Sokat lehet olvasni arról, hogy miként használjunk különféle lelki és spirituális gyakorlatokat a sokféle negatív tapasztalásaink, érzelmeink észlelésére és kezelésére. Alapvetően egy csomó ilyen gyakorlat ilyen módon is épült be a nyugati terápiás gyakorlatba: például a „mindfulness-alapú stressz csökkentés”.

Viszont éppen annyit kellene beszélnünk arról is, hogy miként használjuk ezeket a módszereket a pozitív észleléseink és érzelmeink megélésében. Ami már egyáltalán nem olyan magától értetődő. Hiszen az ember mondhatja erre, hogy oké, segítségre van szükségem ahhoz, hogy menedzseljem a dühöt, a stresszt, a depit. De miért kellene nekem bármilyen módszert használnom arra, hogy „kezeljem” az örömömet, a gyönyörömet?

Hiszen örülni, a jót élvezni mindenki tud! Vagy nem?

A válasz nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolnák.

Én úgy látom (persze nem csak magamtól, hanem nálam jóval bölcsebb emberek útmutatása nyomán), hogy a szenvedéseinknek kétféle gyökere van. Az egyik az, hogy kényszeresen kerüljük a fájdalmat és kényelmetlenséget, és nem tudunk vele mit kezdeni. A másik pedig az, hogy kényszeresen hajszoljuk, habzsoljuk a gyönyört és – nem tudunk vele mit kezdeni.

Az élet kisebb-nagyobb örömeit úgy élvezni, hogy közben nem alakítunk ki egyfajta egészségtelen ragaszkodást éppen olyan nagy művészet, mint az élet kisebb-nagyobb fájdalmait úgy elviselni, hogy nem menekülünk előlük kényszeresen. Mindkettő része a gyakorlatnak – ha úgy tetszik, éppúgy meg kell tanulnunk fájni, mint örülni.

Akik nem csinálták, nem is tudják, hogy a testmozgás milyen jót tud tenni – nem csak a testednek, nem csak a fizikai, de a mentális állapotodnak is.

Rendszeresen futok és úszok. De tudom, hogy a sportolás egyben kiváltság is. Amióta szülő lettem, azóta ezt méginkább megértettem.

A futópályán néha tudom irigyelni a gazella testű profi futókat, akik könnyedén habzsolják a kilométereket. De csodálni leginkább azokat az embereket tudom, akiken látom, hogy minden méter komoly erőfeszítésbe, esetleg lemondásba került a számukra.

Kórosan elhízott emberek. Idősek. Fogyatékkal élők.

Szegényebb sorból származók, akiknek nem telik menő futócipőre.

Anyukák, akik szülés után próbálnak időt szakítani arra, hogy leadják a feleslegessé vált kilókat.

Ha lassan is, ha kínszenvedés árán is, de ott vannak és mozognak. Ahelyett, hogy legyintve elhevernének a kanapén.

Gyerekként nem voltam túl ügyes. Nem volt tehetségem a sporthoz (legalábbis ezt mondták), ami összefüggött egy születési izületi rendellenességgel is. Emlékszem, hogy az iskolai tesiórán hányszor és hányféleképpen megszégyenítettek emiatt. A tanár is. És nem csak engem: mindenkit, akik hozzám hasonlóan valamennyire is kilógott a sorból. A kövér kisfiút/kislányt. A vastag szemüvegest.

Az edzések is főleg versenyistállók voltak: arra szolgáltak, hogy kiszelektálják és kineveljék a jövő versenysportolóit. Akinek meg nem ment annyira jól, az kudarc-élményekkel telve lemorzsolódott. Sajnos a generációmban nagyon sok embernek elvették a kedvét a rendszeres testmozgástól azok, akiknek elvileg az lett volna a feladatunk, hogy megszerettessék azt.

Nem tudom, hogy ez mostanában is így van-e. De jó lenne, ha nem így lenne. Jó lenne, ha a sportban a mozgás öröme is számítana, és nem csak a teljesítmény és a verseny. Jó lenne, ha azokat becsülnénk meg leginkább, akik a legnagyobb áldozatot hozzák a testmozgásért, és őket támogatnánk a legjobban abban, hogy mozogjanak – és örömet leljenek benne.

