Hérodotosz, a nagy görög történetíró (mások szerint mesemondó) azt írta, hogy a világon nincs nagyobb kín annál, mint amikor sok mindent belátsz, de semmin sincs hatalmad változtatni.

A tehetetlenség kínja ez.

Talán sokan éreznek így azok is, akiknek az élete megfeneklett és nem képesek kilábalni a gödörből, amibe kerültek. Nevezzék ezt a gödröt akár depressziónak, függőségnek vagy másnak.

Az ember nem hülye. Belátja, hogy ugyanazokat az ördögi köröket futja. Naphosszat csak elemzi, kritizálja magát. Azonosítja a gyengeségeit. Szapulja a gyarlóságát. Szeretne változni. De nem tud. Tehetetlenül sodródik. És minél jobban kapálózik, az örvény annál lejjebb viszi.

Carl Rogers szerint az ilyen helyzetekből való kiút egy sajátos paradoxont hordoz magában. Egészen addig a gödörben maradsz, amíg nem vagy képes feje tetejére fordítani a logikát, ami szerint eddig gondolkodtál a változásról.

Eddig azt hitted, hogy meg kell változnod ahhoz, hogy elfogadd magad. Azonban pont fordítva: először kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Méghozzá feltétel nélkül kell elfogadnod magad. Tökéletlennek. Csakis így tudod ugyanis a változással szembeni ellenállás gócát feloldani – és nem úgy, hogy ellene feszülsz.

Ez az elfogadás nem jelenti feltétlenül azt, hogy a „problémás” viselkedéseidet is el kell fogadnod. Ez az, amit sokan nem értenek meg. Hanem azt jelenti, hogy fel kell ismerned a másokat és saját magadat bántó, ártalmas viselkedéseid mögött a mintát. A rendszert. Azt, hogy miként termeli ezeket újra az, hogy mindig valaki más akarsz lenni.

És amit a legszemélyesebbnek, a legintimebb titkodnak gondoltál, amiről úgy érezted, hogy közölhetetlen és megoszthatatlan, és hogy senki soha nem értené meg, fogadná el – éppen az a legáltalánosabban és legvisszatérőbben emberi benned. Ami ott tükröződik emberek milliárdjainak a lelkében.

46 éve ezen a napon születtem.

Anyukám szerint kemény menet volt: hosszú, küzdelmes vajúdás után az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy túlélem, ezért azonnal az inkubátorba küldtek.

Felnőttként többször eltűnődtem már: vajon egészen idáig – eddig a traumatikus születés-élményig – visszavezethető az, hogy oly sokáig és sokszor nem éreztem otthon magam ebben a világban? Hogy úgy éreztem, nem vagyok e világra való?

Nem tudom.

Mindenesetre az idegenség-érzés még ma is fel-fel bukkan. Az érzés, hogy más vagyok, mint aminek látszom. Hogy imposztor vagyok, aki eljátssza, hogy ember. Eljátssza, hogy szeressék, tiszteljék. Fake it until you make it, ahogy az angol mondja.

Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy ez a létbizonytalanság nem csak az én sajátom. Hogy milliószámra küzdünk ugyanezzel az érzéssel. Ami hol pislákol a perifériás látásunk margóján, hol pedig ott lüktet a létezésünk szívdobbanásainak centrumában.

Átutazók vagyunk ezen a világon. Aki örökre próbál lehorgonyozni, azt csalódás éri. És paradox módon akkor, éppen akkor érezhetjük leginkább otthon magunkat a világban, amikor elfogadjuk itt-létünk átmenetiségét és bizonytalanságát. Megnyugszunk benne. Ragaszkodás helyett szelíden elengedjük, amit, akit szeretünk.

És éppen ebben az idegenségben és bizonytalanságban, ebben az átmenetiségben ismerjük fel, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valami összeköt bennünket, csillagokat, bolygókat, népeket, embereket, fűszálakat és gombaspórákat. A létezésnek ez a mindent átitató, mindent összekötő szövete meghitté és barátságossá teszi ezt az egyébként vad és idegen világegyetemet.

