Az Út – gyakran így hivatkozunk a saját szellemi fejlődésünk ösvényére. Az önmagunkon való dolgozásra, az önismereti munkára. Szép metafora. De valahol könnyen félre is érthető.

Allan Watts, aki keresztény teológusból lett a Zen buddhizmus egyik legértőbb nyugati tolmácsolója, nagyon szépen megfogalmazza ezt az egyik eszmefuttatásában. G. K. Chesterton, a brit keresztény író és filozófus nyomán arra a következtetésre jut, hogy a spirituális út – valójában sokkal inkább tán

„Nem azért táncolsz, hogy eljuss egy bizonyos helyre a táncparketten,” mondja.

A tánc lényege nem feltétlenül a mozgás: a mozgás önmagában még nem tánc. A tánc lényege a ritmus. A benső világunkat kifejezésre juttató ritmikus mozgás. És a szellemi út valójában sem egyfajta gyaloglás A pontból B pont felé – ahol majd a végállomásnál valami nagy jutalom vár ránk. Hanem egyfajta ráhangolódás a kozmikus ritmusra.

Nem jutunk közben el A-ból B-be. Nem a távolság megtétele a lényeg. Nem arra kell törekedni, hogy minél távolabb kerüljünk az egykori „tudatlan és tisztátalan” önmagunktól. Hanem az, hogy felvegyük a ritmust – és közben megtaláljuk a nagyobb egyensúlyt a saját origó-pontunkhoz képest. Először lehet, hogy sután, bizonytalanul – aztán egyre biztosabban, egyre nagyobb összhangban.

Nem véletlen, hogy Bessel van der Kolk pszichiáter a traumákról szóló könyvében leírja, hogy a trauma gyógyításának egyik legjobb szomatikus módszere a tánc – mint terápia. Amelyen keresztül a test és a lélek ráhangolódik a kozmosz ritmusára, amiről lehasította magát, és megtalálja az elveszített egyensúlyt.

A szúfik, az Iszlám misztikus hagyományának letéteményesei is felismerték a tánc jelentőségét. Rumi szerint a tánc közben a szív tágra nyílik, a lélek kiemelkedik a testből és a test két világ között lebeg. A tánc a tökéletes szabadság.

Vannak, akik szerint az, amit „Istennek” hívnak, valójában szintén ezen a táncon keresztül ismerhető és érthető meg – hiszen maga az Isten is táncol. Teremtve és pusztítva, mint ahogy Shiva alakjában a hinduk ábrázolják. Rumi szerint aki ismeri a tánc erejét, az Istenben él. De jelen van ez a gondolat a keresztény hagyományban, Nyugaton is.

Ahogy C.S. Lewis teológus és író megfogalmazta:

„Az Isten nem statikus dolog – nem is személy – hanem dinamikus, pulzáló tevékenység, élet, szinte egyfajta dráma. Avagy, ha nem veszed tiszteletlenségnek, szinte egyfajta tánc.”

Nos, kedves C.S. Lewis, én nem veszem tiszteletlenségnek. Valami fontosra sikerült ezzel rátapintani.

Nézem a Karsai Dániellel készült videót, amiben arról beszél, miként szűnt meg a magánszférája a teljes leépüléssel járó gyógyíthatatlan betegsége következtében. Az embernek elszorul a torka.

Tudjátok én el tudom fogadni más emberek hitét. Hogy egyesek vallása azt diktálja, hogy erkölcstelen azelőtt befejezni az életet, amíg lefutja a maga „természetes” ívét – és ezt nem jó siettetni. Gondolhatja ezt valaki, lelke rajta. Az ő élete és halála.

Amit viszont nem tudok megérteni, és nem tudok elfogadni, az a fertelmes arrogancia, amivel egyes emberek mások élete és halála fölött rendelkeznek mindenféle magasztos erkölcsi és vallási elvek nevében. Amivel megszabják kívülről, felülről, a saját hitük nevében, hogy mások hogyan fejezzék be az ő saját életüket.

