Elérkezett a zsidó újév, a Rós ha-sána ünnepe. A zsinagógákban ilyenkor megfújják a sófárt, ez az ősi zsidó hangszert, amit a kos szarvából készítenek. Az üzenet: emlékezzetek! Emlékezzetek arra, hogy az életetek többről szól, mint a hétköznapok szürke tülekedéséről és nyomasztó gondjairól. Könnyű elfelejteni, hogy az út, amin jártok – az élet – valójában nem A-ból B-be tart. A semmiből a semmi felé. Hanem egyfajta koncentrikus mozgás, egyfajta tánc, ugyanazon középpont körül, ami szellemi gravitációs erejével éppúgy meghatározza minden ember életpályáját, mint ahogy a Nap a körülötte keringő bolygókét. Ritmusára rá kell hangolódni, hogy az élet újra értelmet és jelentést nyerjen. Az üzenet: ébredjetek! Ébredjetek a szendergésből, ami az élet – álom. Álom, amiből előbb-utóbb mindenki felébred. Éberen és józanul nézzetek magatokba: tekintsétek át az óesztendőt. Vessetek számot azzal, hol tartotok, kik vagytok. Ébresszétek fel az egészséges bűntudatot, hogy tanulhassatok a hibáitokból. De tudjátok azt is, hogy többek vagytok a hibáitoknál. Ragyogó lény az ember. A fényből jön, még ha el is felejti. Shana tova minden kedves zsidó olvasónak – boldog új évet! ❤

A hitről sokan úgy gondolkodnak, mint vallásos dogmák kételkedés nélküli elfogadásáról. Pusztán a tekintély alapján. Ezt gondolják róla a fundamentalisták, akik szerint az ilyen típusú hit az, ami üdvözít. És ezt gondolják róla azok a kritikusok is, akik szerint mindenféle vallás, mindenféle hit ostoba babonaság. Én nem tartozom sem a térítő hitbuzgalom, sem a vallásirtó hitetlenség táborába: próbálok nyitott maradni.

Tudván tudom, hogy az elmélyült spiritualitást megélő ember számára a hit ennél jóval több. Magába foglalja a racionalitás és az érzelmek elemeit, de azokon túlmutat. Ahogy Paul Tillich protestáns teológus gyönyörűen megfogalmazta, a hit egy állapot. A végső érintettség állapota – a végső elkötelezettségé. Egyfajta végső megnyílás és sérülékennyé válás. Ami nem kis kockázatot hordoz magában. Meggyógyíthat minket, de el is pusztíthat, írja Tillich.

A hit nem feltétlenül naiv hiszékenység. Nem azt jelenti, hogy valaki vakon elfogadja, hogy amit több ezer éve halott emberek kinyilatkoztattak az igazságról, az úgy van. Vagy hogy hisz különféle láthatatlan lényekben, erőkben. Az érett hit ezekben az igazságokban kételkedhet. A hívő, ahogy Pilinszky is írta, kevés dolgot tud, és mégis: „hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

A hit – elrugaszkodás, végső bizalommal. Szelíd elengedés.

„A hit ellentéte nem a kétely,” írja Richard Rohr ferences szerzetes. „A hit ellentéte a kontroll. El kell hagynod az Édent, ahol angyalok őrködnek lángoló kardokkal, akik megakadályozzák, hogy valaha is visszatérj. El kell hagynod az anyaméhet, hogy megszüless.”

Összekacsint a kisemberekkel: nem kell izgulni. Tudjuk mink, hogy ez a mi kis köztársaságunk itt igazából nem is igazi köztársaság. És az elnöke se igazi elnök. Elvégre csak egy nő. Kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább a miénk! Azért tettük oda a kirakatba, dísznőnek. Majd mi, erős és okos férfiak, helyretesszük itt a dolgokat, amit ez a buta liba elszúrt. Átírjuk az alkotmányt. Megtiltjuk neki, hogy a jövőben pedofiloknak osztogassa a kegyelmet. Elvesszük a játékát, rossz kislány! A gonosz pedofilokat még jobban meg kell büntetni, hogy a normális emberek nyugodtan alhassanak.
És ezzel, a gránitszilárdságú alaptörvény 3245. módosításával, minden meg is van oldva, igaz?

Hát nagyon nem. Semmi sincs megoldva. Mi több, ez az egész vita, ami most ebben az ún. „pedofil-botrányban” kialakult Magyarországon, egy picit sem érinti a lényeget. Ahogy Szókratész, a görög filozófus mondaná, rosszak a premisszái: rossz a kiindulópontja, amire az ítéletét alapozza.