Ahogy ma a virágzó tavaszi fák árnyékában sétáltam a családommal, eszembe jutott Kobajasi Issza japán költő haikuja:

„A virágzó cseresznyefák árnyékában nincsenek vadidegenek.”

Az ember egy idő után rájön, hogy a boldogtalanság egyik legmegbízhatóbb záloga az, ha túl sokmindent akarsz csinálni. Ráadásul mindezt egyszerre.

Korunk egyik rákfenéje az, amit multitasking-nak neveznek: a figyelmünk megosztása különféle tevékenységek között. A neurológiai kutatások szerint a multitasking valójában illúzió. Az emberi agy egyszerre csak egy dologra képes fókuszálni. Amikor azt hisszük, hogy multitasking-olunk, akkor valójában folyamatosan váltogatjuk a figyelmünk fókuszát.

Mindannyian teszünk ilyet.

Eszel és közben tévét nézel. A gyerekkel játszol és közben nyomkodod a telefonod. Dolgozol és közben zenét hallgatsz. Satöbbi.

Gondold csak végig, hogy vajon hány órát töltesz el egy nap így!

Van egy csomó szokásunk, ami valójában már kombinált szokás: két különféle tevékenység együttes végzése rögzült be gépies automatizmussá. És amikor az egyiket csináljuk, a másik is hiányozni kezd.

És bár észre sem vesszük, a kutatások szerint ez jelentős stresszel jár számunkra. Hiszen képtelenek vagyunk igazán hatékonyan csinálni: folyamatosan megzavarja valami a figyelmünket. És ez irritál bennünket.

Hányszor van olyan, hogy csinálsz valamit, de közben már arra gondolsz, hogy mit csináltál korábban, vagy mit fogsz csinálni később? Akár vágyakozva, akár szorongva – de nem vagy igazán jelen abban, amit csinálsz.

Még akkor sem, amikor elvileg „csak úgy elvagy” – amikor „lazítasz”. Sorozatot nézel, tépsz, iszol, szexelsz, pletykálsz: még akkor sem vagy igazán jelen.

És amikor valami itt, a jelenben, megakasztja az elmédet a jövőbe vagy a múltba tett kalandozásaiban, akkor ingerülten reagálsz.

William James amerikai pszichológus szerint a modern ember elméje a „szüntelen háborgás” állapotában van, amelyet azon érzés tölt ki, hogy „valami mást kellene éppen csinálnia.”

Ha ezt a háborgást le tudod csillapítani, ha képes vagy minden nap legalább egy kis időt azzal tölteni, hogy jelen légy abban, amit teszel – hogy megfigyeld saját magad, az elmédet, a gondolataidat, az észleléseidet, az maradandó építő hatást gyakorol rád. Erre alkalmas az ülőmeditáció – de akár egy teljesen köznapi, banális feladat elvégzése is, mint a mosogatás.

„Amíg elmosogatod az edényeket, addig tényleg csak az edényeket mosogasd,” fogalmazta meg találóan Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító a boldogság kulcsát. „Ami azt jelenti, hogy amíg mosogatsz, addig teljesen légy a tudatában annak, hogy mosogatsz.”

Mindig újra és újra elképedek: minden igyekezetünk ellenére, hogy túlbonyolítsuk, milyen nyilvánvaló, milyen pofonegyszerű az Út, amit a múlt nagy elméi megmutattak nekünk! És mégis, milyen hihetetlenül nehéz nem letérni róla.

Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy gyakran képzeli el úgy a különféle nehéz érzéseket – mohóság, félelem, féltékenység, gyűlölet – mit látógatókat, akik kopogtatnak a lakása ajtaján. Vajon hogyan reagáljon a jövetelükre?

Régen egyszerűen csak feltépte az ajtót és így köszöntötte őket: „Gyertek csak be, érezzétek magatokat otthon, itt minden a tiétek!” És közben szinte el is felejtette, hogy valójában a tudatossága, a figyelme, a szeretetre való képessége a valódi lakók – háttérbe szorították őket a jövevények.

Manapság már másként reagál. Nem zárja ki őket – de nem is adja át nekik az irányítást. Tudatosítja, hogy csak ideiglenes látogatók, de nem ők vannak otthon. Nem állandó lakók. Nem képviselik a legbensőbb valóját.