Egy társadalom nem csak akkor és attól szabad, hogy az emberek szabadon dönthetnek arról, hogyan kívánják leélni az életüket. Hogy eldönthetik, mit tekintenek jó életnek, anélkül, hogy ezt előírnák nekik. Hanem akkor és csakis akkor lehet igazán szabad, ha az emberek dönthetnek arról is, mikor és hogyan akarnak meghalni. Hogy mit tekintenek jó halálnak.

A minap a Drogriporter Szabadegyetemen bemutattuk a Visszhang című színdarabot. Utána a közönségbeszélgetésen többen elmondták: magukra, a saját családjukra ismertek rá. Még akkor is, ha az ő családjukban nem voltak szerhasználati problémák.

Mi tagadás, egy pici gyermek apjaként én is kényelmetlenül feszengtem egyes jelenetek közben. Gyanítom, kevés szülő ne élte volna meg azt, amikor a kialvatlanság, a stressz magasfeszültségében még a kedvesnek szánt gesztusok is vakvágányra tudnak futni két ember között.

Vagy amikor az építőnek szánt kritikára is úgy reagál a másik, mintha elektromos áramot vezettek volna belé. Mert az éppen triggerelt valamit, amiről már nem is tudta, hogy létezik – valamit a saját gyermekkorából. És annak a régvolt megalázásnak, annak a hajdani sérelemnek a fájdalma hirtelen éppen olyan élénken és kínzón hasított belé, mintha csak most történt volna.

Vagy ott az örök sláger: a passzív agresszió. Amikor akár egy apró kudarc hógolyója is elindítja a teljes önmarcangolás és önutálat pusztító lavináját, ami magával sodorja az önértékelés romjait. És a dühét saját maga ellen fordítja, érzelmi sarokba szorítva a másikat.

Egy gyerek érkezése még egy régi, kipróbált párkapcsolatot is meg tud viselni. Akkor is, ha a szülők, ha nem is tökéletesek, de azért képesek az egészséges önértékelésre és önreflexióra (azt gondolom, mi például igen). De amikor súlyosan traumatizált emberekről van szó, akkor egyenesen az számít csodának, ha párkapcsolat túléli a krízist. És ha a gyermekek nem sérülnek ebben komolyan.

És azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy bár az emberek ideális esetben hosszú-hosszú éveket eltöltenek az oktatási rendszerben, ez az idő el tud telni anélkül, hogy akár szóba kerülne az, miként kell megélni és kifejezni, nem elfojtani az érzelmeinket. Feldolgozni a fájdalmainkat, félelmeinket. Hogyan kell egymással úgy kommunikálnunk egy párkapcsolatban, hogy ne ugyanazokat az üres, terméketlen ördögi köröket fussuk.

Hiszem, hogy a traumák nem determinálják a sorsunkat: hogy mindenki meg tud szabadulni a múlt börtönéből. Ha megfelelő támogatást, gondoskodást kap. És hiszem, hogy az emberi kapcsolódás, és az ehhez szükséges képességek, erények – tanulhatóak.

Vajon ez nem lenne legalább és éppen annyira fontos, mint megtanulni számolni és olvasni? Ha évszámokat, képleteket, neveket be kell magolni, akkor vajon nem kellene elsajátítanunk a képességet a tudatos jelenlétre? Ha meg kell tanulnunk, hogy mi a kovalens kötés, akkor vajon nem kellene azt is tanulnunk, hogyan kötődjünk egymáshoz biztonságosan? Ha megtanulunk versengeni, akkor vajon nem kellene megtanulnunk együttműködni, örömet okozni, szeretni, gondoskodni egymásról?

Carl Gustav Jung szerint az emberi lélek árnyékot vet. És mindaz, amiről nem vagyunk hajlandók tudomást venni, amit nem hozunk elő a tudatosság fényére – az Árnyékunk.

„Az árnyék mindaz, ami nem szeretnél lenni,” írta.

Az elfogultságaink, az indulataink, a kicsinyességeink, a gyarlóságaink, irracionális hiedelmeink, kényelmes következetlenségeink: ezek mind az árnyékunk.

