A múltkor éberen forgolódtam az ágyban éjjel. Mellettem a kislányom szuszogott, magához ölelve a plüssmalacát. De nekem nem jött álom a szememre. Túlhajtottam magam, suhant át az agyamon. Túl sok volt a stressz. Nem csoda: napok (hetek?) óta kemény tempót diktálok saját magamnak. Folyamatosan csörög a telefon, interjúk, megbeszélések, előadások. Visszaestem a megfázásba: a testem ezzel üzent, hogy lassítsak a tempón. De nem hallgattam rá, tele volt a naptár határidőkkel. És persze mindez ebben az átkozott fojtogató és nyomasztó napi magyar valóságban. A Tánc a Szabadságért persze rengeteg örömet szerzett sok embernek – de szervezőként nehezen tudtam elengedni magam. Százfelé kellett figyelnem. A pszichoterapeutám meg is említette, miután arról beszéltem, hogy a milyen sok embernek jelentett sokat: „Nem úgy tűnik, mintha felhőtlenül tudna ennek örülni.” Leforrázva hallgattam. Igaza volt. Egy kollektív gyógyító táncos szertartást szerveztem, csak éppen én magam nem tudtam teljesen részt venni benne. Elhanyagoltam a meditációt, az öngondoskodást – pedig sokszor írtam már a fontosságáról. Nincs benne semmi meglepő, hogy ez álmatlansággal bosszulja meg magát. Mi is nyomaszt a leginkább? Talán az a tömény rosszindulat, ami ott áll a másik oldalon? Nyilván az is. Bár azt már megszoktam. A szomorú igazság az, hogy ezek ellopták tőlünk az elmúlt 16 évünket. Amit már senki sem fog visszaadni. Az én generációmból sokan életünk nyarát – talán legproduktívabb szakaszát töltöttük azzal, hogy folyamatos ellenszélben, zajban próbáltunk védeni elveket, értékeket, amiket idehaza üldöznek – nálunk boldogabb országokban államilag támogatnak. Nemzedékem legjobb elméi vergődtek partra vetett halként. Tehetetlenül nézve, ahogy egy ország poshad középszerű és jellemtelen alakok kezében. Sokan közülük cinikussá váltak. Mások megalkuvóvá. Megint mások pedig elmenekültek külföldre – és magukkal vitték a tehetségüket, a tudásukat. Mennyi elvesztegetett idő, mennyi elvesztegetett tehetség! Mennyi szétvert szakmai műhely, közösség, szervezet, újság! Most, hogy kilátás nyílt a változásra, sokan reménykedni sem merünk, mert annyiszor csalódtunk már. Megtesszük, amit kell, de bizalmatlanul nézzük a napszámolgató messiásvárókat – mert nincs bizalmunk a messiásokban. El is felejtettük már, hogy lehet másként is élni. Hogy lehet egy olyan országban is élni, ahol a dolgoknak van következménye, ahol nem gyomorideggel nyitod meg minden reggel a híreket, ahol a hazád igazság-utáni vezetői nem szögesen az ellenkezőjét képviselik annak, amiben hiszel. Emberi jogok. Közjó. Tényalapúság. Szolidaritás. És lassan már saját magadat hibáztatod azért, hogy ez van. Mert ebbe az irányba tol ez az egész apatikus-cinikus közélet. Kezded elhinni, hogy megérdemled, ami van – és nem is érdemelsz mást. Hogy már nincs is értelme fényt gyújtani, ha ilyen sűrű a sötétség. Talán ez az egyik legrosszabb része. A kislányom felsírt. Rosszat álmodott. Megsimogattam a hátát. „Itt van apa.” Megnyugodott és visszaaludt. Nyugodt, mély légzésekkel. Irigyeltem érte. Bárcsak engem is meg tudna most nyugtatni így valaki a léleknek ezen a sötét éjszakáján, gondoltam. Vagy fel tudná ébreszteni ezt az egész országot ebből a rémálomból. De a változást, amit a világban akarsz látni, először magadban kell felfedezned. Azt szokták mondani, hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. És ha egy sötét erdőbe érsz, ahol eltévedtél: ne állj meg, menj tovább. Just keep walking. (note to myself)