A jövevények nem véletlenül érkeznek: üzenet hordoznak. Az üzenetet hozójával le kell ülni, az üzenetet át kell venni. És meg kell vizsgálni magunkat, vajon hogyan reagálunk rá. Milyen rezdüléseket vált ki a testünkben, milyen húrokat pendít meg a lelkünkben. Meg kell nevezni őket.

Ültesd le egy teára. Tartsd rajta a szemed. Ne engedd, hogy átvegye a háztartás irányítását, különben elviszi az ezüst étkészletedet. De ne is rettegj tőle. Ne szégyelld magad, hogy ott van. A tudatod, az együttérzésre való képességed sokkal erősebb nála. Jön és megy, mint a felhők – de te maradsz, mint az ég. Amikor be akar szorítani, fojtogatóan körbe akar venni, akkor is találd meg magadban a tágasságot, a végtelen teret.

Ma pontosan öt hónapja számoltam be nektek arról, hogy apává váltam. Azóta is ez a legfontosabb projekt az életemben, ezért elhatároztam, hogy fogok róla írni (akit nem érdekel, legfeljebb átugorja).

Egészséges, „élénk és érdeklődő csecsemő” – jegyezte fel a minap a kislányunkról egy orvos. Ez nagy elismerés egy szülőnek. Hiszen ezalatt az öt hónap alatt sikerült nem csak egyszerűen életben tartani, ami önmagában is kihívás – de még az „élénkségét és érdeklődését” is táplálni.

Ez az élénk és érdeklődő csecsemő ma reggel már 6 órakor biztosított az élénk érdeklődéséről: kicsit sem gyengéden megrugdosott az ágyban, hogy apa, fel lehet kelni. Ilyenkor én szoktam kivinni, hogy anyukája, aki éjjel kelt fel hozzá, tudjon még aludni.

A játszószőnyegén kitettem elé a játékait. De persze nem a gondosan elé rakott játékaival foglalkozott. Csak pár percre fordítottam más felé a figyelmem: máris leügyködte magát a szőnyegről. És mire észbe kaptam, már az asztal koszos lábát kezdte el különös érdeklődéssel és élvezettel rágcsálni…

Bosszantó ez, de egyben biztató is. Hiszen nem elégszik meg azzal, amit elé raknak. Kreatív módon fedezi fel maga körül a felfedeznivalót. A valóságot.

Ranschburg Jenő szavai visszhangoztak bennem:

„A kreativitás nem csak intellektuális dolog. A kreativitás személyiségjegy, ahhoz elég bátornak kell lenni.”

És ezt a bátorságot a világ felfedezéséhez csak úgy nyerheti el a gyerek, ha mi, a szülei, gondoskodó, stimuláló, támogató környezetet biztosítunk számára. Hogy reagálunk rá és kielégítjük a szükségleteit. Felvesszük ha sír, megetetjük ha éhes, játszunk vele ha unatkozik. Még akkor is, ha ez nagyon fárasztó tud lenni.

„Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi,” mondja Ranschburg.

Amikor éppen úgy érzed szülőként, hogy cérnából vannak az idegeid, hogy megszűnt a felnőtt életed, hogy idegőrjítően egyhangúak a hétköznapok, akkor ez a gondolat adhat neked erőt és vigaszt. A tudat, hogy amit éppen teszel – bármennyire banális, egyhangú, stresszes is éppen – elképesztően fontos. Ahogy Winnicott írja: „Az emberiség egészségét te alapozod meg azzal, ahogyan a babáddal bánsz az első hetekben és hónapokban.”

Senki más nem fogja megépíteni neked a hidat, amelyen csak te, és csakis te, átkelhetsz az élet folyóján – írta Nietzsche.

Rengeteg híd, ladik és révész kínálja persze neked a szolgáltatásait, hogy átvisz a folyón, teszi hozzá. De te csupán azon az áron veheted ezeket igénybe, hogy szolgasorba vetnéd és elveszítenéd magad.

De vajon honnan tudod, hogy mi a te utad? És hogy hová vezet? Hogy mi vár rád a túlsó parton?