Ugyanis abból indul ki, hogy csak annyi a baj ebben az országban, hogy a 99%-ban „normális” magyar embereket minél jobban meg kell védeni egy csúnya, gonosz emberekből álló „pedofil” kisebbségtől. Jó emberek – rossz emberek. Kétláb rossz, négyláb jó. Fekete és fehér. Bűn és bűnhődés.

Nos, a valóság nem így néz ki. És ez a fekete-fehér gondolkodás éppen arról vonja el a figyelmet, amivel a leginkább kellene foglalkozni: az áldozatok védelméről. És a bántalmazást újratermelő rendszerekről.

Például a gyermekvédelmi rendszerről. Ami nálunk még mindig elavult, zsúfolt totális intézményekre és elavult szemléletre épül. 1500 gyermek van otthonokban, akiknek nevelőszülőknél a helyük – de nincs kapacitás rájuk. Nincs elég nevelőszülő.

Szemléletváltásról, szerkezeti reformról még szó sem esik, mivel az egész rendszer a napi szintű túlélésért küzd. Kevés forrással. Ami kevés képzett, elkötelezett szakembert vonz – és aki bekerül, az is előbb-utóbb kiég, mint a villanykörte.

Megint nem beszélünk arról, hogy ezekben a rendszerekben miért és hogyan válnak áldozattá a gyermekek. Hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy véletlen rohadt almák kerülnek be az almásládába – pedofil kecskékre bízzák a káposztást. Mert, mint ezerszer elmondták már, a gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége nem felel meg a pedofília diagnosztikai kritériumának. Ezek a rendszerek olyanok, hogy virágzanak, kitermelődnek bennük a ragadozók.

Ragadozók, akik a kiszolgáltatottakra és gyengékre utaznak: azonban egy jól működő rendszerben nem tudnának ragadozóvá válni. Egy olyan rendszerben, ami valóban a gyerekeket védi, támogatja. Egyénenként, és nem csupán menedzselendő biomasszává degradálva. Ahol a gyermekvédelmi törvény nem azzal foglalkozik, hogy gerjessze a homofóbiát, hanem az áldozattá válás megelőzésével, és az áldozattá váltak védelmével.

Ezekről kellene beszélnünk, honfitársaim, ha a „gyermekvédelem” jelszava nem politikai pecsenyesütögést szolgálna Magyarországon.

Epikurosz, az ókori görög filozófus, akiről már többször is írtam ezen az oldalon, azt tanította, hogy az életben kerülni kell a szélsőségeket. Ahhoz, hogy elérd az örömteli (eudaimónia) és zavartalan (ataraxia) életet, egyrészt ki kell elégítened az alapvető testi és lelki szükségleteidet. Legyen fedél a fejed felett, legyen mit enned-innod, és ne légy magányos.

Másrészt viszont el kell kerülnöd azt is, hogy túl nagy feneket keríts az anyagi körülményeid javításának. A boldogsághoz elég az, ha megszabadulsz az ínségtől, a nyomortól, ha nem szenvedsz szükséget – viszont a fényűzéstől, a luxustól, a hírnévtől soha nem leszel boldogabb. (Ez egyébként párhuzamba állítható egy indiai bölcs, a Buddha tanításaival a középső útról).

Ebben az a szép, hogy a modern társadalomtudományi-pszichológiai kutatások tökéletesen igazolják.

Elég megnézni az anyagi helyzet és a boldogság kapcsolatát vizsgáló kutatásokat. Amelyekből az derül ki, hogy a fejlett társadalmakban általában nagy különbség van a létminimum alatt, deprivációban, nyomorban élő emberek és a tisztes középosztálybeli jövedelemmel rendelkező emberek élettel való elégedettsége között. Ugyanakkor ha összehasonlítod a középosztálybeli és a felsőbb osztályhoz tartozó, luxuséletmódot folytató emberek élettel való elégedettségét, boldogságát – akkor nem találsz számottevő különbséget.

Túl egyszerű és félrevezető tehát azt állítani önmagában, hogy „a pénz nem boldogít”. Azt el lehet mondani, hogy egy bizonyos szint alatt – a Maslow-féle szükségletek piramisának alapzatáig – bizony a boldoguláshoz szükségünk van (több) pénzre. Csak azért, hogy ne szenvedjünk hiányt: ne éhezzünk, fázzunk, ne éljünk folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban. Viszont amikor ezeket a szükségleteinket már sikeresen kielégítettük, akkor a több pénz egyáltalán nem fog szükségszerűen boldogabbá tenni bennünket.