Sokan azt hiszik, hogy az Út mindannak a megtagadásán keresztül vezet, ami az árnyékban rejtőzik. Hogy úgy válhatunk tökéletessé, ha megtagadjuk a lelkünk eme Sátánját. Ha fogcsigorgatva harcolunk ellene. Vagy ha nem veszünk róla tudomást és a fényes oldalra összpontosítunk.

De az Út nem ez. Az Út az árnyékmunkán keresztül vezet: a tudatosság fényénél kell megvizsgálnunk az elfogultságainkat, az indulatainkat, a kicsinyességeinket, a gyarlóságainkat, az irracionális hiedelmeinket, a kényelmes következetlenségeinket. Amit egyébként olyan könnyedén megteszünk, ha másokról van szó. De ami, ha saját magunkról van szó, gyakran legalább olyan kényelmetlen, mintha egy vallatólámpával világítanának a szemünkbe, és színvallásra késztetnének minket a legbelsőbb érzéseinkről.

De ha elvégezzük az árnyékmunkánkat (teljesen elvégezni nem lehet persze, de neki lehet gyürkőzni, derekasan) akkor rájövünk arra, amit Jung így fogalmazott meg: „Az árnyék kilencven százalékban tiszta arany.”

Az árnyékunkban nem csak sötétséget találunk, de ragyogó lehetőségeket is.

A perfekcionizmus nem azt jelenti, hogy a tőled telhető legjobbat szeretnéd nyújtani. A perfekcionizmus arról szól, hogy ott legbelül úgy érzed, nem vagy elég jó.

És csakis úgy kerülheted el a megszégyenülést, a bántást, ha tökéletesen viselkedsz, tökéletesen teljesítesz. A perfekcionizmus arról szól, hogy görcsösen vágysz mások elismerésére. És nem, a perfekcionizmus nem tesz tökéletesebbé. Viszont megöli a kreativitást.

Elég jó vagy. Elég vagy. Pont.

Az ember egész sokáig képes benne maradni olyan állapotokban, helyzetekben, amelyekben látszólag otthon van. De közben belül roppant magányosnak és szomorúnak tudja érezni magát. Akár egzisztenciális döntésekről van szó: munkahelyekről. Akár emberi kapcsolatokról. Amelyek kívülről nézve, insta-fotók alapján, tetszetősek és boldogok. De belül úgy vergődik bennük, mint a szárnyaszegett madár.

Nem merünk szabadulni – nem merünk kirepülni. Mert félünk. Megszédülünk a szabadság lehetőségétől. Elhisszük, hogy megéri lemondani róla, csak hogy tartozzunk valahová. Görcsösen kapaszkodunk a korlátainkba és elhisszük, hogy ha elengednénk őket, akkor belezuhannánk a semmibe.

„Bár megvan bennünk a lehetőség, hogy pillangóként kiteljesítsük a szabadságunkat, mi valamilyen titokzatos okból mégis az ego kicsinyes és rémült bábjában maradunk,” írja Pema Chödrön.

A Buddha szerint a haragnak mézédes a csúcsa, de mérgező a gyökere. Vajon miért állította ezt? Emlékezz csak vissza a legutóbbi alkalomra, amikor haragos voltál. Ez nem éppen egy pozitív érzés – és mégis, találunk abban valami groteszk élvezetet, ahogy elképzeljük, miként vágnánk vissza, miként büntetnénk meg azt, akit felelősnek tartunk érte.

A saját magunk igaza fölött érzett önelégült eufória megmérgezi a lelkünket: vakká és érzéketlenné tesz bennünket más álláspontok, más igazságok iránt. Csak a saját sérelmünk számít.

És ha ez a harag-transzállapot kollektív őrületté válik, annál bizony nincs rosszabb. Ha az emberi civilizáció történelmét nézzük, rengeteg példát találunk arra, hogy milyen borzalmas dolgokra képesek az emberek, ha engednek a saját önelégült igazság-tudatában pácolt szent harag delejének.

