arról, hogy létezik – az nem képes élni. Nem képes létezni, a jelenben lenni. Ebből a szempontból megérthetjük azt a sok torz viselkedésmintát, megküzdési stratégiát is, amit felnőttként alakítunk ki mi, emberek.
„A létezés alternatívája a reaktivitás, a reaktivitás pedig megszakítja a létezést és megsemmisít,” írja Winnicott.
Írország: egészségügyi megközelítés a drogpolitikában
2023 júniusában a Drogriporter filmes csapata Írországba látogatott, ahol filmet forgattunk az egyik vezető dublini ártalomcsökkentő szervezet, az Ana Liffey Drogprogram munkájáról, és az írországi droghelyzetről általában.
Nincsen olyan, hogy „addiktív személyiség”
Nincsen egy olyan könnyen meghatározható személyiségtípus, ami önmagában hajlamosítana a drogfüggőségre.
Kitöltőket vár az első magyar kutatás a szex és a drogok kölcsönhatásairól
Ittál már meg egy pohár sört szex előtt? Szexeltél már részegen? Esetleg vettél már részt chemsex buliban? Vagy te sosem kevered a szexet szerekkel? Ez a kérdőív neked is szól.
Aki szerint csak egy kozmikus tudat létezik: interjú Bernardo Kastruppal
A holland filozófus szerint mindannyian csupán lehasított részei vagyunk ugyanannak a nagy univerzális tudatnak – és a pszichedelikus drogok bölcs használatával visszafordíthatjuk ezt a kozmikus tudathasadást.
Hiteles segítés
Megvan az érzés, amikor ülsz egy barátoddal, aki éppen nehéz időszakon megy keresztül, mesél a gondjairól – és te úgy érzed, annyira pofonegyszerű a megoldás, hogy szinte kiböki a szemét, mégsem képes belátni? Szerintem sokan átéltük már ezt.
És sokan azt is átéltük, hogy éppen nehéz időszakon megyünk keresztül, leülünk egy barátunkkal, a helyzetünk reménytelenségéről lamentálunk neki, míg ő kicsit értetlenkedve és hitetlenkedve néz ránk, hogy vajon hogyan voltunk képesek belenavigálni magunkat egy ilyen mocsárba, amikor annyira pofonegyszerűen el tudnánk kerülni?
Bizony, kívülről mindig sokkal könnyebb.
„Minek drogozik?” „Miért nem hagyja abba az ivást?” „Miért nem hagyja ott a bántalmazó férjét?” „Miért látja ilyen sötéten a dolgokat?” „Miért nem tudja értékelni az életét, annyi mindenért érdemes élnie?” „Mit eszik ezen az alakon?” „Miért veszi ennyire a szívére a kritikát?” „Minek borul ki ennyire egy szakításon, amikor úgyis talál majd másikat?”
Az a nagy helyzet, hogy gyakran bizony éppen saját magunkkal vagyunk a legszigorúbbak. Sajátmagunkat tudjuk a legkevésbé kiegyensúlyozottan megítélni. A saját illúzióinkat, téveszméinket vagyunk képesek a legnehezebben elengedni. A saját képességeinkben bízunk a legkevésbé, a saját értékünket vagyunk képesek a legkevésbé elismerni. Ami megy egy jó baráttal, az nem megy saját magunkkal: odafordulni, nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Ehelyett szinte sportot űzünk abból, hogy bántjuk magunkat.
Ezért van szükségünk valamire, ami kilök bennünket a hamis ál-egyensúlyi állapotunkból – a komfort-zóna langymelegéből. Ami segít perspektívát váltani – látni magunkat, a saját gondolatainkat, érzelmeinket és viselkedésünket úgy, mint ahogy mi látjuk a jóbarátunkét. Kilök minket az ajtón és elindít egy úton. Kinek mi. Meditáció. Terápia. Jóga. Csoport. Közösség.
A változás nem megy megszégyenítéssel, nem megy agresszív konfrontációval: nem megy úgy, mint ahogy egyesek a kiskutyát akarják szobatisztaságra nevelni, hogy beledörgölik az orrát a kakijába (mellesleg ez a kutyáknál sem működik). A konfrontatív módszer, a fenyítés legfeljebb külső konformitást eredményez: látszólagos belenyugvást és megalázkodást.