A kormány inkább hagyja, hogy 19 pszichiáter felmondjon a Nyírő kórházban ahelyett, hogy egy teljességgel alkalmatlan, de politikailag lojális igazgatót felmentsen. Abszurdisztán. Akinek még bármilyen illúziója volt azzal kapcsolatban, hogy ezt a kormányt meghatják bármilyen szakmai érvek, vagy hogy valóban érdekelt abban, hogy az emberek jóllétét, egészségét szolgálja, hogy lehet vele értelmesen tárgyalni – akkor most keservesen csalódnia kellett. Ez ugyanaz a makacs, dacos, tömény rosszindulat, ami a klubok bezárása kapcsán is megnyilvánul. Itt már nem számít, hogy legyen kompromisszum, konszenzus. Itt már nem számít a józan ész. Itt már csak a Hatalom megtartása számít. És ha ez már kezd kicsúszni a kezükből, akkor az számít, hogy legyen mindenkinek is rossz. Pusztítani, rombolni, amíg még lehet. Utánunk az özönvíz. ‍♂️

Beszéd a tüntetésen: Kedves Partizók, kedves szabadságszerető magyarok! Valami bűzlik Dániában – írta annak idején Shakespeare a Hamletben. Hát most nyugodtan kijelenthetjük: valami bűzlik Magyarországon. Olyanná vált Európa, mint amikor egy zárt, levegőtlen vasúti kocsiba beszorul 27 utas. 27 utasból 27 tudja, hogy büdös van. Mindenki tudja, melyik utas a felelős – de mégsem tudja senki kitenni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem végtelenül elkeserít, hogy már megint Magyarország ez az utas. Európa fekete báránya – vagy inkább úgy is fogalmazhatnék, hogy Putyin palotapincsije. Mert a bűz, ami áthatja Magyarországot, Oroszországból importált bűz. Nem csak a jogállam leépítése, a szabad sajtó és a független civil társadalom ledarálása volt orosz import. De Putyin találta ki azt is, hogy a drogellenes háborút politikai tisztogatásra használják fel. Ennek az egésznek a lényege az, hogy minél kevesebb olyan szabad közösség, tér legyen, amit nem a Hatalom ellenőriz. És most a tisztogatás elérte az utolsó szabad tereinket is – a bulikat. Mintha egy nagy Damoklész-kardja lógna a budapesti éjszaka fölött. Senki sem tudja, kire sújt le legközelebb. Civil ruhás rendőrök jelennek meg a bulik közepén. Emberekre törnek rá a WC-ben. Bulizókat vegzálnak és visznek el bilincsben. Nemrég beszéltem egy sráccal, akit a taxiból rángattak ki a rendőrök a barátnőjével együtt egy ismert szórakozóhely előtt, és vezettek el pórázon, bilincsben – csak mert részt vett egy technobulin. Nem egy olyan fiatalról tudok, akinek egy ilyen kis rendőrségi kaland után még hónapokig pszichiátriai kezelésre volt szüksége. Tényleg így akarjuk megvédeni a fiatalokat? Közben sorra zárják be a klubokat. Sunder. Symbol. Arzenál. Vajon ki jön még? Egyik esetben sem bizonyították, hogy a klubok tudtak volna drogterjesztésről. Ez lenne a jogbiztonság? Tényleg elég a gyanú ahhoz, hogy tönkretegyék emberek életét, munkáját? Bezárták a salgótarjáni Apolló Klubot. A