Sok újdonsült szülővel – sorstársaimmal – beszélgetve, szemükbe nézve látom ugyanazt a kimondott, vagy kimondatlan sértettséget: „Miért nem szóltak, hogy ez ilyen nehéz lesz?”

Valahol nagyon át tudom érezni ezt. Mert az ember, jó esetben, csak olvasott, hallott róla – de mégis, megélve ez bizony nagyon más. És az ember okkal, joggal tudja nagyon magára hagyottnak érezni magát. Egy olyan feladattal, kihívással küzdve, amihez nem kapott kellő felkészítést és támogatást.

Pedig annyi minden van, amire a neveltetésünk felkészít minket. Hasznos és haszontalan dolgok. Hosszú éveket töltünk el az iskolában, és sajnos nagyon sokminden, amit ott és akkor mind mi, mind a tanáraink véresen komolyan vesznek, végső soron nem bizonyulnak túl hasznosnak számunkra. Eközben felnőttként döbbenünk rá, hogy mennyi minden van, ami ezerszer fontosabb az életünk, a boldogulásunk szempontjából, és amivel kapcsolatban szinte semmi felkészítést nem kaptunk. Ilyenek a párkapcsolatok és ilyen a gyermeknevelés is.

Milyen ironikus: egy úton-útfélen a család fontosságát hangoztató, a gyermekszülést propagáló kultúrában éppen csak az hiányzik, hogy az embereket megtanítsák családban működni: mint társ, mint szülő.

Többen írták már kommentben, hogy ők bevezetnék a kötelező „jogosítványt” a szülők számára: csakis bizonyos feltételek mellett, vizsgákat letéve lehessen gyereket vállalni. Ez mind szép, de szerintem a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy vajon ki fogja felkészíteni a jövendő szülőket és hogyan. Hogy megkapják-e azt a pszicho-szociális támogatást, ami segít nekik jó szülővé válni. Ami feltételezi, hogy ne vigyék tovább a saját gyermekkori traumáikat, hanem képessé váljanak feldolgozni azokat.

Ez elsősorban nem fegyelmezés hanem támogatás kérdése: pusztán lexikális ismeretektől senki sem lesz jó szülő. Ahhoz, hogy a gyereknek megfelelő szeretetet, gondoskodást és figyelmet adj, ahhoz előtte neked is meg kell kapnod ezeket. Ha gyermekként nem kaptad meg a szüleidtől, akkor legalább fiatalként, felnőttként, empatikus és hozzáértő segítőktől, oktatóktól, gyógyítóktól, társaktól.

Korunkban szülőnek lenni – sajnos gyakran borzasztó magányos dolog.

A mi kis nukleáris család-buborékjainkban fuldokolva olyan önkorlátozó hiedelmek uralkodhatnak el rajtunk, amelyek önbeteljesítővé válhatnak. Miközben a közösségi média és profitéhes vállalatok által megszűrt, cukorszirupos képet kapunk „mindenki másról” – hogy milyennek kell lennie „a” jó szülőnek. És összehasonlítgatva, méregetve magunkat ezekhez a sablonokhoz, felőröljük a saját önértékelésünket. Nem csoda, hogy a tapasztalatok megosztása is gyakran átmegy méricskélésbe, ítélkezésbe, önigazolásba – frusztrációk egymásra fröcskölésébe.

Én nem akarok senkinek semmit előírni arról, hogy milyen „a” jó szülő. Legfeljebb a saját megélt tapasztalataimat oszthatom meg. És ezen keresztül az üzenetet, ami remélem áthatol a mindennapok gyakran idegőrlő szürkeségébe is: nem vagy egyedül!

