Az országos rendőrfőkapitány „visszautasítja”, hogy ők politikai alapon zárnának be szórakozóhelyeket – itt kérem komoly bizonyítékok vannak a drogozásra. Ennek alátámasztására ott a sajtótájékoztatón bemutatott egy videófelvételt, amin az látható, hogy fiatalok drogoznak egy klub mosdójában. Mielőtt még reagálnánk erre az érvre, akkor most itt álljunk is meg egy szóra: vajon jogszerű rejtett kamerás felvételeket készíteni fiatalokról a beleegyezésük nélkül szórakozóhelyek mosdójában? Hát szerintem nagyon nem. Erről mindenesetre meg fogom kérdezni az adatvédelmi ombudsmant is. A múltkor megosztottam egy fiktív AI generálta képet, ahol rendőrök nézik monitorok előtt a szórakozóhelyek bekamerázott mosdóiban a fiatalokat – azt hittem, ez egy disztópia. De úgy tűnik, nem az – itt és most előfordul, 2026-ban Budapesten. Ezek tényleg azt várják el a kluboktól, hogy kamerázzák be a mosdókat és legyenek felelősek minden egyes pillanatért, amikor valaki egy lopott mozdulattal esetleg valami port szívhat az orrába? Úgy tűnik, igen. Abszurdisztán. A hazai klubélet egyébként már most is a béka segge alá szorult a paranoia miatt, ami hosszú távon komoly gazdasági következményekkel is járhat. De azzal a következménnyel történetesen nem fog ez járni, hogy kevesebben fognak drogozni. Csupán az fog történni, hogy a bulizás és és a drogozás is rejtőzködőbbé és kockázatosabbá fog válni. Az emberek majd azelőtt magukba tolják egyszerre az összes náluk lévő drogot, mielőtt bemennek egy buliba. Vagy esetleg – és ez ma már egyre gyakoribb – el se mennek klubokba, inkább valami jó kis illegál házibuliban fogják szétrakni magukat.

Ágoston Dani újságíró, DJ, hosszú évekig folytatott önpusztításba hajló éjszakai életmódot. Ennek részét képezte a stimuláns drogok fogyasztása is. Hosszú és fájdalmas utat járt be, amíg megtanult egészségesebb döntéseket hozni az életéről, a kapcsolatairól. És mint elmondja majd nektek a Drogriporter Szabadegyetem március 26-ki rendezvényén, ebben az új, józan utazásában, ami még nem zárult le, nagy segítségére vannak ókori görög és római filozófusok – a sztoikusok – tanításai. Jelenleg ő írja a Laikus Sztoikus blogot. Ha eljöttök, akkor meghallgathatjátok még az én előadásomat is arról, hogy egy másik, Epikurosz által alapított ókori filozófiai iskola (epikureusok) tanításaiból vajon mit tanulhatunk a józanság öröméről, a mértékletességről, a gyönyörök fenntartható gazdaságáról és az ártalmak csökkentéséről. A mai fogyasztói világunk, annak ezernyi színes-szagos ingerével, csábos szenvedélyével, fájdalmas és ásító hiányaival ezernyi csapdát tartogat a számunkra. Így különösen tanulságos visszanyúlnunk a kultúránk gyökereihez – az ókor bölcsességéhez, hogy választ keressünk a kérdésre: ki vagyok én? Hogyan tudok boldog lenni? Mi egyáltalán az, hogy boldogság? Gyertek a Drogriporter Szabadegyetemre, beszélgessünk egy jót együtt szenvedélyekről és szabadságról – regisztráljatok, osszátok, hívjátok az ismerőseiteket is! ❤️