fiataloknak nem lesz hová menni táncolni, miözben vannak utcák, ahol fényes nappal nyíltan árulják a kristályt, de rendőr oda nem merészkedik. Kérdem tőletek: vajon tényleg ettól alhatnak nyugodtabban a salgótarjániak? Közben egyes klubok előremenkülnének. Reptéri beléptetést vezetnének be. Orwelli megfigyelőrendszert. Arra biztatják a vendégeket: jelentsék, ha valaki „furcsa”. Mióta bűn furcsának lenni? És vajon bizonyos kormányközeli klubokban, intézményekben miért nem jelenik meg a rendőrség? Mert ez ma Magyarország. A pótcselekvések és látszatintézkedések országa. Ha tényleg az érdekelné a Hatalmat, hogyan lehet az éjszakai életet biztonságosabbá és egészségesebbé tenni, akkor nem Oroszországtól, hanem Európa boldogabbik felétől kellene tanulnunk. Nézzünk körül Európában. Bécsben nem diszkórazziákat tartanak, hanem drogbevizsgáló programmal segítik a bulizókat, hogy elkerüljék a mérgezéseket. Berlinben konkrétan a klubélet és a városi technokultúra UNESCO világörökség védett, nálunk meg a falunapon az alkoholmérgezés a hungarikum. Nyugati városokban az állam nem ellenségként tekint a fiatalokra, hanem partnerként. Képzéseket tartanak a személyzetnek, hogy felismerjék, ha valaki rosszul van, vagy ha szexuális zaklatás áldozatává válhat. Pihenőszobákat működtetnek és nem zárják el a hideg vizet a mosdóban. Sorstárs segítők járják a bulikat, akik nem bilincset tesznek rád, hanem segítenek, ha baj van. Így is lehet ezt, kedves magyarok: értelemmel és együttérzéssel. Nem üldözni a fiatalokat, hanem megvédeni. Könyörgöm, egyáltalán miért kell ezt még mindig magyarázni? Ez a különbség egy autoriter reflex és egy érett demokrácia között. Az egyik fél a szabadságtól. A másik felelősséggel bánik vele. Ahogy József Attila mondta: szabadság, te szülj nekem rendet! Amikor a legutóbb itt álltam előtettek, azt ígértem, kiszélesítjük az ellenállást. És lám: ma már nem egy, hanem négy városban táncolunk egyszerre a szabadságért! Hiába kapálózik a Hatalom, mi egyre többen fogunk táncolni! Akár a fejedre is állhatsz, Horváth Laci, mi még akkor is itt leszünk, amikor te már rég a történelem süllyesztőjébe kerülsz! Ma este együtt fog dobbanni a szívünk, dobogni a lábunk, hallják meg a basszust a Karmelitában is – szabjon határt a négynegyed a kétharmad zsarnokságának! A szabad magyar partikultúra él és élni fog! Köszönöm, hogy meghallgattatok!

A Telex.hu After című beszélgetős műsorában ezúttal egy volt rendőrből lett ügyvéddel beszélgettünk a kormány jelenlegi ifjúság ellenes háborújáról. Mert ez már valójában nem a drogok elleni háború, hanem az underground ifjúsági kultúra színhelyei elleni egészpályás letámadás. Amiben a rendőrség politikai eszközként van használva. És jó volt látni, hogy ezt egy olyan ember is hasonlóan látja, aki korábban évekig kábítószer-ellenes nyomozóként dolgozott. Aki, egyébként, azt is megerősítette, hogy a rendőrség jelenleg borzasztó rossz állapotban van, és az alapfeladatát – a valódi bűncselekmények felderítése és üldözése – sem tudja rendesen ellátni. Ennek tükrében még felháborítóbb, hogy politikai kirakat-akciók elvégzését erőltetik rá. A link a hozzászólásban!

