Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

febr 29, 2024
Péter Sárosi

Amikor a kutyák egymásnak, vagy neked a hasukat mutatják, az többnyire a feltétlen bizalom jele: „megmutatom neked a legsérülékenyebb pontomat, mert tudom, nem élsz vissza vele és nem fogsz bántani.”

Hasonlóak vagyunk mi is, emberek. Csak éppen mi nem a hasunkat mutatjuk egymásnak a bizalom jeleként. Hanem merünk sérülékenynek mutatkozni: merünk beszélni arról, ami fáj. A gyengeségeinkről és gyarlóságainkról. És ez számunkra szociális szempontból éppen annyira kockázatos, mint az éles tépőfogakkal felszerelkezett ragadozók számára feltárni egymásnak a puha hasukat.

A mi tépőfogaink szavak. Amik bizony éppen olyan nagy kárt tudnak okozni. Sebeket okoznak és tépnek fel. Szociális állatként a legnagyobb sérüléseinket kapcsolatban szerezzük. Így hát alaposan meggondoljuk, kinek mutatkozhatunk sérülékenynek.

Többen közülünk már kisgyermekként megtanulták, hogy sérülékenynek mutatkozni, gyengeséget mutatni: mindig egyet jelent a szenvedéssel. Mert a szüleik, akik többnyire szintén nem tanultak meg biztonsággal kötődni, beléjük verték, hol szavakkal, hol ütésekkel is, hogy aki gyengének mutatkozik, az nem méltó a szeretetre. Beléjük verték, hogy semmit nem érnek.

Így hát sokan, mire elérik a felnőttkort, páncélt növesztenek. Bizalmatlanságból. Cinizmusból. Szarkazmusból. És tüskéket. Aggresszióból. Arroganciából. Bebújnak a páncél mögé, és gondosan vigyáznak arra, hogy ne mutatkozzanak senkinek sérülékenynek. Tüskéikkel megszúrnak mindenkit, aki megpróbál a közelükbe férkőzni. És ha valaki sérülékenynek mutatkozik előttük, azt a gyengeség jelének veszik: felhívásnak arra, hogy bántsák.

Egyesek közülük mesterfokra fejlesztik a színlelést és a manipulációt: hízelgéssel vagy zsarolással megtörik a másik páncélját, majd szinte kéjelegve mártogatják a másikba a szavak tépőfogait. Addig sem kell a saját lelkükben dédelgetett, titkolt sajgó sebbel foglalkozniuk. Sokkal könnyebb fájdalmat okozni, mint a fájdalmat megélni.

Csakhogy a páncél nem csak védelmez, de be is zár és ki is rekeszt. A tüskék nem csak azt tartják távol, aki bántana – de azt is, akinek a szemébe nézve láthatnánk tükröződni a feltétlen bizalmat. Érezni, hogy felelősek vagyunk egymásért. Ami nélkül legfeljebb túlélhetünk, de ami nélkül nem érdemes élni.

Brené Brown, az emberi sérülékenység egyik kutatója találóan mutat rá arra, hogy a sérülékenység veszélyes, nehéz és félelmetes. De egyben sokkal kevésbé veszélyes, nehéz és félelmetes, mint az emberi élet végén szembesülni a kérdéssel: vajon mi lett volna, ha képes lettem volna bízni benned, sérülékenynek mutatkozni és kimondani, amit érzek?

Meghúzni magunk körül az egészséges védelmi határokat, de egyben tudni, mikor, kivel, hogyan kell, lehet sérülékenynek mutatkozni, kihez, hogyan kell bizalommal kötődni – ez az emberi élet egyik legnagyobb művészete.


febr 29, 2024
Péter Sárosi

„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá,” írta Shakespeare a Hamletben.

Az élet olyan, mint egy Tetris. Hullanak az egyenes, a T-formájú, az S-alakú és egyéb elemek, teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Önmagában egyik sem jó vagy rossz: egyszerűen csak kockák halmaza. Mégis, mi magunk, a saját várakozásainkon, ítéleteinken keresztül értékkel, minőséggel ruházzuk fel őket. Hiányt töltenek ki. Vagy akadályoznak egy vágyunk kielégítésében. Fájdalmat okoznak. Érzelmeket, gondolatokat társítunk hozzájuk.

„Bárcsak jönne már egy L-alakú!”

„Hú, remélem nem jön most egy T, mert akkor nekem annyi!”