„Vedd le a kib…tt hátizsákodat” – kiabált rá angolul a jegyellenőr a budapesti reptéren a buszra várakozó külföldi hölgyre. Azt hittem, nem jól hallok. De amikor a nő csak nem vette le a hátizsákját (lehet, hogy nem értett angolul), a felpaprikázott ellenőr csak ráordított mégegyszer. A buszmegálló zsúfolásig megtelt várakozó utasokkal, mindegyiknél bőröndök és táskák. Az ellenőr „kérése” természetesen méltánylandó lett volna – ha egy udvarias kérésként adta volna elő, nem pedig úgy, mint valami katonai kiképző-őrmester. Lehet, hogy családi transzgenerációs traumáim folytán, de kezdtem úgy érezni magam a tülekedő tömegben, mintha valami Appelplatzon lennék Treblinkában. Amikor megérkezett a busz, az ellenőrök katonás, pattogó utasításokkal próbálták rendezetten felszállítani az embereket a buszra. „Mozduljál már a busz hátsó részébe” – kiabáltak rá azokra, akik a középső részen próbáltak elhelyezkedni a csomagjaikkal. Egy kisbaba sírni kezdett az anyja hurcijában. „Lehetne ezt udvariasabban is,” morogtam az ellenőr irányába, de nem hallotta a tülekedésben. Elfogott a szekunder szégyen. Vajon hogyan veszik a bátorságot ezek, hogy ilyen suttyón bánjanak emberekkel? Eltűnődtem, hogy vajon mi lenne, ha nem fizető utasok lennénk, hanem mondjuk teljesen kiszolgáltatott menekültek? Brr, nem szeretném átélni… És beugrott az, amit Hannah Arendt írt a gonosz banalitásáról. Emberek – nem is különösen gonosz emberek – egy olyan rendszer részévé válnak, ahol hatalmat kapnak mások fölött. Csavarok a gépezetben. Tömeget kell irányítaniuk. És az emberek hamarosan biomasszává silányulnak a szemükben. Gyurmázható biomasszává. Adj hozzá ehhez kimerültséget, rossz fizetést, ezerféle magánéleti frusztrációt, és máris kész a recept. Így születnek a történelem disznóságai is. Nincs ebben semmi misztikum. A busz megindult. Welcome to Hungary – jegyezte meg az egyik külföldi utas szarkasztikusan. (note to myself)

Náchmán, a híres haszid rabbi szerint az ember egyrészt olyan dolgoktól fél, amikről tudja, hogy nem bánthatják. Másrészt pedig megkíván olyan dolgokat, amelyekről tudja, hogy nem válnak hasznára. Pedig tudnia kellene, hogy önmagában rejlik mindkettő: az, amitől félnie kellene, és az is, amit egyedül kívánhatna. Náchmán a 18. és a 19. század fordulóján fejtette ki a tanításait, az ipari forradalom hajnalán. De a tanításai ma nem is lehetnének aktuálisabbak. Mert ha meg kellene határozni, miért is érezzük ennyire csapdában magunkat mi, a 21. század emberei, hát pont ezért. Mert hiába élünk sokan nagyobb jólétben és nagyobb szabadságban, mint az előttünk élő generációk százai. Valójában ketrecet építettünk magunknak a saját félelmeinkből és vágyainkból. Tele vagyunk sokarcú, néven nevezhetetlen szorongásokkal, amelyekről hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem „valósak” – valójában az elménk nagyon is valósnak érzékeli őket egy olyan szinten, amihez a racionális ész nem ér el. És bár szabadságunkban áll sokmindent megtenni, amiről korábbi generációk nem is álmodhattak, valójában végső soron a saját vágyaink zárnak minket börtönbe. Kényszeresen futjuk a kis köreinket, hogy még több élvezetet, még több elismerést sajtoljunk ki olyan dolgokból, amik hosszú távon nem hozhatnak elégedettséget az életünkbe. Lehet, hogy ketrecünk rácsai aranyból és ezüstből vannak – de akkor is csak ketrecek. És ahogy a magunk ketrecét a saját elménkkel építjük fel, a szabadulásunk kulcsa is az elménkben rejlik. A felismerésben, hogy amiben menedéket keresünk, attól inkább tartanunk kellene – és ami igazi megelégedést hozhat, az mindig ott van tőlünk csupán karnyújtásnyira, de nem vesszük észre. (note to myself)

Tegnap a 4-6-os villamoson egy hajléktalan nő zavarta meg a kedélyeket: egy kannás borral a kezében, dúlt tekintettel, láthatóan ittasan vonult a megállóban. Közben kiabált: mintha egy ott nem lévő emberrel – az apjával – veszekedett volna. Az utasok közül egyesek döbbenten, mások dühösen, megint mások pedig mohó kíváncsisággal figyelték.