Azt mondja a kormányzati mikrofonállvány funkcióját betöltő Gulyás, hogy minden helyet be kell zárni, ahol drogot találnak. Ha ezt tényleg komolyan gondolnák, akkor a NER szállodák, éttermek, mulatók és presszók jelentős részére bezárás várna. De persze nem gondolják komolyan. Maradnak ezek továbbra is szelektív intézkedések, amelyek elsősorban az undeground ifjúsági kultúra szabad tereit célozzák meg. Az ironikus az, hogy közben történetesen a Turbinában nem találtak egy szem drogot se, mégis bezárták. Pedig a klub biztonsági személyzete konkrétan megmotozta a vendégeket a belépésnél – ami szerintem egyébként nagyon gáz. De így sem tudták elkerülni a bezárást. Ha egyébként ez az egész felháborít téged, kedves olvasó, akkor valószínűleg azok közé tartozol, akiket a NER már végleg leírt az állampolgárok sorából. A közvéleménykutatások adatai szerint a fiatalságot, különösen a városi, iskolázott fiatalokat és középkorúakat, már végleg elveszítette a fidesz. A szavazóbázisa egyre idősebb és egyre kevésbé iskolázott. Hogy Te mit gondolsz, mit érzel, az már nem fontos: ellenség vagy. Ez az egész repressziós hullám üzenet Teri néninek, aki sajnos nem érti, hogy nem vagy ellenség. És a kormánypropaganda mindent meg is tesz, hogy ne értse. Összemos téged a maffiával, bűnözőnek kiált ki. Teri néni egyébként nem az ellenség: őt csak megvezették. Ne őt utáld, hanem azokat, akik megvezetik. Akik az elmúlt 16 évben sokezer milliárd forintot loptak el, és most mindent megtesznek, hogy ne erről legyen szó. A félelem hajtja őket: mert tudják, hogy ha egyszer számon kérik rajtuk a disznóságaikat, akkor életük végéig börtönbe mehetnek. A partikultúrát egyébként nem fogják tudni kinyírni, mert az nem az épületekben rejlik. Hanem bennünk van – a közösségeinkben. A táncot nem tudják megölni. Az iráni rezsim például betiltotta a táncot, tűzzal-vassal üldözik, de még ők sem tudták kiirtani. Ha kell, akkor újra és újra kivisszük a zenét és a táncot az utcára. Ellenállunk. Táncolunk. És végül győzünk. We resist. We dance. We win. ❤ ✊

Milyen érdekes, hogy más és más sebességgel ocsúdnak fel emberek. Vannak az éberek. Jogvédők. Civilek. Oknyomozó újságírók. Ők már akkor kiszagolják az önkényuralmat, amikor az még demokráciának vagy éppen közbiztonsági intézkedésnek álcázza magát és a többség tapsol neki. Amikor még látszólag csak egy kisebbség jogait korlátozza a többség érdekében. A többség jóval lassabban ocsúdik. Először csak azt veszi észre, hogy az eleinte üdvözölt „közbiztonsági” intézkedéseket egyre szélesebb körben, egyre nyilvánvalóbban önkényesen alkalmazzák politikai célok érdekében. Hogy egy kisebbségen kívül kezd hatással lenni a többség életére is: paranoid légkört teremt, megágyaz további önkényes intézkedéseknek. És sajnos vannak azok, akik még akkor sem ocsúdnak fel, amikor már nyilvánvalóan tombol körülöttük az önkényuralom. Még mindig különalkukat keresnek akkor is, ha már nyilvánvalóan érintettek és céltáblába kerültek. Így van ez ezzel az ún. „drogellenes hajszával” is. Mi már a kezdetektől figyelmeztettünk, hogy ez egy álca, amin keresztül a Hatalom az életünk még nagyobb ellenőrzésére tör. És hogy ez jóval túl fog nyúlni önmagán. Családokat, egzisztenciákat fog veszélyeztetni. Akkor még kevesen vették ezt komolyan. Hiszen olyan tetszetős is ez: „harc a drogok ellen” – hát merné ellenezni anélkül, hogy a „drogos libsi” bélyeget magára venné? Most, hogy elkezdődött a klubélet egészpályás letámadása, egyre többen ismerik fel, hogy mi forog kockán. Hogy ez már jóval többről szól. A kultúránkhoz való jogról. A független tereinkről. A szabadságunkról. Mindig is arról szólt. A Hatalom el akarja hitetni velünk, hogy semmik vagyunk. Hogy nem számít, mit teszünk, gondolunk. De ez nem igaz. Együtt erőt képviselünk. Nem hagyjuk, hogy kioltsák a tüzünket. We resist. We dance. We win. fotó: Szepesi Márton