Az igazi küldetésünk ebben az életben nem az, hogy biztosítsuk: csak nekünk kedvező formájú elemeket kapjunk. Hogy minden sima legyen és zökkenőmentes. És hogy minden egyes elemet képesek legyünk minden zavar nélkül beleilleszteni a mi kis sorainkba.

Van olyan, hogy ez nem sikerül. És az igazi feladat és kihívás az, hogy megéljük és elviseljük a zavart, a kellemetlenséget, ami ezzel jár. Anélkül, hogy menekülnénk előle. És tovább dagasztanánk egy olyan áldozat-tudattá, amiben mi vagyunk a szerencsétlen lúzerek, aki ellen az egész univerzum összeesküdött.

Carl Rogers pszichológus írja, hogy a jó élet nem egy állapot: hanem egy folyamat. Egy irány, és nem pedig végállomás. És a jó élet egyik fő kritériuma az, hogy nyitottan állunk hozzá az élet tapasztalásaihoz, minden egyes pillanatban.

Ez nem azt jelenti, hogy bárgyú műmosolyt kell magunkra erőltetnünk akkor is, amikor kellemetlenség történik velünk, és elütni valami kincstári optimizmust sugalló közhellyel. De ahhoz, hogy kiteljesedjünk, hogy gyarapodjunk, ahhoz szükségünk van az erényre, hogy nem elutasítva és nem is közönyösen, de nyitottan és kíváncsian forduljunk a tapasztalás felé, amit az élet tartogat a számunkra. A Tetris példánál maradva: „Hm, vajon milyen forma fog most megjelenni?”

És ha ezt az erényt gyakoroljuk a kisebb bosszúságokon, akkor jóval rugalmasabbá (reziliencia) válunk az élet igazán kemény kihívásaival szemben is.


febr 29, 2024
Péter Sárosi

Isaiah Berlin, a neves politikatudós híres esszéjében a szabadság két fajtáját különböztette meg: a negatív és a pozitív szabadságot.

A negatív szabadság az, hogy más emberek nem avatkoznak bele az életedbe: nem mondják meg, mit csinálj, és mit ne csinálj. Ez a szabadság az, amire minden kamasz vágyik. Hogy a szülei ne írják elő neki, meddig maradhat ki éjjel, miben öltözködhet és ihat-e alkoholt/szívhat-e füvet. A szabadság, hogy azt tegyél, amit éppen akarsz. És sokáig az ember talán nem is érzékeli, hogy van másmilyen szabadság is.

Ezt a másik szabadságot nevezi Berlin pozitív szabadságnak. Ez a szabadság már nem pusztán a kötöttségek hiánya, hanem egyfajta képesség, felelősség arra, hogy azt tedd, ami valóban az érdeked. Hogy tudj uralkodni a pillanatnyi szenvedélyeiden és szeszélyeiden. Átgondoltan, körültekintően, tapasztalatra alapozva hozz döntéseket.

Az embernek elég sok pofára-esésre van szüksége az életben ahhoz, hogy felismerje ennek a pozitív szabadságnak az értékét. Hogy rájöjjön arra, hogy gyakran nem csak más emberek, külső hatalmak, felsőbb tekintélyek tudnak minket rabbá tenni. De a szabadságunkra mi magunk is veszélyesek vagyunk: ha nem ismerjük eléggé önmagunkat. És ha eluralkodnak rajtunk az indulataink és a szenvedélyeink.

Berlin azonban valami másra is felhívja a figyelmünket. Mégpedig arra, hogy a pozitív szabadság eszméje könnyen válhat a zsarnoki rendszerek eszközévé. Abban, hogy elnyomják a kisebbségeket és a nonkonformista egyéneket. Hiszen könnyű azt mondani, hogy az emberek képtelen felismerni, mi a jó nekik. Hogy mindig csak a buta szenvedélyeikre hallgatnak. Ezért majd mi, az Erkölcs és az Erény őrei, a Hatalom és Tekintély bástyái mögül, majd jól megmondjuk nekik, hogy mi is az igazi érdekük. Még akkor is, ha ehhez korlátoznunk kell a negatív szabadságukat.

Egyetértek vele. Számomra mindig gyanús, amikor a paternalista állami gondoskodás nevében akarják megnyirbálni a szabadságjogokat. Ilyen például a drogtilalom is, ami a negatív szabadság korlátozása a pozitív szabadság védelmére hivatkozva. A drogfüggőséggel küzdő ember például kétségkívül a negatív szabadság birtokában van, de nincs birtokában a pozitív szabadságnak. Ezért aztán könnyű azt mondani, hogy korlátozni kell a negatív szabadságát ahhoz, hogy kifejleszthesse a pozitív szabadságát.