Onnan tudod, hogy a szakember, a segítő, a tanácsadó, a közösség stb. jól végzi a dolgát, hogy segít neked odafordulni saját magadhoz: nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Onnan tudod, hogy jó helyen vagy, hogy elfogadnak annak, aki vagy. Nem akarnak átformálni egy dogmatikusan előírt kaptafa szerint. Ahol azt tapasztalod, hogy nem tisztelnek, megszégyenítenek, menj onnét – és „rázzátok le még a sarutokról a port is”, ahogy Jézus mondta a tanítványainak.
Maradj ott, ahol nem akarnak megváltoztatni – csupán segítenek lehámozni magadról mindazt a sok kacatot, leplet, páncélt és maszkot, amit egy élet során magadra aggattál, hogy eltakard a valódi arcod, a valódi éned. Mert rettegsz hitelesen élni. Félsz tőle, hogy ha valaki olyannak lát, amilyen valójában vagy, akkor megretten és képtelen lesz szeretni. És amikor egy igazán gyógyító emberi kapcsolatban, közösségben vagy, akkor megdöbbenve tapasztalod, hogy amikor a lepleid lehullnak, amikor a páncélodat leveszed: a másik szemében nem undort és rettegést, hanem végtelen elfogadást és szeretet látsz.
Kozmikus tánc
Az Út – gyakran így hivatkozunk a saját szellemi fejlődésünk ösvényére. Az önmagunkon való dolgozásra, az önismereti munkára. Szép metafora. De valahol könnyen félre is érthető.
Allan Watts, aki keresztény teológusból lett a Zen buddhizmus egyik legértőbb nyugati tolmácsolója, nagyon szépen megfogalmazza ezt az egyik eszmefuttatásában. G. K. Chesterton, a brit keresztény író és filozófus nyomán arra a következtetésre jut, hogy a spirituális út – valójában sokkal inkább tán
„Nem azért táncolsz, hogy eljuss egy bizonyos helyre a táncparketten,” mondja.
A tánc lényege nem feltétlenül a mozgás: a mozgás önmagában még nem tánc. A tánc lényege a ritmus. A benső világunkat kifejezésre juttató ritmikus mozgás. És a szellemi út valójában sem egyfajta gyaloglás A pontból B pont felé – ahol majd a végállomásnál valami nagy jutalom vár ránk. Hanem egyfajta ráhangolódás a kozmikus ritmusra.
Nem jutunk közben el A-ból B-be. Nem a távolság megtétele a lényeg. Nem arra kell törekedni, hogy minél távolabb kerüljünk az egykori „tudatlan és tisztátalan” önmagunktól. Hanem az, hogy felvegyük a ritmust – és közben megtaláljuk a nagyobb egyensúlyt a saját origó-pontunkhoz képest. Először lehet, hogy sután, bizonytalanul – aztán egyre biztosabban, egyre nagyobb összhangban.
Nem véletlen, hogy Bessel van der Kolk pszichiáter a traumákról szóló könyvében leírja, hogy a trauma gyógyításának egyik legjobb szomatikus módszere a tánc – mint terápia. Amelyen keresztül a test és a lélek ráhangolódik a kozmosz ritmusára, amiről lehasította magát, és megtalálja az elveszített egyensúlyt.
A szúfik, az Iszlám misztikus hagyományának letéteményesei is felismerték a tánc jelentőségét. Rumi szerint a tánc közben a szív tágra nyílik, a lélek kiemelkedik a testből és a test két világ között lebeg. A tánc a tökéletes szabadság.
Vannak, akik szerint az, amit „Istennek” hívnak, valójában szintén ezen a táncon keresztül ismerhető és érthető meg – hiszen maga az Isten is táncol. Teremtve és pusztítva, mint ahogy Shiva alakjában a hinduk ábrázolják. Rumi szerint aki ismeri a tánc erejét, az Istenben él. De jelen van ez a gondolat a keresztény hagyományban, Nyugaton is.
Ahogy C.S. Lewis teológus és író megfogalmazta:
„Az Isten nem statikus dolog – nem is személy – hanem dinamikus, pulzáló tevékenység, élet, szinte egyfajta dráma. Avagy, ha nem veszed tiszteletlenségnek, szinte egyfajta tánc.”
Nos, kedves C.S. Lewis, én nem veszem tiszteletlenségnek. Valami fontosra sikerült ezzel rátapintani.
Jog a jó halálhoz
Nézem a Karsai Dániellel készült videót, amiben arról beszél, miként szűnt meg a magánszférája a teljes leépüléssel járó gyógyíthatatlan betegsége következtében. Az embernek elszorul a torka.