Sajnos bekövetkezett, amire már egy ideje számítani lehetett: bezárták a Turbinát is 30 napra. 2025-ből előcibált ügyekre hivatkozva. És gyanítom, hogy nem ők az utolsók még a választásokig. Most mindenki azt találgatja: ez vajon miért jó a fidesznek, ami abban a hírben áll, hogy mindent bemérnek politikai haszon szerint? Tényleg azt remélik, hogy ettől majd többen szavaznak rájuk? Ez elég kétséges: hiszen ezeknek az intézkedéseknek elsősorban azok tapsolnak, akik egyébként is rájuk szavaznak már. Lehet, hogy a tábor lelkesítése, összetartása a cél? De vajon megéri azon az áron, hogy ilyen sok fiatalt felbosszantanak közben? Róluk már teljesen lemondtak? Mindenki spekulál és találgat. Mindenesetre azt gondolom, hogy ezt erősen benézték. Amikor már olyan emberek is felemelik a szavukat, akik a klubkultúra értékét főleg annak gazdasági, turisztikai jelentőségén keresztül nézik, mint Vitézy Dávid, akkor már lehet látni, hogy az elégedetlenek köre messze túlnyúlik a „fiatal drogos libsiken”, ahogy ők mondanák. Én csak azt tudom mondani, amit a tüntetésen is mondtam: a szabad magyar partikultúra él és élni fog! ❤ ✊

Drogprevenciós foglalkozás közben hálózta be a tiniket Juhász Péter Pál – derül ki Moskovits Judit új, Babák című dokumentumfilmjéből (belinkelem). Direkt azokat a tiniket kereste, akik szerhasználók voltak, akiket bántalmaztak, akik labilis családi háttérrel rendelkeztek. Kihasználta a titkaikat, ezeken keresztül váltak zsarolhatóvá. Az egyik lányról például megtudta, hogy füvet szív, és ezt ki is használta. Juhász példaképei azok az amerikai intézetek (troubled teen industry) voltak, amelyekről már én is írtam ezen az oldalon: amelyekről ma már tudjuk, hogy súlyos és intézményes abúzus melegágyai. Militarista, autoriter nevelési elvei, amelyek a gyerekek egyéniségének megtörésére irányultak, minden korszerű szakmai etikai értéket lábbal tiportak. Fizikai erőszak, megalázás. Juhász ennek ellenére a Milton Friedman Egyetem gyermek- és ifjúsági addiktológia képzésén taníthatott – ez egy erősen a NER-be ágyazott intézmény. Fenntartó alapítványát Schmidt Mária vezeti, kuratóriumában Deutsch Tamás is benne van. A doksifilm egyik leginkább rémisztő leleplezése az, hogy ezt az egész „karriert” nem tudta volna befutni anélkül, hogy ne lettek volna a legfelsőbb körökben is támogatói. 2009-ben ugyanis fegyelmi vizsgálat következtében a Bajnai-kormány eltávolította pozíciójából – majd 2010 után az Orbán-kormány rehabilitálta és kinevezte a Szőlő utcai intézet élére. Igen: a most regnáló „gyermekvédő” kormány kinevezett egy fegyelmivel eltávolított szexuális ragadozót egy javítóintézet élére. És itt még nincs vége. 2015-ben több szakember jelzést küldött, hogy Juhász folytatta ragadozását: a rendőrség azt reagálta, hogy tudnak róla, de nem csináltak semmit. Kösz. 2020-ban újabb szakmai vészjelzés érkezett: a rendőrségi nyomozást ismét elaltatták. Az áldozatokat, a panaszt tevő szakembereket elhallgattaták. És a Szőlő utca ura még évekig folytathatta üzelmeit, lánykereskedő hálózatot hozott létre. És elképesztő luxusban élt, miközben a gyermekvédelemben dolgozók többsége alig tudott megélni a fizetéséből. Szerintetek elképzelhető, hogy az ilyen ragadozókat kitüntető kormánytisztiveselők ne tudtak volna ezeknek az embereknek a viselt dolgairól? Miközben már évek óta gyűltek ellenük a bizonyítékok és bejelentések? Hát én nem tudom elképzelni. És azt sem, hogy a rendőrség megtagadta volna az érdemi nyomozást, ha erre nem kap utasítást. Felülről. Azt sejtem, amit jelenleg ebből az egész Szőlő utca botrányból látunk, az a jéghegy csúcsa. Azok még mindig homályban vannak, akik éveken keresztül aktívan támogatták ezeknek a ragadozóknak az előmenetelét a kormányban. Egy biztos: az áldozatok bátor kiállása, független és minőségi újságírás és riporteri munka nélkül a hasonló disznóságok rejtve maradtak volna. Köszönjük!