Ez azonban nem működik így. A pozitív szabadságot nem lehet ráerőltetni egy felnőtt emberre kívülről/felülről úgy, hogy megnyirbálod a negatív szabadságát. Ez még a gyermekeknél is, akiknél egyébként ez indokolt, csak korlátozottan és korlátozott ideig működik.

Mindenki más úton jár, és máshol jár a saját útján. Lehet az embereket támogatni az úton, amin járnak. És persze lehet korlátokat felállítani a számukra, hogy ne ártsanak másoknak. De az embernek szüksége van a hibázás (ha úgy tetszik: az önsorsrontás) lehetőségére ahhoz, hogy fejlődjön. És senki sincsen az Abszolút Tudás birtokában, amivel megállapíthatná, hogy egy másik emberi lény hogyan élje jól a saját életét.


febr 23, 2024
Péter Sárosi

„Újra megjárta az elvonót Nagy Zsolt” – olvasom a sajtóban.

Elvonó: mindig feláll a hátamon a szőr, amikor ezt a kifejezést meghallom. Valami 50-es évekbeli klórszagú kórházi osztály jut róla eszembe, markos Ursula nővérekkel, ahol a zárt kórtermekben fekszenek leszíjazva az ágyakon az alkeszek. Besétál vizitre a fehérköpenyes doktor úr, átnézi a kórlapot. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, meggyógyultunk-e már? És a végén megírják a papírt, hogy „kikezelték” a függőt a függőségből. Lehet hazamenni gyógyultan a családhoz, pecsét, puszi, agyő.

Sajnos sokan még mindig így képzelik el a függőség „gyógykezelését”. Beadják a függőséggel küzdő hozzátartozót az „elvonóra”, mint az elromlott autót a szervizbe. Aztán ott jól megszerelik. Nagy Zsolt persze valójában nem „elvonón” töltött három hónapot, hanem egy terápiás közösségben – ahol nem passzív elszenvedője volt valamiféle „elvonásnak”, hanem aktív résztvevője egy sorstársaiból álló, szakemberek által asszisztált közösségnek, bentlakásos környezetben. Nem ugyanaz.

Félreértés ne essék: van olyan, hogy a fizikai elvonási tünetek veszélyesek, és szükséges a detox. Az alkohol elvonási tüneteibe, a legtöbb más szerével ellentétben, akár bele is lehet halni. És ilyenkor kell detoxikáció, kórházi megfigyeléssel. Amire Magyarországon sajnos gyakran hónapokat kell várni, ráadásul még több napos absztinenciát is megkövetelnek. Na ez baj. De önmagában a detox még csak az első lépés: a fizikai elvonási tünetek leküzdése önmagában még nem a függőség vége.

A függőség egy biopszichoszociális (sőt, egyesek hozzáteszik: spirituális) állapot. Amiből a felépülésnek csupán egyetlen, és talán nem is legfontosabb eleme a biokémia. „Elvonni” a szert önmagában még nem elég. Az elvonási tünetek hiánya, vagy a fogcsikorgatva fenntartott józanság önmagában még nem felépülés. Mi több, a függőség nem egyszerűen egy egyén „betegsége” – sokkal inkább a közösség működési zavara. Arról szól, hogy egy egyén, akivel rossz dolgok történtek gyerekkorában, nem képes jól működni a közösségében. Ha úgy tetszik, a függőség a társadalom „betegsége”: tükrözi a társadalom egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait. Nem véletlen, hogy a függőség éppen a legszegényebbek, a leginkább margóra szorultak körében a legpusztítóbb. És ez nem csak az egyén hibája, és nem az egyén „selejtessége”. Hanem a közösség működési zavarát, diszfunkcióját is mutatja: azzal is kell foglalkozni.


febr 23, 2024
Péter Sárosi

Az emberi életet sokan sokféle szakaszra osztják. Ezek a felosztások nem zárják ki, inkább kiegészítik egymást. Én egyre inkább úgy látom, hogy az ember szellemi fejlődése szempontjából az élet alapvetően három szakaszból áll. Nem feltétlenül felelnek meg ezek az életkor szakaszainak. Van, aki egész életére beragad az elsőbe, vagy belefagy a másodikba. Van, aki bejárja mindhármat.