Hogy lefordítsam kicsit egyszerűbb nyelvre: hiába habzsolja a luxust és a hatalmat a NER-döbrögi, hiába hajszolja a sikert és elismerést a valóságshow sztárja – nem lesznek boldogabbak a tisztes, mértékletes jóllétben élő polgárnál. Sőt.

Epikurosz szerint kétféleképpen érhetünk el örömet: vagy azzal, hogy valamit teszünk, tevékenykedünk, megszerzünk, elérünk (kinetikus öröm). Vagy pedig azzal, ha megszüntetjük a szenvedés forrását (katasztematikus öröm). Ez utóbbi örömet tartotta tartósabbnak és magasabb rendűnek (ebben megint érdekes párhuzamokat lehet találni a buddhista filozófiával).

A filozófus szerint a mentális elégedettség (szellemi jóllét, öröm) magasabb rendű, mint a fizikai elégedettség (jóllakottság, szexuális kielégülés, betépettség stb.) És mind közül a legmagasabb rendű öröm az, amit az ember szociális lényként tud átélni: a barátok között, közösségben. Ami szintén igazolást nyert például a Waldinger-féle boldogság-kutatás által, ami szerint a tartós, elmélyült emberi kapcsolatok messze nagyobb szerepet játszanak a mentális jóllétben, mint szinte bármi más.

Azzal okozzuk a legnagyobb örömet magunknak, hogy másoknak is örömet okozunk. Hogy másokkal kölcsönösen jófejek vagyunk. A jelenlétünkkel, a gondoskásunkkal, a figyelmünkkel. Ha ezekben dúskálsz, ha ezekből eleget tudsz adni – boldog ember vagy. Míg sok filozófus az örömteli és az erényes életet szétválasztotta – Epikurosz szerint a kettő egy és ugyanaz.

„Lehetetlen örömteli életet élni anélkül, hogy egyben bölcsen, erényesen és igazságosan élnél. És lehetetlen bölcsen, erényesen és igazságosan élni anélkül, hogy élveznéd az életet.”

Emésztgessük, ízlelgessük ezt a bölcsességet!

Lehet menőzni, hogy te már mennyit jógáztál, meditáltál, ayahuascáztál, jártál terápiára, vipassánára, családállításra meg holotropikus légzésre (a sort most nem folytatom). De végső soron ami a leginkább számít, hogy ebből mennyi szivárgott át bölcsességként az életedbe. És az emberi kapcsolataidba.

Az elme reaktív jószág. Képes töménytelen időt azzal tölteni, hogy azon puffog, vajon hogyan kellett volna másként reagálni a múltban. Vagy fantáziál azon, hogyan fog reagálni valamire a jövőben. Egészen fel tudja magát hergelni akár kis kényelmetlenségeken is: óriási igazságtalanságot, sértést vizionál oda, ahol legfeljebb apró figyelmetlenség lapul. Gyúrja, dagasztja a saját áldozat-tudatát. Képes szinte kéjelegve piszkálni a saját sebeit – és mások bűneit. Saját hibáját a körülményeknek betudni, míg a másik hibáját a gyenge jellemnek.

A reakcióink láncai – bilincsek. Leláncolnak minket.

Néha borzasztó nehéz megtalálni azt a kis rést az inger és a reakció között, amiről Viktor Frankl pszichológus beszél: ahol a szabadságunk gyökerezik. A szabadságunk a reaktív elme rémuralmától.

A reakció helyett reflexióra van szükségünk. Ön-reflexióra. És a változás még akkor is lassú. Csigalassú. Nagybetűs megvilágosodás nincs – csakis megvilágosító tapasztalások és észlelések. Amelyek ellenére néha éppen olyan bosszantó reakciókat adunk a való életben, mint egy óvodás.

Van az a történet – már nem emlékszem, hol olvastam, és lehet, hogy pontatlanul idézem – hogy a jógi hosszú évekig egy barlangban él és gyakorlatokat végez. Majd lemegy a nyüzsgő nagyvárosba, hogy beszámoljon a csodálatos eredményeiről. Hogy micsoda tudatállapotokat élt meg. Milyen asztrális utazásokat tett különös dimenziókba. És amikor éppen a piactéren vág át, egy figyelmetlen járókelő a lábára lép. A jógi felszisszen, és dühösen rámordul: „Nem tudsz jobban vigyázni?” Aztán a következő pillanatban magába száll és tűnődve megáll, majd megfordul, hogy visszatérjen a barlangjába. Rádöbben, hogy még nagyon sokat kell gyakorolnia.