Tudjátok én el tudom fogadni más emberek hitét. Hogy egyesek vallása azt diktálja, hogy erkölcstelen azelőtt befejezni az életet, amíg lefutja a maga „természetes” ívét – és ezt nem jó siettetni. Gondolhatja ezt valaki, lelke rajta. Az ő élete és halála.
Amit viszont nem tudok megérteni, és nem tudok elfogadni, az a fertelmes arrogancia, amivel egyes emberek mások élete és halála fölött rendelkeznek mindenféle magasztos erkölcsi és vallási elvek nevében. Amivel megszabják kívülről, felülről, a saját hitük nevében, hogy mások hogyan fejezzék be az ő saját életüket.
Egy társadalom nem csak akkor és attól szabad, hogy az emberek szabadon dönthetnek arról, hogyan kívánják leélni az életüket. Hogy eldönthetik, mit tekintenek jó életnek, anélkül, hogy ezt előírnák nekik. Hanem akkor és csakis akkor lehet igazán szabad, ha az emberek dönthetnek arról is, mikor és hogyan akarnak meghalni. Hogy mit tekintenek jó halálnak.
Visszhang
A minap a Drogriporter Szabadegyetemen bemutattuk a Visszhang című színdarabot. Utána a közönségbeszélgetésen többen elmondták: magukra, a saját családjukra ismertek rá. Még akkor is, ha az ő családjukban nem voltak szerhasználati problémák.
Mi tagadás, egy pici gyermek apjaként én is kényelmetlenül feszengtem egyes jelenetek közben. Gyanítom, kevés szülő ne élte volna meg azt, amikor a kialvatlanság, a stressz magasfeszültségében még a kedvesnek szánt gesztusok is vakvágányra tudnak futni két ember között.
Vagy amikor az építőnek szánt kritikára is úgy reagál a másik, mintha elektromos áramot vezettek volna belé. Mert az éppen triggerelt valamit, amiről már nem is tudta, hogy létezik – valamit a saját gyermekkorából. És annak a régvolt megalázásnak, annak a hajdani sérelemnek a fájdalma hirtelen éppen olyan élénken és kínzón hasított belé, mintha csak most történt volna.
Vagy ott az örök sláger: a passzív agresszió. Amikor akár egy apró kudarc hógolyója is elindítja a teljes önmarcangolás és önutálat pusztító lavináját, ami magával sodorja az önértékelés romjait. És a dühét saját maga ellen fordítja, érzelmi sarokba szorítva a másikat.
Egy gyerek érkezése még egy régi, kipróbált párkapcsolatot is meg tud viselni. Akkor is, ha a szülők, ha nem is tökéletesek, de azért képesek az egészséges önértékelésre és önreflexióra (azt gondolom, mi például igen). De amikor súlyosan traumatizált emberekről van szó, akkor egyenesen az számít csodának, ha párkapcsolat túléli a krízist. És ha a gyermekek nem sérülnek ebben komolyan.
És azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy bár az emberek ideális esetben hosszú-hosszú éveket eltöltenek az oktatási rendszerben, ez az idő el tud telni anélkül, hogy akár szóba kerülne az, miként kell megélni és kifejezni, nem elfojtani az érzelmeinket. Feldolgozni a fájdalmainkat, félelmeinket. Hogyan kell egymással úgy kommunikálnunk egy párkapcsolatban, hogy ne ugyanazokat az üres, terméketlen ördögi köröket fussuk.
Hiszem, hogy a traumák nem determinálják a sorsunkat: hogy mindenki meg tud szabadulni a múlt börtönéből. Ha megfelelő támogatást, gondoskodást kap. És hiszem, hogy az emberi kapcsolódás, és az ehhez szükséges képességek, erények – tanulhatóak.
Vajon ez nem lenne legalább és éppen annyira fontos, mint megtanulni számolni és olvasni? Ha évszámokat, képleteket, neveket be kell magolni, akkor vajon nem kellene elsajátítanunk a képességet a tudatos jelenlétre? Ha meg kell tanulnunk, hogy mi a kovalens kötés, akkor vajon nem kellene azt is tanulnunk, hogyan kötődjünk egymáshoz biztonságosan? Ha megtanulunk versengeni, akkor vajon nem kellene megtanulnunk együttműködni, örömet okozni, szeretni, gondoskodni egymásról?