Bódult korban élünk. Nem, nem csak és főleg arról beszélek, hogy az ország tocsog a pálinkában. Vagy hogy a gettókban szívják és szúrják a kristályt. Az is durva persze. De az igazán rémisztő az a bódultság, ami a látszólag józan embereket is átjárja. A döbrögiket a hatalom részegsége. Az alul lévőket pedig a fortélyos félelem kábulata és az apátia tompultsága. A fertelmes meggyőződés, hogy ez már mindig így lesz. Hogy nincs értelme semminek, hogy úgyis minden szar. Hogy csak az számít, mennyire tudsz könyökölni, törtetni. Hogy nincs igazság – csak annak van igaza, aki leghangosabban harsogja azt. Ahol párbeszéd helyett betonba döngölik, akinek más a véleménye. Ahol a nyomor és kiszolgáltatottság szendergésében tartanak milliókat. Ebben a bódult korban szükség van a józan hangokra, mint amit a Drogriporter is képvisel az írásaival, filmjeivel, akcióival. Nézz vissza az elmúlt hónapokra: vajon ki volt az, aki a számodra fontos ügyekben hallatta a hangját? Aki nem bullshitelt, nem terelt, hanem odamondott, őszintén? Szervezte az ellenállást az őrülettel szemben? Minket ma nem támogat sem az állam, sem nagyvállalatok, sem Pénztáros Lőrinc vagy más maffiózók. Rá vagyunk szorulva a Te támogatásodra! Tényalapúság. Együttérzés. Szolidaritás. Ha szerinted is fájó hiány van ezekre a közéletben, ha Te is fontosnak tartod azt a józan hangot, amivel a számodra fontos értékeket képviseljük a Hatalommal szemben – akkor légy rendszeres támogatónk és add nekünk az adód 1%-át!

Bemondásra bezárták Magyarország egyik legrégebben üzemelő klubját, a szegedi Sing Singet. Megint megy a találgatás: mi itt a cél? Egyesek gazdasági racionalitást sejtenek a háttérben: biztosan fel akarja vásárolni a Mészáros & Tiborc co. az összes magyar klubot. Hiszen hát ennyire nem lehetnek hülyék, ez nekik is profit lehetőség. Kicsit ez a találgatás engem arra emlékeztet, amikor a holokauszt vészes éveiben a zsidó értelmiség azzal nyugtatta magát, hogy biztos nem fognak kinyírni minket, hiszen az államnak is érdeke, hogy kihasználja a tudásunkat és a munkaerőnket… Ha tényleg egyszerű profitszerzés és felvásárlás lenne a cél, akkor miért éppen a választási kampány hajrájában kapcsoltak rá? És vajon nem lenne más eszközük, mint ez, ami gyakorlatilag gazdaságilag kinyírja az egész klubéletet, és nem csak a bezárt klubokat? Ez szerintem itt már túl van a gazdasági racionalitáson – sőt, úgy általában a racionalitáson. Ez már az eszetlen, irracionális rombolás kategóriája, ami a kibontakozó fasiszta rezsimekre jellemző. A bosszúé a városi fiatalok ellen, akik macskásfadíszeznek ahelyett, hogy papagájként szajkóznák a kormánypropagandát. Anti-intellektuális düh a szemüveges értelmiségiek, „drogos libsik” ellen, akik magyaráznak itt jogokról ahelyett, hogy pofát befogva beállnának a sorba. Há nehogymá ők nevessenek a végén! Az ő tereiket, helyeiket kell rombolni, kontrollálni, őket kell megfegyelmezni, megfélemlíteni, atomizálni. Ahogy Putyin bátya, a kismagyarok nagy barátja csinálja odaát. Tűnődjünk el, hogy milyen ország épül itt, ha április után újabb felhatalmazást kapnak. Csend, rend és hullaszag a belvárosokban. Kamerák a WC-kben és hálószobákban. A Vezér képe az osztálytermekben. És végső soron, minden békepárti lózung ellenére, ironikus paradoxonként, pont ez a rezsim az, ami előbb-utóbb militarizálná és háborúba sodorná az országot. Az ilyen fasiszta rendszereknek ugyanis ez a természete. Azok, akik folyton-folyvást telekommentelik a közösségi médiát azzal, hogy „úgysincs értelme” meg „mindenszar” meg „ennél úgyse lehet rosszabb”, azok hatalmasat tévednek. És én nagyon remélem, hogy mi vagyunk többen, akik egy másik Magyarországot szeretnének építeni. We resists. We dance. We win. ❤ ✊