Hát bizony, legtöbben az életünk nagy részét nem barlangokban, őserdei sámán-szertartásokon meg meditációs elvonulásokon töltjük. After the ecstasy the laundry – az eksztázis után a mosás, ahogy a mondás tartja.

(notes to myself)

Hallottátok, hogy Novák Katalin éppen annak a K. Endrének adott kegyelmet, aki a bicskei gyerekotthonban hosszú évekig fedezte a rá bízott gyermekeket molesztáló igazgató tevékenységét?

Ennek az optikája legalább annyira borzasztó, mint amikor véletlen éppen a szélsőjobbos terroristát mentette fel.

K. Endre egyébként már nem is volt börtönben. És ez még hátborzongatóbb: a döntés nem arról szólt, hogy engedjék ki a börtönből. Hanem arról, hogy „elengedték a foglalkozástól eltiltás büntetés és a közügyektől eltiltás mellékbüntetés hátralévő részét”, és „priusza sem lesz.”

Vajon milyen üzenetet küld ez az áldozatoknak, akik bátor kiállásukkal elérték, hogy az ügy lelepleződjön a nyilvánosság előtt, és a felelősöket megbüntessék? Vajon milyen üzenetet küld ez azoknak a jelenleg bántalmazott gyerekeknek, fiataloknak, akik esetleg azt fontolgatják, hogy ráborítják a bilit a bántalmazójukra?

K. Endre igazgatóhelyettes arra akart rákényszeríteni bántalmazott gyerekeket, hogy hamis vallomást írjanak alá, amiben tagadják a bántalmazást. Többek között azzal az indoklással, hogy „mostanában sokat gáztöltőztem és ez se volt rám túl jó hatással sokszor nem gondolkoztam tőle tisztán.” Ez utóbbi egészen hányingerkeltő: felhasználni azt a tényt, hogy a traumatizált intézeti gyerekek körében gyakori a szerhasználat. És úgy beállítani, hogy egy intézményi gyerek szükségszerűen egy „megbízhatatlan drogos”. Nem kell neki hinni. Ez tényleg vegytiszta gonoszság.

Az meg a hab a tortán, hogy egy kormánypárti lap még mentegetni is kezdi: hogy szegény nem talál munkát. Hogy anyukája idős, és „Erdélyben él”. Hogy oda ne rohanjak. Milyen liberális is tud lenni ez a kormánypárti sajtó, ha Böjte Csaba földijéről van szó!

Megint itt vagyunk: a gyermekvédelem nálunk odáig terjed, amikor kisebbségeket, civileket kell vegzálni, könyveket fóliázni, kiállításokat kordonnal elválasztani. Viszont amikor a valódi áldozatokat valóban fenyegető valódi kockázatok elhárításáról lenne szó, akkor hirtelen kudarcot vall a nagy család- és gyermekvédelem. Elég közel állnod a tűzhöz, mint ennek az igazgatóhelyettesnek. Lojálisnak lenned államunkhoz és pártunkhoz, megfelelő kapcsolatokkal rendelkezned a helyi erős emberekhez – és megúszhatod.

Őszintén szólva az ellenzék reakciója sem tetszik, akik a „pedofilvédő” jelzővel látták el Novákot. Többször leírtam már ezen az oldalon is, mégegyszer megteszem: a pedofil-ellenes hisztériakeltés félrevezet a valódi problémától. A gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége ugyanis NEM pedofil. Ez nem a „gyerekek szeretetéről” szól, mint ez a görög eredetű kifejezés sugallja. Hanem az erőszakról és a hatalommal való visszaélésről. K. Endre bűne nem a „pedofília”, hanem az, hogy asszisztált gyerekek szisztematikus bántalmazásához és annak elsunnyogásához.

Teljesen együtt tudok érezni azzal az áldozattal, aki azt üzente a köztársaság jellegét elveszített köztársaság elnökének: szégyellje magát. Egy rendes országban persze ennél jóval többet kellene, hogy tegyen. Le kellene mondania, és zsemlészacskót a fejére húzva kellene bujdokolnia valami kerti budiban.

„Ahogy Helen Huntington rácsapta a hálószoba-ajtót a férjére, az visszhangzott az egész viktoriánus Angliában,” írta May Sinclair írónő 1913-ban. Anne Brontë Wildfell asszonya című regényére utalt, amit a világ egyik első feminista regényeként tartanak számon. Helen Huntington, a regény főhőse, nem csak rácsapja az ajtót az alkoholista és abuzív férjére. De fogja a gyereket és bejelenti, hogy nem hajlandó így tovább házasságban élni vele.