Nem tudhatod. Nem osztogatnak térképet a születéskor. Csak onnan tudhatod meg, ha rálépsz a hídra, az útra.

Hiába gyűlöljük a bizonytalanságot, teszem hozzá. Hiába szeretnénk tudni egyfajta spirituális GPS készülék segítségével, hogy éppen hol járunk, hová tartunk, és hozzánk képest mások hol tartanak (ez utóbbin is folyamatosan jár az agyunk). Ez a bizonytalanság is az út része. A hibázás, az eltévedés is.

Persze néha vágysz rá, hogy valaki megfogja a kezed és egyszerűen csak átcibáljon, átrángasson az utadon. Egészen a célig. Mint ahogy, mint sokszor láttam, a fizetett hegyi vezetők cibálják fel a jól szituált ázsiai turistákat, rövid kötélen, hol taszigálva, hol vonszolva őket, egészen a hegycsúcsig. Hogy ott aztán csináljanak egy képet az instára – pipa, nézzétek, hol jártam, pupákok – oszt jó napot. De az élet folyóján nem lehet így áthaladni. Az ilyen megérkezések – illúziók.

Nietzsche Emersont idézi: az „ember sosem emelkedik olyan magaslatokra, mint mikor nem tudja, hová tart.”

Egyik kedvenc pszichológusom, Donald Winnicott szerint a pszichoterápia lényege „egyedül lenni egy másik jelenlétében”. Egy gondoskodó másik ember jelenléte az, ami támpontot nyújt a saját belső valóságunk felfedezéséhez.

Ez az éltető kapcsolat Winnicott szerint ugyanaz, mint ami az életünk korai szakaszában a szülő és a gyermek között alakul ki. És aminek a segítségével a gyermek, ideális esetben, megtanul egyedül lenni.

Hogy mi? Kérdezheted most. Az éltető kapcsolatban tanulunk meg egyedül lenni?

Igen, pontosan ezt állítja Winnicott, bármilyen paradoxonnak tűnjék is első hallásra. A gyermek érzelmi érésének legbiztosabb jele ugyanis az a képesség, hogy megtanul egy másik személy jelenlétében egyedül maradni – nem a szó fizikai, hanem lelki értelmében. Önmagára, a saját belső világára reflektálni. Winnicott szerint például nagyon fontos, hogy a kisgyermek megtanuljon a szülő jelenlétében egyedül játszani.

Amikor megszületünk, még nem rendelkezünk önálló énnel – sem pedig az egyedüllét képességével. Ahogy Winnicott találóan megfogalmazza: „nincs olyan, hogy a baba … a baba önmagában nem képes létezni, csakis egy kapcsolat részeként” – utalva ezzel arra, hogy a babát az első időszakban csak és kizárólag a gondviselőjével való kapcsolatban lehet elképzelni.

Nem úgy születünk, hogy azonnal tisztában vagyunk a saját különálló testi-lelki létezésünkkel. Az énünk a szülői gondoskodás kohójában formálódik. A saját testünkről, a saját lelkünkről először azon keresztül nyerünk bármiféle képzetet, ahogyan a gondviselőink felvesznek, megérintenek, beszélnek hozzánk.

Ahhoz, hogy egyénként létezzünk, meg kell tanulnunk egyedül lenni: meg kell tanulnunk, hogy a szülő távollétekor sem szűnünk meg létezni. Ehhez kell egyfajta „ősbizalom” – ami ellensúlyozza a magánytól, elutasítottságtól való „ősrettegést”.

Annak megtapasztalása, hogy a szükségleteinket alapvetően ki tudjuk elégíteni. Hogy van értelme kifejeznünk a vágyainkat, az érzelmeinket. Ha nem így történik, akkor azt fogjuk érezni, hogy a szükségleteink, az érzelmeink nem valósak – ergo valójában mi magunk sem vagyunk valósak. Kiépítünk egy Hamis Ént, hogy megfeleljünk a környezetünk, a gondviselőnk elvárásainak. A gyermek így örökösen stresszben van és lesi a környezetéből érkező jeleket, hogy megfeleljen azoknak – tökéletesítve a maszkját, amit visel.