Pogromok. Lincselések. Máglyák. Kínzások. Népirtások. Ezek az útjelzői. Hiszen a rettenetes gonosztettek elkövetői gyakran váltig meg voltak arról győződve, hogy a történelem mérlegén az Igazság és az Erény végső soron az ő oldalukon áll. Még akkor is, ha egyébként valahol belátták, hogy amit tettek, az önmagában véve szörnyű volt.

Én személy szerint ezért vagyok nagyon óvatos azzal kapcsolatban, amikor például olyan bűncselekmények elkövetői fölött kell pálcát törni, mint a gyermekbántalmazások. Ne értsen félre senki: ahogy a posztjaimból már ezerszer kiderült, én is visszataszítónak tartom ezeket. Viszont amikor az elkövetők elleni lincs-hangulatba megy át az egész, akkor szerintem az teljesen félrevisz. Mert nem a rendszert nézzük, ami generációkon keresztül továbbadja a bántást és újratermel elkövetőt és áldozatot. Hanem egyes személyekre összpontosítunk, és utat engedünk a kollektív haragnak. Nem véletlen, hogy a kormányzat viszont éppen csak és kizárólag az elkövetők megbüntetésére akar fókuszálni. Hiszen eközben nem kell foglalkoznia a rendszerrel – ami az ő felelőssége.

Az igazságtalanság fölött érzett düh fontos érzés. Nem elfojtásra való. Meg kell élni – engedni kell, hogy átjárjon. Nem kell félni attól, hogy remegjünk a felháborodástól. Mint minden érzés, ez is fontos üzenetet hordoz számunkra, amit meg kell hallanunk. Ki kell fejeznünk. Ha nem így teszünk, az megbetegít bennünket.

De nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk és pusztító haraggá váljon. A magyar nyelv találó: „haragot tartani”, mondjuk. Mert nem a düh a fontos, hanem az, ha ragaszkodunk hozzá. Ha birtokolni akarjuk. Az éppúgy megbetegít, mint amikor magunkba fojtjuk a dühünket.

Rímel erre a Buddha tanítása: aki haragot tart, az olyan, mint aki izzó szenet vesz a kezébe, hogy megdobjon mást vele. Saját magát fogja megégetni.

Találni kell kreatív formákat, hogy a dühöt kifejezzük – mindenki a maga hajlandósága és képessége szerint. Én például írok. Véleményt formálok. És próbálom megfejteni és bemutatni a dolgok látszata mögötti ok-okozatok bonyolult, pókháló-finomságú láncolatát és hálózatát.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa 6 millióra büntette a Balázsék című műsort, amiért bekapcsoltak egy hallgatót egy amszterdami coffee shopból.

Áll a bál – hullanak a csontvázak a szekrényből. Nem kellett nagyon megpiszkálni azokat a szekrényeket, hogy elkezdjenek hullani belőlük azok a csontvázak. Elég volt kicsit megrázni őket hozzá, olyan borzasztó állapotban voltak. A gyermekvédelemnek nevezett rendszer eresztékei recsegnek-ropogna. És úgy néz ki, nem csak a köztársaság nélküli köztársasági elnököt fogják magukkal rántani.

A bicskei gyermekotthonból kipattant botrány mellett most éppen a békési gyermekotthon igazgatóját rúgták ki, míg az egyik beosztottját letartoztatta a rendőrség gyermekbántalmazás gyanújával. Ezenkívül kiderült az is, hogy a bicskei gyermekotthon bántalmazó igazgatójának falazó K. Endrét már a jogerős ítélete után (!) vezetőségi taggá választotta a helyi református egyházközség.

Ez bizony kényelmetlen kérdéseket vet fel a derék polgárokban: vajon milyen mély a nyúl ürege?

Hiszen amit a kormányzat megpróbált úgy beállítani, mint egyszeri, véletlenszerű esetet – rohadt alma került a ládába – arról egyre inkább kiderül, hogy rendszerszintű probléma. Nem csak felszíni sérülés, de a társadalom szövetébe mélyen benyúló rothadás. Mit rothadás: rákos daganat.