Hogy miért visszhangzott ez az ajtócsapás a viktoriánus Angliában?

Azért, mert a korban már az is hallatlannak számított, hogy valaki egyáltalán írjon arról, hogy egy nő otthagyhatja a „hites urát”. Nemhogy meg is tegye: amit a törvény büntetett. A nők egészen 1870-ig még csak nem is birtokolhattak semmit. Gyakorlatilag a férjük tulajdontárgyának számítottak. A nőnek tűrnie kellett az erőszakot. A férj alkoholizmusa egészen addig elfogadottnak számított, amíg a külvilág felé eleget tett a „művelt” társasági élet által megkövetelt külsőségeknek.

A Brontë-nővérek neve ismerősen cseng a magyar olvasóknak is: azonban nem pont a legifjabb lány, Anne miatt. Nővérei, a Jane Eyre-t író Charlotte, és az Üvöltő szeleket író Emily jóval nagyobb hírnévre tettek szert. Már az ő, független női karakterek szenvedéseit ábrázoló regényeik is kiverték a biztosítékot a kor „jólnevelt” olvasóiban. Mégis, sokkal jobban megfeleltek a kor elvárásainak. Romantikus, gótikus szerelmi történeteik, és az azokból készült kosztümös filmek, még ma is fiatal nők generációinak szívét dobogtatják meg.

A kishúg, Anne regényei azonban csalódással töltik el azt, aki romantikus borzongásra vágyna. Az ő írásából a való élet köszön vissza. A romantikus szerelemtől hamarosan eljutunk a bántalmazás szürke hétköznapjainak csúf, kiábrándító banalitásához. A testi és lelki abúzus kifinomult technikáihoz. Az áldozat mentegető és önbecsapó illúzióihoz („majd én megváltoztatom”).

A kritikusok szétszedték Anne regényét. És miután Anne fiatalon, 29 évesen meghalt tuberkolózisban, nővére is fiókba tette és nem volt hajlandó kiadatni többé. És mégis, annak ellenére, hogy a kritikusok felhívták a társadalmat, hogy tartsák távol ezt a könyvet a „hölgy olvasóktól” – vagy éppen emiatt – nagy népszerűségre tett szert. Hiszen amiről szól, abban nagyon sok nő ismert rá a saját életére. És azt az üzenetet küldte nekik, hogy van kiút a bántalmazó házasságból.

Anne szenvedélyesen védelmébe vette a regényét:

„Fenntartom a véleményem, hogy amikor a bűnökkel és bűnös karakterekkel foglalkozunk, akkor jobb, ha olyannak ábrázoljuk őket, amilyenek a valóságban, és nem úgy, mint ahogy szeretnénk őket látni,” írta. „A rossz dolgot a lehető legkevésbé sértő módon ábrázolni kétségtelenül a legelfogadottabb módszer egy író számára; de vajon tényleg ez a legőszintébb, vagy inkább csak a legbiztonságosabb? Mutassuk meg az élet csapdáit és kelepcéit a fiatal és gondtalan utazónak, vagy inkább takarjuk el azokat ágakkal és virágokkal? Ó, kedves olvasó! Ha kevesebb lenne a tényeknek eme kifinomult elleplezéséből – a ‘béke, béke’ suttogásából ott, ahol nincs béke, akkor kevesebb bűn és nyomorúság lenne osztályrésze a mindkét nemhez tartozó fiataloknak, akik ma a tapasztalatból kénytelenek kifacsarni a keserű tudást.”

Milyen igaz. Még ma is túl gyakran festenek egy idilli, rózsaszín képet a házasságról és a családról – és ebben a képben visszaköszönnek azok a patriarchális sémák, amik évszázadok óta keserítik meg mindkét nem életét. Túl gyakran kendőzzük el az erőszakot és a bántalmazást, ami a rózsaszín felszín mögött van, a családi béke, a gondoskodó és szelíd „nőiesség” jelszavával. Túl gyakran tabuként kezeljük az alkoholizmust, vagy legfeljebb cinkos kacsintással: „Jó ember a Józsi, csak hát ugye amikor iszik…”

Idilli képet festünk a múltról is – mintha régen minden jobb lett volna. És közben észre sem vesszük, hogy valójában mennyi minden ment a kukába, aminek tényleg ott a helye. Ami megkeserítette az emberek – és főleg a nők – életét. Mert ma már adott, készen kapott az, amiért öntudatos nők, és az őket támogató férfiak, generációi küzdöttek évszázadokon keresztül. Nem látjuk, milyen sokat elértünk, ami most újra veszélybe került.