Aki folyamatos kényszert érez arra, hogy a környezetére reagáljon, aki csak az ingerekre való reagáláson keresztül képes biztosítani magát arról, hogy létezik – az nem képes élni. Nem képes létezni, a jelenben lenni. Ebből a szempontból megérthetjük azt a sok torz viselkedésmintát, megküzdési stratégiát is, amit felnőttként alakítunk ki mi, emberek.

„A létezés alternatívája a reaktivitás, a reaktivitás pedig megszakítja a létezést és megsemmisít,” írja Winnicott.

Pema Chödrön a When things fall apart (Amikor minden darabokra hull) című könyvében elmagyarázza, hogy a tibeti nyelvben a remény rewa, míg a félelem dokpa. Azonban gyakran a kettőt összevonva használják: re-dok. Ezzel arra próbálnak rámutatni, hogy a remény és a félelem ugyanannak az érmének a két oldala. Amíg az egyik ott van, addig ott a másik is. A nyugati közgondolkodás nagyon magas polcra helyezi a reményt és kizárólag pozitív tulajdonságokkal, értékekkel ruházza fel. A nyugati ember számára a pokol nem más, mint az abszolút reménytelenség. Dante poklának kapujára az van írva: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A tibetiek számára azonban a remény kétélű fegyver. A re-dok a szenvedés melegágya. Hiszen aki fél/reménykedik, az valamiféle hiányhoz ragaszkodik. Nem elégszik meg azzal, ami van. Így a reménytől való megszabadulás egyáltalán nem a kétségbeesés felé vezető út, hanem éppen ellenkezőleg. A tartós elégedettség egyik előfeltétele. Pema Chödrön szerint a hűtőszekrényünkre azt kellene kiragasztani, hogy „Hagyj fel minden reménnyel!”, ahelyett, hogy mindenféle konvencionális pozitív üzeneteket teszünk rá ki. Például, hogy „Amíg élünk, remélünk!” és hasonlókat. Ez ellen a számunkra fura megközelítés ellen persze az elménk, kulturális kódolása okán, zsigerileg berzenkedik. Hiszen egész életünkben azt tanultuk, hogy ha valami rossz történik velünk, akkor arra kétféleképpen reagálhatunk. Vagy belemerülünk a melankolikus önsajnálatba és világfájdalomba, vagy elütjük valami pozitív, reményteli gondolattal. Ne foglalkozz most ezzel a rosszal, nézd azt, hogy a jövőben majd sokkal jobb lesz – mondogatjuk magunknak. Pema viszont egy harmadik utat javasol. Szarul érzed magad? Oké, ismerd el és fogadd el, hogy szarul érzed magad. Ne próbálj rögtön görcsösen a jövőbe menekülni előle! Vajon mit is érzel? Hol érzed? Milyen az, hogy „szarul”? Van színe, kiterjedése, textúrája, alakja? Kíváncsi együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Ez bizony bátor dolog. A kíváncsiságod legyen nagyobb a félelmednél, írja.

Szókratész azáltal vált kora legbölcsebb emberévé, hogy felismerte: nem tud semmit. Abban a korban, akárcsak a miénkben, tele volt a világ olyanokkal, akik önhitten azt hirdették: mindent tudnak. Vagy legalábbis sokat. Többet, mint mindenki más. Tele volt a fejük válaszokkal arról, hogyan működik világ. Hogyan működnek az emberek. Aztán jött Szókratész, akinek csak kérdései voltak – mégis nagyobb bölcsességre tett szert, mint a válaszok emberei valaha. Ha komolyan megfigyeljük a saját elménket, akkor a legtöbb tudásunk, ítéletünk, meggyőződésünk, amit állandónak és szilárdnak hiszünk, úgy pukkan szét, mint a szappanbuborék. A nem-tudás nem ugyanaz, mint a tudatlanság. A tudatlanság a tudáson innen van, a nem-tudás pedig a tudáson túl. A tudás felfuvalkodottá tesz. A nem-tudás alázatra tanít. A játékos kíváncsiságát megőrző, világra rácsodálkozó elme nem-tudása többet ér, mint a saját fontossága tudatába záruló elme tudálékossága. (note to myself) kép: Tarkovszkij

Megvan az érzés, amikor ülsz egy barátoddal, aki éppen nehéz időszakon megy keresztül, mesél a gondjairól – és te úgy érzed, annyira pofonegyszerű a megoldás, hogy szinte kiböki a szemét, mégsem képes belátni? Szerintem sokan átéltük már ezt.