Önelégült és diadalittas beszámolót tartott a drogbiztos a Delta program alakulásáról. Csak úgy repkedtek a lefoglalt kábítószer-tonnák, amik azt a képzetet hivatottak kelteni az olvasóban, hogy a drogellenes háború nyerésre áll. Már csak idő kérdése, és Magyarország drogmentes lesz. Csak szavazz a Viktorra, és akkor megcsináljuk – szól a bujtatott üzenet. De ez az ígéret hamis. A világon nem volt még olyan ország, ahol a hasonló rendőrségi represszióval sikerült elérni, hogy tartósan visszaszoruljon, nemhogy megszűnjön az illegális szerek forgalmazása. Pedig vannak ázsiai országok, ahol nálunk sokkal drákóibb szigorral léptek fel: a Fülöp-szigeteken például több tízezer embert gyilkoltak meg Duterte elnök drogellenes háborújában (aki most éppen a nemzetközi bíróság ítéletére vár). A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a hasonló rendészeti kampányok kínálatcsökkentő hatása ideiglenes. A lefoglalt drogok mennyisége önmagában nem jelenti azt, hogy a drogok hozzáférhetősége tartósan csökken. A drogpiac ugyanis rendkívül rugalmas jószág: megváltoznak az útvonalai, a terjesztés csatornái, módszerei, helyszínei. A terjesztői hálózatok adaptálódnak az új körülményekhez. Sőt, egyfajta darwini kiválasztódás indul meg: a legélelmesebb, leghatékonyabb és legerőszakoabb bűnszervezetek veszik az irányítást. Az egész drogpiac kiszámíthatatlanabbá és erőszakosabbá válik. Az egész Delta Program alapkoncepciója rossz: arra fókuszált, ami a kutatások szerint legkevésbé költséghatékony. És eközben a rendőrség, mint intézmény, ezer sebtől vérzik: hiányos és túlterhelt az állománya, nem tud megfelelő jelenlétet biztosítani a legveszélyeztetettebb környékeken, ahol a lakosság közbiztonság-érzete a legrosszabb. Laci erre azt mondja, hogy azért nem, mert ők a nagy halakra fókuszálnak, és ha majd elzárják a csapot, akkor nem lesz drog Tarnazsadányban vagy a gyöngyösi gettóban. Tessék csak kivárni, Terike néni. Na persze. Azt aztán várhatja Terike néni. Nem fog bekövetkezni soha. A drogok iránit kereslet ugyanis állandó, és meg fogja teremteni az új kínálati csatornákat, útvonalakat. És itt van a kutya elásva, amin a kormány egész politikája úgy hasal el, mint rajzfilmfigura a banánhéjon: a kereslet. Azzal kéne foglalkozni, hogy az emberek miért, hogyan fogyasztanak szereket. Meg kellene érteni, hogyan függ össze a szegénység, a kirekesztetettség, a transzgenerációs traumák, a mentális zavarok és a drogfüggőség. Meg kellene érteni, hogy nem minden szer használata önmagában rossz – és nem minden szerhasználó önmagában veszélyes a társadalomra. Át kéne látni, hogyan tudunk komplex módon beavatkozni jelenleg diszfunkcionálisan működő helyi közösségek életébe úgy, hogy egyszerre kezelünk szerhasználati zavart és a mögötte álló rendszerszintű tényezőket: lakhatási válságot, szegregáló oktatást, elmagányosodást, családon belül abúzust és a többit. Ehhez ugye már ész kellene és nyitottság – ami hiányzik Laciból. De reméljük, hamarosan már ő is csak egy rossz emlék lesz, és a következő kormány nem egy dilettánst, hanem valódi hozzá értő szakpolitikust bíz meg a terület vezetésével. ‍♂️

Esti versek a Drogriporterrel – ezúttal József Attila Levegőt! című verse egy színész, Péter Bárnai kitűnő tolmácsolásában a Tánc a Szabadságért – Szórakoztok velünk? tüntetésről. Hogy én hogy utálom, hogy ma is, ma megint ennyire aktuális… Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvak – anyám ott született – az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg. Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! 1935. november 21.