Amikor meghallottam a kiabálást, először bennem is felhorgadt a tisztes utazó polgár felháborodása: vajon mi a fenének kell ordibálni? Amikor azonban megláttam a nőt, aki ordibál, a dühöm elszállt. A második érzésem a szánalom volt. Bekapcsolt a prefontális agykéreg: keretbe helyezte azt, ami történik. Beugrott mindaz, amit a gyermekkori traumák, a felnőttkori függőségek és hajléktalanság összefüggéseiről tanultam.

És nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nő nem a jelenre reagál. A régmúlt egy drámáját – tragédiáját? – éli újra. Egy távoli gyermekkori színdarabét, ahol neki valószínűleg a megerőszakolt, esetleg péppé vert, vagy csak szimplán elhanyagolt és magára hagyott áldozat szerepét osztották (hasonló történetekben nagy a választék!). És a múlt börtöne nem ereszti: megzavarja, eltorzítja azt a módot, ahogyan az agya működik és a valóságot összerakja maga körül.

Az, hogy ő itt ordibál és iszik, az senkinek sem jó. Nem jó nekünk, utasoknak. Legfőképpen nem jó neki, aki borzasztóan szenved. De nem állhatunk meg a gondolkodásban ott, hogy „engem nem érdekel, hová, csak tűnjön el”. Vajon hányszor és hányféleképpen lehetett volna segíteni rajta, már kezdve a gyermekkorával? Hányszor és hányféleképpen hagyta cserben a rendszer – hányszor és hányféleképpen kapott elutasítást akkor, amikor egyébként a szakszerű, együttérző támogatással akár ma egyike lehetne a villamoson dolgukra siető tisztes polgárok közönségének?

Ma reggel ez juttott eszembe, amikor olvastam Vitézy Dávid polgármesterjelölt nyilatkozatát arról, hogy „nem csak a hajléktalanok érdemlik meg a szolidaritást”, hanem a villamosvezetők is. Meg „a szülőknek, akik félnek elengedni gyerekeiket az iskolába, mert beállt hordák zaklatják őket.” És hogy a közlekedés „nem hajléktalan-szálló”: „a segítségnek a szociális ellátórendszerben vagy addiktológiai intézményekben van helye, nem pedig a budapestiek százezrei által használt járatok ülésein.”

Nos, kedves Vitézy úr, egyetértek, hogy mindenkinek jár a szolidaritás. Csak éppen azt is látni kell, hogy a társadalom csoportjai különféle helyzetben vannak kiszolgáltatottság és sérülékenység szempontjából. Mindig könnyű egy kiváltságos csoport tagjaként „egyenlő elbánást” követelni – ahogy Anatole France örökérvényűen megfogalmazta: „a törvény, a maga nemes egyenlőségében, egyaránt megtiltja a gazdagnak és a szegénynek, hogy a híd alatt aludjanak.”

Tényleg ennyire képes egy magát ellenzékinek nevező jelölt, miközben a kormánypárti propaganda nap mint nap ontja a hajléktalanokat undorító módon megbélyegző, uszító cikkeket?

Mindenki szeretne olyan tömegközlekedésen utazni, ahol nincsenek hajléktalanok. Én is. Csak éppen nem azért szeretném ezt, mert a hajléktalanok ki vannak tiltva a tömegközlekedésről, hanem azért, mert a hajléktalanok – nincsenek. Mert minden embernek biztosítják a lakhatáshoz való jogát. Utópia? Egyáltalán nem az! Egyszerűen politikai akarat kérdése. Nézzük csak meg Helsinki példáját, ahol sikerült pár év alatt felszámolni a hajléktalanságot. Nem rendőrséggel: otthonteremtéssel!

És felvilágosítanám: „a szociális ellátórendszer vagy addiktológiai intézmények” szerepe nem az, hogy oda be lehessen suvasztani, el lehessen dugni a társadalomnak nem kedves, deviáns elemeket. Éppen ellenkezőleg: a szerepük a társadalmi integráció. Csak éppen egyrészt nem költünk rájuk, másrészt a meglévő intézmények szemlélete is jelentős reformra szorulna.