Az első szakaszban kiszolgáltatottan jövünk a világra. Totális függőségben azoktól, akiknek a gondjára vagyunk bízva. Tőlük várjuk el, hogy mindent, ami kényelmetlen, távol tartsanak tőlünk. És ami kellemes, azt megszerezzenek nekünk. Az elutasítástól való félelem ebben a szakaszban egzisztenciális horror: ha elutasítják a szülei, az a gyereknek a létezése megszűnését jelenti. Ha rossz történik vele, azt a gyerek egyben mindig úgy fogja fel, hogy ő a rossz, ő a hibás.

A második szakaszban megszilárdítjuk saját egyéniségünk határait – és korlátait. Arra törekszünk, hogy mi magunk, önállóan kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömet. Kialakítjuk a fájdalom időleges elviselésének, és az öröm késleltetésének képességét. Ezen képességünk az első szakaszban szerzett sérüléseink függvényeként alakul. Nyakig benne vagyunk a Valaki Projektben (copyright: Ram Dass): Valakivé akarunk válni, hogy szeressenek, tiszteljenek, féljenek. Ragaszkodunk, birtoklunk, kontrollálunk. Kapcsolatokat létesítünk, és arra vagyunk ítéltetve, hogy ezekben újraéljük az első szakasz kapcsolódásainak minden tanulságát és mulasztását.

Végül, van egy harmadik szakasza az életnek. Az emberek jelentős része nem jut el ide: a második szakaszban éli le teljes életét. A továbblépéshez az kell, hogy az ember tapasztalata, tudása bölcsességgé kristályosodjon. Rádöbben arra, hogy olyan Úton jár, ahol nincsenek nagy megérkezések. És hogy az Úton a küldetése nem az, hogy minden áron kerülje a kényelmetlenséget, hanem az, hogy megtanulja jobban elviselni. Nem az a célja, hogy keresse annak az örömét, ami nincs. Hanem az, hogy tudjon örülni annak, ami van. Nem akar már Valaki lenni – nem keresi görcsösen mások elismerését és nem akar megfelelni mindenki elvárásainak. De értékeli azokat az emberi kapcsolatokat, közösségeket, ahol kölcsönösen segítenek egymásnak begyógyítani az első szakaszban szerzett sérüléseket.

Mindhárom szakaszban babalépésekkel indulunk el. Ingatag, rogyadozó lábbal kezdünk járni. Nem ritkán pofára esünk. Vagy rálépünk mások lábára. De tanulunk. És a legtöbbet nem abból tanuljuk, ha átgázolunk másokon. Hanem abból, ha segítő kezet nyújtanak nekünk – vagy mi nyújtunk másnak. Nem magányos ragadozók vagyunk, hanem szociális állatok.


febr 23, 2024
Péter Sárosi

„Erőszakkal tolná le a lakók torkán az egyszer már elutasított drogambulancia létesítését a józsefvárosi baloldal,” harsogja a kormánypropaganda. „Drogközpont polgárőrség helyett? Pikó úr, elment magának az esze? A drogosokat ki kell szorítani a kerületből, a közbiztonságot pedig meg kell erősíteni,” harsogja bejegyzésében a józsefvárosi fideszes képviselő.

Az ember azt gondolhatná, hogy legalábbis egy „liberális” civil szervezet tűcsere központjának nyitása hergelte fel ennyire a helyi Fideszt. De nem. Mindezt a hisztériát azért keltik, mert a Református Egyházhoz (!) köthető Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió végre zöld utat kapott az új addiktológiai központ megnyitásához a Magdolna negyedben.

A létesülő drogambulanciára – mint korábban már többször megírtam, elmondtam én is itt a Drogriporteren – olyan nagy szüksége van a kerületnek, mint a pohár vízre a sivatagban szomjazónak. Mégis, a kormánysajtóban aljas húzással következetesen „drogközpontnak” nevezik. Amiről persze az átlagpolgárnak az a helytelen asszociációja támad, mintha egy ilyen „központban” egyenesen úgy osztogatnák a drogokat az óvodásoknak, mint a cukorkát. Miközben a drogambulancia célja éppen az, hogy a szerhasználati problémákkal küzdő emberek számára támogatást nyújtson a felépüléshez.

Amit a józsefvárosi Fidesz, és a sajtója, művel a drogtémában már hosszú évek óta, azt tanítani kellene a fekete propagandával foglalkozó politológiai kurzusokon. Ha keresem a jelzőket, cserben hagy a szókincsem: a gyalázatos tűnik talán a legkifejezőbbnek. Gyalázat, ahogy emberek nyomorúságát, szenvedését, és a körülöttük élő emberek félelmeit, szorongását olcsó politikai pecsenyesütögetésre használják fel. Gyalázat, hogy ahelyett, hogy felelős politikai képviselőként elősegítenék, hogy a közjót, a közbiztonságot, a közegészséget leginkább szolgáló válaszok szülessenek, mindent elkövetnek, hogy ezeket ne lehessen bevezetni. Hogy befeketítsenek mindent és mindenkit, aki a valódi, emberséges, korszerű megoldásokat támogatja.