Egyik kedvenc regényem Faludy György Pokolbéli víg napjaim című írása – azok közé a könyvek közé tartozik, amiket időről-időre újra elolvasok. A regény 1938-ban kezdődik, amikor a költő és radikális demokrata barátai úgy döntenek, hogy ideje lelépni Horthy Magyarországáról. A kivándorlás mellett szóló egyik legnyomósabb érvet az szolgáltatta, amikor látta, hogy Hitler Bécsbe való bevonulásának másnapján az Andrássy úton hosszú sorokban várakoznak az ország vezető értelmiségiei, hogy belépjenek a Nyilas Pártba. „Nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük,” jegyzi meg a költő.

Faludy, aki élete egyik legnagyobb sikerének tekintette, hogy egy Csilléry András nevű, fogorvosból lett nyilas politikus szívrohamot kapott, amikor az ellene írt versét elolvasta – egy törpe kisebbségbe került. Nem csak zsidó származása miatt, amiről egyébként önéletrajzi írásaiban szinte mindig diszkréten hallgat. Hanem azért is, mert ő egyébként is képtelen volt arra a mutatványra, amihez a magyar értelmiség színe-virága remekül értett: beállni a sorba és átöltözni.

„Ez Magyarország! Átöltözünk, mindig csak átöltözünk,” fejtette ki Gálffy Eduárd (Darvas Iván) a Tizedes meg a többiekben.

Ennél már csak ahhoz értünk jobban, hogy panaszkodjunk. Ius murmurandi, a morgáshoz való jog. Persze soha nem nyíltan, leginkább csak akkor, amikor azt hisszük, hogy nem lehet következménye. És akkor is leginkább csak a saját egyéni helyzetünket panaszoljuk fel. Eszünk ágában sincsen szolidaritást vállalni másokkal. A rendszert csak a háttérben merjük szidni, ha ki kellene állni, akkor sunnyogunk. Néha kárörvendően. Dögöljön csak meg a szomszéd tehene!

Azok az emberek, akik, ahogyan Thoroeau is mondja, jobban ügyelnek arra, hogy a lelkiismeretük tiszta maradjon, mintsem hogy divatos és drága ruhákban járjanak – akik veszélyes és felforgató eszmék nevében kérdőjelezik meg a fennálló viszonyokat, előbb-utóbb emigrációban találják magukat. Vagy belső emigrációban: elszigeteltségben és kirekesztettségben. Vagy pedig külső emigrációban, rákényszerülve, hogy otthagyják az otthonukat és idegen földön, a nulláról kezdjék újra az életüket. Akárcsak Faludy és más kiváló költő, író és tudóstársai, akik kulimunkákból nyomorogtak Párizsban a 30-as évek végén.

Ez jár az eszemben, amikor Szász Jánosról, a neves és kitűnő rendezőről olvasok. Aki überezéssel kezdte újra az életét Amerikában, miután úgy érezte, Magyarországon már nem élhet emberhez méltóan. Az, hogy egy ilyen koponyának és tehetségnek übereznie kell Nyugaton – attól még akkor is elfog a szekunder szégyen, ha nekem személy szerint nincs benne közvetlen felelősségem. Közvetett felelősségem persze van, mint mindenki másnak: még ha ez a felelősség nem is egyenlő. Én sose tettem lakatot a számra: de vajon eleget tettem? Eleget tettünk, hogy Magyarország ne fulladjon bele ismét abba a házmester-országos árvalányhajas fröccsentett-giccses mocsárba, amibe már oly sokszor történelme során? Hogy ne álljon már megint oda teljes mellszélességgel a legrosszabb oldalra, az éppen aktuális legundorítóbb diktátor talpnyalóinak sorába?

Faludy írta, hogy az emigrációtól sokáig az tartotta vissza, hogy tettét nehogy menekülésként értelmezzék. Az optikája akkor is az volt a dolognak, hogy aki a rendszert kritizálja – az hazaáruló. A saját hazája ellen, az idegenek mellett küzd. És mégis, akinek a hazaszeretet mellé jutott némi ész és bölcsesség is, akár konzervatív, akár liberális, akár baloldali volt – hamar rájött, hogy az ország és népe legjobban felfogott érdeke – a vereség. A kudarc. Legalábbis ami a fennálló rendszert és annak urait illeti. És vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a legbecsületesebb, legpatriótább pozíció: a belső vagy a külső emigráció.