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy olyan országban, ahol az adófizetői forintok százmilliárdjai vándorolnak döbrögi-zsebekbe mindenféle luxus kirakat-projekt keretében, utópia lenne azt finanszírozni, hogy emberek tízezreinek ne kelljen az utcán vagy borzasztó lerobbant viskókban élnie!

A villamosokon engem is zavar a kosz, a szemetelés, a balhézás (amiért, tegyük hozzá, a leggyakrabban nem hajléktalan utastársak felelősek). Igen, lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy kell-e BKK rendészet (bár szerintem a kultúrát nem lehet beleverni az emberekbe, legfeljebb nevelni, és az nem a villamoson kezdődik). Amit viszont nagyon nem tudok tolerálni, az olyan politikus, aki olcsó népszerűségre és szavazatokra akarja váltani a lakosságban mélyen meglévő hajléktalan-ellenességet. A hajléktalanság felszámolása nem rendészeti kérdés – hanem társadalmi szolidaritás kérdése. Ami Magyarországon nyomokban lelhető már csak fent, ezért nem kéne tovább erodálni.

Jack Kornfield meséli, hogy még kezdő pszichológusként elbeszélgetett egyszer Robert K. Hall pszichiáterrel (aki Fritz Perls tanítványaként sokat tett a gestalt pszichológia irányzatának amerikai meghonosításáért).

Kornfield elmondta, hogy már nagyon jól meg tudja határozni az emberek problémáit. Azt is ki tudja deríteni, honnan erednek a problémáik. Viszont jóval kevésbé sikeres abban, hogy segítsen nekik változni – megoldani a problémáikat.

Hall erre széttárta a kezét: „Ó, én ilyet nem csinálok.”

„Nem csinál ilyet? Akkor mit csinál?” – kérdezett vissza Kornfield meglepődve.

„Az én munkám abból áll, hogy ott ülök az emberekkel és segítek nekik teljesen elfogadni azt, akik valójában.”

Jack Kornfield pszichológus és meditációs oktató mesélt egy történetet, ami egy olyan katonával esett meg, aki az egyik mindfulness meditációs tanfolyamán vett részt.

A katona egy napon, hosszú és fárasztó szolgálat után, egy áruházban sorban állt a pénztárnál. Fáradt volt és alig várta, hogy végre hazaérjen és felciccentsen egy doboz sört a TV előtt. Előtte pár méterrel egy nő állt egy kisgyerekkel a karján ugyanabban a sorban.

A katona, aki szabálykövető volt, már azon bosszankodni kezdett, hogy a nő nem az Expressz sorban állt – ahová a kisgyerekeseknek állni kellene. Az pedig különösen feldühítette, amikor azt látta, hogy az eladónő beszélgetni kezd a gyerekes nővel, és gügyögni a gyerekkel. Akkor pedig már szinte szétrobbant az idegtől, amikor az eladó át is vette a gyereket a karjába. Hát nem látja, hogy milyen sokan állnak sorban? Még húzza is az időt??

Ekkor azonban beugrott neki a mindfulness képzés: felcímkézte a dühöt, amit érzett, megfigyelte a testi észleléseit, amik együtt jártak vele, figyelte, ahogy a düh szétárad, majd hagyta, hogy lehorgadjon, mint egy hullám. Egyfajta távolság épült ki közte és a düh között – és már nem akart indulatosan rákiabálni a nőre és az eladóra, mint egy perccel korábban.

Sőt, amikor odaért az eladóhoz a sorban, még meg is dicsérte a kisgyereket, hogy milyen aranyos. Az eladónő felvidult, és mesélni kezdett. Kiderült, hogy a gyerek apja is katona volt, de néhány éve meghalt bevetés közben. Azóta az apa szülei vigyáztak a gyerekre, miközben az anya teljes munkaidőben dolgozott. A nagymama minden nap munkaidőben elhozta a gyereket az áruházba, hogy ő – az anyja – láthassa.

A katona megrendülten távozott.

Soha nem tudhatod, hogy az ítélkező-skatulyázó, sürgölődő-fontoskodó majom-elméd lecsillapítása milyen fontos, együttérző tapasztalásokkal tanít és gazdagít téged – és másokat.