Én mindenesetre ezúton is szeretném biztosítani az addiktológiai központ munkatársait a szolidaritásomról: ne adjátok fel, fiúk! 🙏❤


febr 23, 2024
Péter Sárosi

Emlékeztek Sherezádéra, az 1001 éjszaka hősnőjére? Aki minden nap új mesét mesél a perzsa királynak, hogy az nehogy kivégezze. A meséket pedig úgy fejezi be, hogy függőben hagyja a történet egy szálát – így a király oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, hogy mi lesz a folytatás. Ezzel megszületett az, amit a mai Netflix-sorozatokból már unalomig ismerünk, és amit angolul cliffhanger-nek neveznek. Amikor az epizód végén a történések függőben maradnak, így szavatolva, hogy a néző oda legyen ragasztva a képernyőhöz és folytassa a sorozatot.

A cliffhanger az emberi kíváncsiságot használja fel arra, hogy gyakorlatilag egyfajta függőséget idézzen elő. Bizonyára sokan ismerjük a kínt, amikor nem tudhatjuk meg, mi történt a kedvenc főhősünkkel/főhősnőnkkel, mert az eseményeknek egyszer csak vége szakad: folyt. köv.

Neurológiai kutatásokból kiderült, hogy a függőséggel való párhuzam nem csupán elvont hasonlat: az ilyen típusú kíváncsiság/sóvárgás éppúgy az agyunk jutalmazó rendszerét indítja be, mint például egyes drogok. Az agyunkat a cliffhanger fokozott dopamin-kiválasztásra készteti. Ez az izgalom az, ami az embereket a képernyő elé szegezi: és a streaming-szolgáltatóknak a stabil profitot biztosítja.

A szakirodalomban úgy nevezik: reward based learning, azaz jutalom alapú tanulás. Megtanítjuk az elménket arra, hogy a sorozatnézés izgalommal és örömmel (jutalommal) jár, ami kiragadja a szürke hétköznapok unalmából és banalitásából. Elfeledteti a magányt és csillapítja a fájdalmat. Ezért az elménk sóvárogni fog iránta.

Jordan Litman és Paul Silvia pszichológusok ezt a fajta kíváncsiságot úgy nevezték el, hogy „deprivációs kíváncsiság”: egyfajta kényszeres vágy arra, hogy valamilyen információ birtokába juthassunk. A lényege tehát egy információs hiány betöltése. („Ó, hogy is hívták azt a színészt abban a filmben? Na… Itt volt a nyelvem hegyén…”)

Van azonban a kíváncsiságnak egy másik, világosabb oldala is. Ezt a fajta kíváncsiságot Litman és Silvia úgy nevezték el, hogy „érdeklődés kíváncsiság” (interest curiosity). Ez nem valamilyen speciális információ birtoklására irányul. Nem egy hiány betöltése. Nem a valahová megérkezés iránti sóvárgás. Hanem az utazás öröme és a felfedezés izgalma.

Gyakorlatilag ez is jutalom alapú tanulás: azonban inkább kinyit, és nem bezár bennünket a világra. Az érdeklődés-kíváncsiság alapvető szerepet játszhat abban, hogy az ember felépüljön bármilyen olyan, őt kínzó lelki nyavalyából, ami a félelem és tehetetlenség ketrecébe zárja az elméjét.

Legyen bármi a problémánk gyökere, legyen bármilyen fájdalmas érzelemről, élményről szó – szorongás, stressz, pánik, sóvárgás, gyász és a többi – az elme képes arra, hogy megfigyelje magát. Reflektáljon magára. Ahelyett, hogy hagyod, hogy beinduljon az önmarcangoló automatizmus, és mechanikusan reagálj az érzelmeidre, úgy kell megfigyelned magad, mint ahogy egy érdekes járművet, eszközt figyelnél meg működés közben: „Hm, érdekes, vajon mit is érzek pontosan? Vajon pontosan milyen fizikai észlelésekkel járnak ezek az érzések?”

Nem véletlen, hogy Pema Chödrön buddhista szerzetesnő azt tanítja: „legyen nagyobb a kíváncsiságod a félelmednél.”