„Megmérgezték a kutat, és én nem akarok inni belőle. Nagyon sajnálom, akinek továbbra is inni kell belőle,” mondja Szász János. Igaza van. „Nem azért jöttünk ki, hogy dühösek legyünk, hogy köpködjünk. Béke van a lelkünkben, és mindig magyarok maradunk.”

Gyerekkorom egyik nagy csalódása volt, amikor Dorothy leleplezte Ózt, a nagy varázslót. A mese olvasása közben fantáziákat szőttem arról, hogy vajon ki is lehet ez a titokzatos, nagy hatalmú varázsló. Smaragdváros ura és parancsolója. De aztán lehullott a függöny – és kiderült, hogy egy szánalmas kis bűvész. Akinek a varázslatai olcsó trükkök csupán.

Az Óz a nagy varázsló az illúzióink elvesztésének meséje.

Óz nem más, mint az emberi elme allegóriája. A nagy mutatványos, aki a függönyök takarásában szorgosan dolgozik, hogy illúziókat keltsen. Füsttel, fénnyel, hanggal téveszt meg bennünket. Elefántot csinál a bolhából. Színes szemüveget vetet fel velünk, mint Óz Smaragdváros derék polgáraival, akik ezután mindent zöldben láttak. Elhiteti velünk akár azt is, hogy a pokolban vagy a mennyországban vagyunk – és közben nem figyelünk arra, ami előttünk áll.

És amikor az önismeret segítségével átlátunk a sok füstön, csillogáson és hanghatáson, akkor rájövünk, hogy a boldogulásunk útjában álló, áthatolhatatlannak tűnő akadályokat a leggyakrabban mi magunk teremtjük.

Az elme egy szélhámos – de nem a gonosz fajtából. Nem érdemes gyűlölni. A saját félelme hajtja, akárcsak Ózt. Egy idegen és ellenséges világban próbál nagyobbnak és félelmetesebbnek látszani, hogy elfogadják, tiszteljék és szeressék. Retteg tőle, hogy ha leleplezik – ha olyannak látják, mint amilyen valójában – akkor elutasítják és nem lesz képes tartozni valahová.

Pedig Óz – az elme – valódi erővel rendelkezik. De ez valójában nem varázserő – legalábbis nem úgy, ahogy a babonások gondolják. Az ő ereje a bölcsessége, amivel felfedi, hogy a hiányzó képességeinket nem kívülről, adományként kapjuk meg. Hanem mi magunk teremtjük meg.

A tudást a tapasztalat hozza meg. A szívet az együttérző cselekvés. Az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel azzal, ami a félelmed mögött van.

„Legyen a kíváncsiságunk nagyobb, mint a félelmünk,” írja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.

Olvasom egy cikkben, hogy Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című ifjúsági regénye „a magyar társadalom női körülmetélése”. (Wow. Elég erős metafora.) Azt is írja a szerző, hogy ebben a műben olyan „iszonyatos” dolgok szerepelnek, amik traumatizálják a gyerekeket. És így, bár a szépirodalmi értékét nem tagadja, a szerző száműzné a kötelező olvasmányok sorából.

Nos, szerintem válasszuk szét ezt a kérdést!

Arról lehet értelmes vitát folytatni, hogy vajon van-e helye, és ha van, milyen helye, Móra Ferenc művének az alsótagozatosok oktatásában. De ennek a vitának szakmai alapokon kell állnia. Ahogy most utánanéztem a szakirodalomnak, bizony van is ilyen vita már régóta, szakemberek körében is. Attól, hogy valami bekerült az 50-es években az irodalomoktatási kánonba, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezen ne lehetne, kellene változtatni. De a pedagógia is szakma – és a szakemberek egy sor olyan kérdésre gondolhatnak, amire a laikus szülő nem.

Persze nem azt mondom, hogy laikusként nem lehet véleményünk, és az ne lenne fontos. Én azok közé tartozom, akik szerint a legnagyobb eredmény, amit az általános iskolai magyartanítás elérhet, az, hogy megszerettesse az olvasást a gyerekekkel. Mert hiába fogja magát átrágni kín-keservesen valamilyen kötelező olvasmányon a gyerek, ha közben meggyűlöli az olvasást magát. Ezért aztán indokoltnak tartanám, hogy a gyerekek olvasmányait az ő egyéni érdeklődésükhöz, felfogásukhoz igazítsuk és alakítsuk ki. És ebben adjunk autonómiát a pedagógusnak.