Niels Bohr, a dán vegyész szerint szakértőnek lenni annyi, mint minden létező hibát elkövetni egy adott szűk területen. És persze tanulni ezekből a hibákból, tehetjük hozzá.

Bármilyen ösvényt is válassz magadnak az életben, a hibázás kockázata éppen annyira benne van, mint a siker lehetősége. Nem azoktól az ösvényektől kell félned, amelyeken sokat hibázhatsz – vannak ennél sokkal alattomosabb ösvények is. Amelyek elsőre nagyon simának és könnyen járhatónak tűnnek, de később olyan zsákutcának bizonyulnak, amelyekből nagyon nehezen lehet csak megszabadulni.

Vajon honnan tudhatod, hogy melyik ösvény milyen?

Mérlegelheted persze racionálisan és ésszerűen az ösvény előnyeit és hátrányait. Ez szükséges, azonban gyakran egyáltalán nem elégséges, hogy kiszűrd az igazán komisz ösvényeket. Lehet, hogy elcsépelt közhelynek tűnik, de a megoldás az, hogy hallgass a szívedre: vajon ott lenne ő is veled a választott ösvényen?

Az, hogy „ott van a szíved”, nem feltétlenül azt jelenti, amit némely popslágerek sugallnak: hogy az ösvény – vágyvezérelt. Ami keresi a gyönyört és elkerüli a fájdalmat. Belül tudod, hogy a szívvel rendelkező ösvény bizony gyakran félelmetes, nehezen járható, tele van akadályokkal. És mégis, azért van ott a szív, mert megnyílik benne és elfogadja azt, aminek jönnie kell.

Én magam sok olyan ösvényt választottam korábban, amire ma már nem lépnék rá másodszor, sokat hibáztam, bukdácsoltam – de ha ott volt a szívem, akkor egy percig sem bántam meg, hogy rájuk léptem.

Az ember bukdácsol, hibázik, irányt téveszt majd újra megtalál – de ha ott van a szíve az ösvényen, amin jár, akkor nem elveszett ember. Viszont hány ember van, aki gépies robotként jár szív nélküli ösvényeket, miközben belül egyre üresebbnek, egyre halottabbnak érzi magát?

Carlos Castaneda, fiatalkorom egyik kedvenc szerzője, aki megteremtette (a valószínűleg soha nem létezett, fiktív) mexikói őslakos tanító, Don Juan alakját, így fogalmazta ezt meg:

„Mielőtt rálépnél bármilyen ösvényre, tedd fel magadnak a kérdést: vajon ez az ösvény rendelkezik szívvel? Ha a válasz nem, akkor tudni fogod, hogy más ösvényt válassz. A baj az, hogy senki sem teszi fel ezt a kérdést; és amikor az ember végül rájön, hogy egy szívtelen ösvényt választott, az ösvény éppen meg akarja ölni. Ezen a ponton nagyon kevés ember képes már arra, hogy elhagyja azt az ösvényt.”

81 éve, 1943. április 19-én tesztelte le saját magán az általa felfedezett pszichoaktív anyagot, a lizergsav-dietilamidot (avagy LSD-t) Albert Hofmann svájci vegyész. A 250 mikrogramm pöppet soknak bizonyult első tesztre – így Hofmann dokinak volt egy érdekes bicikliútja hazafelé, ami egy életre megváltoztatta a hozzáállását emberekhez, élethez és univerzumhoz.

„Bajkeverő csodagyereke”, az LSD pedig azóta még rengetet ember életét változtatta meg – a legtöbb életet pozitív irányba, kevesebb emberét, aki felelőtlenül nyúlt hozzá, negatív irányba. Mert az LSD csupán egy eszköz, amit lehet felelőtlenül és felelősen is használni – az ember belső állapota és a környezete az, ami meghatározza az élményt.

Ezen a napon rajtam mindig egy különös vidámság vesz erőt – ami talán összefügg azzal is, hogy odakint éppen minden megújulásra invitál bennünket: itt a tavasz, újjéled a természet. És, ahogy Albert Hofmann mondta, az LSD lehet kockázatos, de ami az igazán veszélyes az, ha „az ember elveszíti a kapcsolatot az élő természettel.” Örvendezzetek, ünnepeljétek felelősen, derűsen az életet, kapcsolódjatok a természethez!