Egészséges kíváncsiság nélkül ugyanis nem alakíthatjuk ki azt, amit Carol Dweck, az emberi motivációt kutató pszichológus „gyarapodás mindset” (growth mindset)-nek nevezett. A hozzáállást, ami a nehézségekben lehetőséget lát, a hibákból és kritikákból tanul, mások sikeréből inspirálódik. Ami éppen ellentéte a „zárt mindset”-nek: amikor a nehézségekben leküzdhetetlen akadályt látunk, a hibáinkból és kritikákból azt szűrjük le, hogy reménytelen eseteket vagyunk, és fenyegetve érezzük magunkat más sikerétől.

Judson Brewer amerikai pszichiáter és neurotudós szerint a kíváncsiság – szupererő. Mert segít abban, hogy az agyadat átállítsd a túlélési reaktivitás módból a gyarapodási módba.

Ez persze nem jelenti azt, hogy évtizedek alatt bevésődött szokások, automatizmusok egyik napról a másikra meghaladhatók lennének. Az emberi elmét éppen úgy „rá kell szoktatni” arra, hogy kíváncsisággal reflektáljon a negatív érzéseire, mint ahogy rászoktattuk arra, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Az önostorzó, kényszeres tépelődést (ruminációt), az aggodalmat, a különféle izgalmi állapotokba és gyönyörökbe való menekülést. A jó szokások kialakítása gyakorlást igényel. És azt, hogy az elme megtanulja: ez a fajta reflexió hosszú távon nagyobb, tartósabb örömmel jár, mint az eddigi elterelő taktikái.


febr 23, 2024
Péter Sárosi

Van abban valami végtelenül tragikus, ahogy Ljudmilla Navalnaja, a meggyilkolt orosz jogvédő anyja, fia holtteste után kutat, hogy tisztességgel eltemethesse. A szomorú, mínusz 25 fokos szibériai télben, 1900 kilométerre az otthonától. De a zsarnok – a nevében fellépő csinovnyikokon keresztül – megtagadta tőle ezt.

Tragikus a szó eredeti, ősi értelmében: görög tragédiákat idéz. Mint amilyen Szophoklész Antigoné-ja. Amiben Kreón, Thébai városának királya nem engedi Antigonénak, hogy a zsarnok elleni harcban elesett fivérét, Polüneikészt eltemesse.

Nincs új a Nap alatt.

Szophoklész tragédiájában a Rendre és Törvényre hivatkozó mindenkori hatalmi önkény feszül össze a valami jóval ősibb és hatalmasabb kozmikus törvényre hivatkozó humánummal. A zsarnokság eleinte nem csak jóval erősebbnek tűnik – hiszen ott van mögötte az állam teljes erőszak-gépezete – de racionálisabbnak, józanabbnak is. Kreón első beszéde egészen meggyőző: szinte elhisszük, hogy ő képviseli a polisz, a város – a szuverén politikai közösség – érdekeit. Míg uralmának alternatívája a káosz. Szinte elhisszük.

Idővel azonban a zsarnokság mindig lelepleződik. Kimutatja a foga fehérjét. A Császár Meztelen: kiderül, hogy a zsarnokot nem a közjó iránti aggódás, sokkal inkább saját hatalmának elveszítésétől való paranoid félelem hajtja. A nyers erőnek korlátai vannak: szimbolikus, hogy egy a görög antikvitásban teljesen lenézett, hatalom-nélküli nő az, aki megrengeti a zsarnokságot.

Antigoné ereje nem nyers erő: a víz ereje, ami lassan de biztosan vájja szét a legkeményebb sziklát is.

Miközben a zsarnok talpnyalókkal van körülvéve, nem képes jól felmérni a valóságot. Az abszolút, fékek és ellensúlyok nélküli hatalom abszolút megront és eltorzít – üzente Szophoklész, akinek a drámájában Kreón végül hiába győz – hiába halt meg mindenki, aki ellene szegült (köztük saját fia is) – valójában egyedül marad és szánalmas ronccsá válik.

És lőn, így teljesül be Kierkegaard már idézett mondása: „A zsarnok meghal, és véget ér az uralma. A mártír meghal, és elkezdődik az uralma.”


febr 23, 2024
Péter Sárosi


1. Rengetegen voltunk. Nem vagyok tömegbecslő, de voltam már pár tüntetésen, szervezőként is, és nekem az 50 ezer erős alulbecslésnek tűnik. Mi több: csak azért nem voltunk többen, mert megbénult a közlekedés, és sokan el se jutottak a Hősök terére.