Lehet, hogy ez néha az irodalmi érték rovására mehet (bár szerintem bőven lehet találni megfelelő irodalmi és pedagógiai értéket képviselő műveket a kortárs ifjúsági irodalomban is). De ha az a gyerek szenvedéllyel és szeretettel olvassa, amit olvas – az szerintem megéri. És ha egyszer már megszeretett olvasni, akkor lehet fejleszteni az ízlését, bővíteni az érdeklődését is. Ha én magyartanár lennék, számomra a legeslegnagyobb megelégedést az jelentené, ha látnám, hogy az általam tanított gyerek önként, szeretetből kezébe vesz könyveket olvasni ahelyett, hogy a telefonját nyomkodja. Még a lektűr is ezerszer jobban megmozgatja a képzelőerejét, mint egy online videó.

A Kincskereső kisködmön, a szerzővel ellentétben, a kimondottan kedves gyermekkori emlékeim közé tartozik. Máig emlékszem rá, hogyan rágtam át magam a fejezetein. Bizony már nekem sem volt könnyű olvasmány, pedig az már jó pár évtizede volt. Egyrészt a letűnt paraszti világ, amiről szól, már nekem is idegen volt. Másrészt pedig a történet tragikus fordulatai mély érzelmi hatást gyakoroltak rám. És ez a hatás bizony nem volt kellemes.

Rengeteg traumatikus esemény kerül bemutatásra: a magyar szegényparaszti világ nyomorának tragikuma. Viszont az, hogy egy mű kemény témákat vesz elő és traumatizáló élményeket feszeget – még nem jelenti azt, hogy az olvasása szükségszerűen traumatizáló! Tudom, a trauma manapság divatos kifejezés (egyfajta buzzword, ahogy az angol mondja). De fontos, hogy megkülönböztessük a kellemetlen, esetleg fájdalmas élményt a traumától.

A trauma nem a rossz dolog, ami a múltban történt veled, szokta mondogatni Máté Gábor barátom, a híres kanadai orvos és író. Hanem az, ahogyan átalakította a működésedet a jelenben. Ami a múlt börtönébe taszít, ahogy Peter Levine traumaszakértő mondja. Áthuzalozza az agyadat és olyan rossz megküzdési stratégiákra késztet, amelyek önpusztítóak. Nagyon fontos megérteni: a traumát gyakran éppen az okozza, hogy nem tudunk, nem akarunk szembenézni azzal, ami kellemetlen, ami fájdalmas!

Nem azok a mesék, történetek traumatizálnak, amelyek a gyerek számára félelmetes, fájdalmas, szomorú eseményeket taglalnak. Hanem az, ha a saját életben nem tud mit kezdeni a félelmetes, fájdalmas és szomorú élményeivel. Az irodalmi élmények éppenhogy segíthetnek megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a világ gyakran félelmetes hely. És igen, nem mindegy, hogyan teszik ezt – az öncélúan erőszakos és véres történetek károsak (hozzáteszem, a mai gyerekek a Kisködmönnél ezerszer durvább dolgokat találnak a neten). De azt szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami Móra Ferencnél félelmetes és fájdalmas, az nem öncélú. Móra remek író, aki egy nagyon is tudatos lélek- és jellemfejlődési keretbe helyezi el ezeket a valóban nagyon szomorú történéseket.

Ami szerintem a kulcs egy ilyen valóban nehéz olvasmány esetében, hogy a gyerek ne legyen vele egyedül hagyva. A gyerek számára nem a rossz élmény a traumatizáló – hanem a tehetetlenség érzése, és az, hogy saját magát hibáztatja a vele történő rossz dolgokért. Egy ilyen irodalmi mű olvasása alkalmat adhat a szülő számára, hogy ezekről beszélgessen a gyerekkel. Emlékszem, gyerekkoromban mindegyik fejezet után leültünk édesanyámmal – aki egyébként maga is pedagógus – és átbeszéltük. Majd leírtam az olvasmányélményeimet az olvasónaplóba. Ezek a beszélgetések legalább annyira fontosak voltak, mint maga az olvasás: hogy kibeszéltük, mi is a torokgyík, ami enélkül valóban egy mítikus szörnyetegnek tűnik a mai gyerek számára.

Persze ha maga a szülő sem volt képes gyerekként megfelelően feldolgozni a saját kellemetlen élményeit, akkor nem valószínű, hogy a gyerekével képes lesz erre. Sajnos.