És sokan azt is átéltük, hogy éppen nehéz időszakon megyünk keresztül, leülünk egy barátunkkal, a helyzetünk reménytelenségéről lamentálunk neki, míg ő kicsit értetlenkedve és hitetlenkedve néz ránk, hogy vajon hogyan voltunk képesek belenavigálni magunkat egy ilyen mocsárba, amikor annyira pofonegyszerűen el tudnánk kerülni?

Bizony, kívülről mindig sokkal könnyebb.

„Minek drogozik?” „Miért nem hagyja abba az ivást?” „Miért nem hagyja ott a bántalmazó férjét?” „Miért látja ilyen sötéten a dolgokat?” „Miért nem tudja értékelni az életét, annyi mindenért érdemes élnie?” „Mit eszik ezen az alakon?” „Miért veszi ennyire a szívére a kritikát?” „Minek borul ki ennyire egy szakításon, amikor úgyis talál majd másikat?”

Az a nagy helyzet, hogy gyakran bizony éppen saját magunkkal vagyunk a legszigorúbbak. Sajátmagunkat tudjuk a legkevésbé kiegyensúlyozottan megítélni. A saját illúzióinkat, téveszméinket vagyunk képesek a legnehezebben elengedni. A saját képességeinkben bízunk a legkevésbé, a saját értékünket vagyunk képesek a legkevésbé elismerni. Ami megy egy jó baráttal, az nem megy saját magunkkal: odafordulni, nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Ehelyett szinte sportot űzünk abból, hogy bántjuk magunkat.

Ezért van szükségünk valamire, ami kilök bennünket a hamis ál-egyensúlyi állapotunkból – a komfort-zóna langymelegéből. Ami segít perspektívát váltani – látni magunkat, a saját gondolatainkat, érzelmeinket és viselkedésünket úgy, mint ahogy mi látjuk a jóbarátunkét. Kilök minket az ajtón és elindít egy úton. Kinek mi. Meditáció. Terápia. Jóga. Csoport. Közösség.

A változás nem megy megszégyenítéssel, nem megy agresszív konfrontációval: nem megy úgy, mint ahogy egyesek a kiskutyát akarják szobatisztaságra nevelni, hogy beledörgölik az orrát a kakijába (mellesleg ez a kutyáknál sem működik). A konfrontatív módszer, a fenyítés legfeljebb külső konformitást eredményez: látszólagos belenyugvást és megalázkodást.

Onnan tudod, hogy a szakember, a segítő, a tanácsadó, a közösség stb. jól végzi a dolgát, hogy segít neked odafordulni saját magadhoz: nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Onnan tudod, hogy jó helyen vagy, hogy elfogadnak annak, aki vagy. Nem akarnak átformálni egy dogmatikusan előírt kaptafa szerint. Ahol azt tapasztalod, hogy nem tisztelnek, megszégyenítenek, menj onnét – és „rázzátok le még a sarutokról a port is”, ahogy Jézus mondta a tanítványainak.

Maradj ott, ahol nem akarnak megváltoztatni – csupán segítenek lehámozni magadról mindazt a sok kacatot, leplet, páncélt és maszkot, amit egy élet során magadra aggattál, hogy eltakard a valódi arcod, a valódi éned. Mert rettegsz hitelesen élni. Félsz tőle, hogy ha valaki olyannak lát, amilyen valójában vagy, akkor megretten és képtelen lesz szeretni. És amikor egy igazán gyógyító emberi kapcsolatban, közösségben vagy, akkor megdöbbenve tapasztalod, hogy amikor a lepleid lehullnak, amikor a páncélodat leveszed: a másik szemében nem undort és rettegést, hanem végtelen elfogadást és szeretet látsz.