2. Ami a számháborúnál is fontosabb: rengeteg volt a fiatal arc. Dühös fiatalokat láthattunk megmozdulni, akik egyébként nagy valószínűséggel nem politikailag aktívak. Akiknek az életében a politika egyébként nagyon periferiális mellékszerepet játszik.

3. Kiderült tehát egyrészt az, hogy ebben a mostani Kegyelem-gate-ben nagy kakaó van. Magyarul elementáris erejű felháborodást váltott ki a társadalomban. És ezt egyáltalán nem csillapította le Orbán következetlen, néhol elhallgatni, néhol bagatellizálni, néhol túlkompenzálni akaró válságkezelése. A Fidesz nem képes olyan eredményesen ellenőrizni a nyilvánosságot, mint szeretné – hiába hallgatta agyon a tüntetést az egész kormánysajtó.

4. Kiderült másrészt az is, hogy az online influencerek nem csak valódi tömeg-befolyással rendelkeznek, de egyben tömegeket képesek mozgósítani és utcára vinni. Nem csak rajongóik vannak, de ezek a rajongók hajlandók társadalmi/politikai cselekvésre is.

5. Ami mutatja a nyilvánosság szerkezeti átalakulását. A pártok, szakszervezetek, írók és művészek – a nyilvánosság „régi”, intézményes véleményvezérei és tekintélyei – egyre kevésbé képesek megmozgatni a (nagyvárosi) fiatalságot. A mai nyilvánosság amorfabb, képlékenyebb. Self-made, a közösségi média hullámai által magasra dobott véleményvezérek dominálják, akik kevésbé irányíthatóak, kontrollálhatóak – ugyanakkor képesek ügyek mentén ad hoc koalíciókat alkotni.

6. Az is kiderült ugyanakkor számomra, hogy az online influencerek teljesítménye vegyes, amikor politikai tüntetésen kell szerepelni. Többüktől teljesen idegen a „népvezér” szerep, és jó szónoknak sem mondhatók. Ami működik egy YouTube videóban, az teljesen csődöt mondhat egy sok tízezres tömeg előtt. Vannak ígéretes tehetségek, de van hová fejlődni.

7. Bár mindig nagyszerű érzés megélni a közös tömeges cselekvés során az élményt: nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk – ez önmagában még kevés az erkölcsi katarzis beteljesedéséhez. Valami olyan mondásra, valami olyan közös cselekvésre lenne szükség, ami visszaadja az emberek hitét abban, hogy érdemes. Sajnos ilyen üzenettel a tüntetés adós maradt és nem hozott újat. (Egy barátom szerint azt kellett volna a tüntetés szervezőinek mondaniuk: „Holnap mi nyolcan elmegyünk a Várkertbe, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket a miniszterelnöknek, velünk tartotok?” Az valóban erős üzenet lett volna.)

8. Így az is újra nyilvánvalóvá vált, ami nekem már a Milla tüntetések egykori egyik szervezőjeként 10 éve leesett: ami a társadalmi felháborodás által a népszerűség csúcsára repített ad hoc civil mozgalmak erőssége, az egyben gyengesége is. Könnyen jönnek, könnyen mennek. Nehezen képesek tartós, rendszerszintű változást elérni. A tüntetésre erőltetett apolitikusság és kötelező ellenzék-fikázás bizonyára jelent egy kezdeti kedvező nimbuszt, vonzerőt a pártpolitikából kiábrándult polgárok mozgósításában. Közép- és hosszú távon azonban az emberek (gyakran irracionális) várakozásai egyben gyengeséget is jelentenek: könnyen átcsaphatnak kiábrándulásba. Vajon mit is akar ez a mozgalom? Egyáltalán mozgalom akar-e lenni? Mi ellen irányul? Tényleg csak a gyermekvédelemről szól? Ebből a szempontból még teljes a következetlenség és bizonytalanság: a beszédek csomó más kormányellenes témát is behoztak.

9. Ahogy Zeynep Tufekci török származású amerikai szociológus megfogalmazta, egy társadalmi mozgalomnak három dolog kell ahhoz, hogy tartós változást érjen el: 1) az elbeszélő kapacitás: egy olyan sztori, ami összeköt és mozgósít. Ez már megvan. 2) Bomlasztó kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy megakadályozza a rendszer intézményes működését. Amíg csak annyi történik, hogy az emberek kitüntetik magukat és hazamennek utána, az még nem az. 3) Választói/intézményi kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy olyan politikai döntéshozók megválasztását segítse elő, akik a mozgalmi célok érdekében tartós változásokat idéznek elő a rendszerben.