Ami, láss csodát, egyáltalán nem sötétben bujkáló LMBTQ aktivisták és gender-ideológusok körében burjánzik. Hanem éppen ott burjánzik a legjobban, amiről a kurzus urai megpróbálták elhitetni, hogy onnan érkezik majd a magyar erkölcsi feltámadás. Lojális állami hivatalnokok és, ami különösen kényelmetlen: az elmúlt években agyontámogatott, a „liberális fertővel” szembeni elsőszámú védvonalként bemutatott egyházak berkeiből.

Meg is tudom érteni a kurzus egyik üdvöskéjének, Kondor Katalinnak a bosszús félelmét, aki a minap a kormánysajtóban megírta: „most kéne abbahagyni” ezt a „pedofilizét”, mégpedig „sürgősen”. Foglalkozzunk csak szépen azzal, amit a Vezér gumicsontként elénk vetett. Hogy majd megint szigorítják a Btk-t és bevezetnek valami homofób hülyeséget. De „szűnjön már meg az a vizslatás, amelyet mostanában szinte naponta tapasztalunk.”

Nos, kedves Katalin, pont ez a „vizslatás” az, amire bizony ennek a társadalomnak a leginkább szüksége van. Hogy a nyilvánosság fényénél mérettessen meg az, ami eddig a titkolózás és a tabusítás ködében rejtőzött. Hogy álljanak elő az áldozatok és érezzék, hogy nincsenek egyedül. És hogy rettegjenek azok, akik az elmúlt évtizedekben falaztak, sunnyogtak, asszisztáltak a nagy kollektív bántalmazáshoz ebben a mi kis diszfunkcionális magyar családunkban.

Emlékszel, milyen volt, amikor valamit először csináltál? Sport, szex, drog – bármilyen élmény. Emlékszel a felfedezés izgalmára, amikor belevágtál egy új utazásba? Emlékszel a varázslatra, a csodára, amit gyermekként a leghétköznapibb jelenségek, dolgok észlelése is kiváltott belőled? A nyitott és kíváncsi elmére, amivel az új élmény felé fordultál?

A japán zen-buddhistáknak szavuk is van rá: shoshin (初心). A kezdő-elme.

Míg Nyugaton a szakértő-elme számít a kívánatos elérendő célnak, addig a Zen követői tudatosan törekszenek arra, hogy fenntartsák a kezdők elméjét és irányultságát. Ahogy Shunryu Suzuki fogalmaz: „A kezdő szellem sokra képes; a kitanultaké csak kevésre.”

Megszívlelendő igazság.

Olyan sokszor szembesülni a szakértő-elme korlátaival. Túl sok a fontoskodó okoskodás, amivel saját jelentőségünket próbáljuk igazolni. Túl sok az önelégült arrogancia, amivel a saját berögzült igazságainkat védelmezzük. Gyakran foglalkozunk úgy jelenségekkel, hogy bemagolt dogmákat ismételgetünk. Olyan koncepciók szemüvegén keresztül nézzük a valóságot, amiket már nem is kérdőjelezünk meg soha. Változtatni akarunk – de nem merünk változni.

És amikor valaki mégis megteszi – amikor valaki nem a mi szemüvegünkön keresztül nézi a valóságot és minket, hajlamosak vagyunk bosszúsan reagálni. Mint apu, amikor a gyerek már huszadszorra kérdezi meg, naiv őszinteséggel: „De miért?”

A szakértő-elme kényszerű velejárója a hübrisz. Szűklátókörűség és zárt tudatállapot. Nagyon ritka, hogy valaki meg tudja őrizni az intellektuális alázatát és a gyermeki kíváncsiságát. Mint Einstein, aki szerint a legfontosabb, hogy életünk végéig ne szűnjünk meg kérdéseket feltenni. Hogy ne záruljunk be a saját komfortos válaszainkba – ne kényelmesedjünk bele a saját köldöknéző szakértői szerepünkbe.