10. Hogy vajon ez a mostani tiltakozás-hullám, és az azt meglovagoló influencerek, el tudnak-e érni rendszerszintű változásokat, vagy pedig az egész kifullad és szétesik (Tufekci kifejezésével: taktikai lefagyás), az nagyban függ attól, hogy sikerül-e a tiltakozást kiterjeszteni és megszervezni. Ne tévesszenek meg minket a Budapest utcáin tüntető tömegek: az ország jelentős része totálisan más műsort néz a valóságról. Amelyben ez a tüntetés szinte alig létezett. A kormánypropaganda ellencsapása pedig kemény lesz.

A szervezőknek óriási respect, amiért ezt az egészet megszervezték – és mert, bár lehet, hogy nem is értik mind teljesen, de egyben óriási felelősséget vállaltak magukra. Aki pedig az egészet a fotelből figyeli fanyalogva, annak azt mondom: ha nem mozdítod meg a segged és kelsz fel a kanapéről, akkor inkább ne is kritizálj!


febr 23, 2024
Péter Sárosi

Na és jó baba? – kapjuk meg sokszor a kérdést, mint friss szülők. Gondolom nem vagyunk egyedül ezzel.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy akkor vajon milyen lehet egy rossz baba? A feleségem azzal szokott viccelődni, hogy biztos ki kell hozzá hívni a rendőrséget.

A leginkább azt tartom valószínűnek, hogy a kérdező számára a „jó baba” az, amelyik nem okoz túl sok problémát a szüleinek. Könnyen menedzselhető. Akkor és úgy alszik, eszik, kakál, hogy az a szüleinek a lehető legkényelmesebb legyen.

Ranschburg professzor írja valahol a gyermeknevelésről szóló könyvében (Szülők könyve, 68. old.), hogy neki mindig is gyanús volt, amikor egy szülő lelkendezve mesélte, hogy az ő babája milyen tündéri jó baba: „Az én kisfiam nagyon jó gyerek – mondja büszkén az anya -, megetetem, tisztába rakom, és azután már nincs vele semmi gondom. Olyan csendes, hogy észre sem vesszük őt egészen a következő etetésig.” Ha ezt hallom, teszi hozzá Ranschburg, azonnal tudom, hogy a gyerek nagyon sokat unatkozik. „Az ilyen gyerek lassanként elfelejti veleszületett vágyát, és leszokik arról, hogy érdeklődjék környezete tárgy és személyi világa iránt.”

Apukaként az egyik nagy megfigyelésem az, hogy mennyire levágja a baba azt, amilyen (ideg)állapotban vagyok. Hiába próbálom elpalástolni, hiába próbálok más arcmimikát, hangszínt magamra erőltetni. Olyan, mint a szivacs, magába szívja az érzelmeinket. Megérzi a testbeszédünkön is azt, amit esetleg próbálunk eltitkolni. És nagyon érzi, hogy mikor kap valódi, hamisítatlan és hiteles figyelmet – és mikor csupán amolyan ál-figyelmet, miközben az eszünk valahol teljesen máshol jár. A babák okos öregember-szemei valósággal átfúrják az ember lelkét.

A gyermek egészséges fejlődéséhez kell az, amit Ranschburg „gazdag és változatos ingervilágnak” hív. És ennek biztosítása bizony a szülők számára gyakran azt jelenti, hogy ki kell lépni a komfortzónából. A gyereknek nem az a feladata, hogy „jó baba” legyen – hanem az, hogy gyarapodjon, kapcsolódjon, tanuljon, fejlődjön. És igen, néha bizony a szülei idegeire menjen – és nyomkodjon olyan kapcsolókat az agyunkban, amik a saját gyermekkori kötődési problémáinkra vezethetők vissza.

Szerencsére nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Ennek a kis emberi lénynek nem valamiféle ideális, kirakatból előhúzott tökéletes anyuka és apuka kell – hanem Te kellesz neki. A magad tökéletlenségében és gyarlóságában: viszont arra van szüksége, hogy teljesen legyél jelen.

„Inkább lennék egy olyan anyuka gyereke, aki tele van emberi lényként belső konfliktusokkal, mintsem egy olyan anyukáé, akinek minden könnyű és sima, aki minden kérdésre tudja a választ és ismeretlen számára a kételkedés,” írta Donald Winnicott, a fejlődéspszichológia egyik atyja.

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©