Ma reggel egy remek beszélgetést folytattunk a Tilos Rádióban a Hajnali Hasadás műsorunkban Moskovits Judittal és Beck Nórával, az RTL Klub Házon Kívül műsorának riportereivel a Babák című dokumentumfilmről – ami leleplezi Juhász Péter Pál ragadozói karrierjének sötét foltjait. Hallgassátok meg, érdemes, belinkelem! Amit itt szeretnék kihangosítani: a droghasználat kriminalizációja, amiről sokan azt mondják, hogy majd jól megvédi a fiatalokat, ebben a történetben is úgy jelenik meg, mind a problémák forrása – nem pedig megoldása. Ugyanis Juhász Péter Pál „drogprevenciós” foglalkozások során választotta ki magának az újabb áldozatait, és a film főszereplőjét, Lilit például azzal zsarolta, hogy megtudta róla, füvet szív. Ez volt a közös titkuk, amelynél fogva behálózta és manipulálta, kihasználva a félelmét a lelepleződéstől. A droghasználat megbélyegzése és kriminalizálása kiszolgáltatottá teszi a fiatalokat és nem megvédi! A másik dolog: azok, akik hasonló abúzus áldozatává váltak, felnőttkorukban szinte mind súlyos mentális problémákkal és szerhasználati zavarokkal küzdenek. És ahogy megtudhatjuk, semmilyen támogatást nem kapnak az államtól, hogy az általa gerjesztett problémákat, traumákat feldolgozzák. Ehelyett jött Horváth Laci a drogellenes háborújával, és kikiáltotta közellenségnek őket, mind „rohadt drogosokat”. Szóval az állam duplán beléjük rúgott: először azzal, hogy hagyta őket többszörösen traumatizálódni az állami „gondozásban”, másodszor pedig akkor, amikor a traumák következtében fellépő szerhasználati problémáik miatt kriminalizálja, megbélyegzi és üldözi őket. Ahelyett, hogy segítené a felépülésben. Ez az egész rendszer úgy szar, ahogy van – a gyermekvédelmi és a drogpolitikai rendszer is nagyon komoly reformokra szorul.

Kábítószer-birtoklás miatt nyomozást rendelt el a rendőrség a Magyar Nemzet információi szerint azzal a házibulival kapcsolatban, amit egy budapesti Airbnb-ben tartottak augusztus 2-án, és ahol Magyar Péter is megjelent. Micsoda meglepetés! Ja nem. Nincs ebben semmi meglepő. Ha visszaemlékeztek, én már a kezdetektől azt kommunikáltam erről a nagy csinnadrattás „drogellenes háborúról”, hogy ez bizony orosz import. Aminek a célja az, hogy ezen keresztül számoljanak le vélt vagy valós politikai ellenfelekkel. Pont úgy, mint Putyin tette, teszi Oroszországban. Ahol a hasonló megrendezett „drogültetős” kompromat akciók dokumentáltak, mint amivel Magyar Pétert akarják most lejáratni. És emlékezzetek vissza még valamire: még ősszel, egy józsefvárosi időközi önkormányzati választás hajrájában rendőrök jelentek meg egy ellenzéki politikus, Horváth Alexander lakásán hajnalban, kutyákkal dúlva fel az otthonát, drogokat keresve egy „komoly névtelen feljelentésre” hivatkozva – amit egy évekkel ezelőtt készített videó testesített meg. A képviselőnél nem találtak semmit, a drogtesztje negatív lett – de a kormánypárti sajtó ettől még veszettül drogosozta, ami a csövön kifér. Lefoglalták a kommunikációs eszközeit a kampány közepén. Na, az volt a főpróba. A tesztelés. És ez most az élesben bevetés a „nagyvad” ellen. Annyira kétségbe vannak már esve a fiúk, hogy ilyen aljas, övön aluli eszközökkel próbálják ütni, tépni, harapni, hátha végre sikerül rajta fogást találni. De van egy rossz hírem, prostisrácok és muszkavezetők, propagandisták és bérrettegők: ez a KGB-s módszer a Józsefvárosban sem működött. És most sem fog. Ha rendőröket vezényeltek ki Magyar Péterhez, azzal magatok alatt vágjátok a fát – mert mindenki átlát majd a szitán. Még akkor is, ha a rendőrök esetleg „véletlenül” találnak valami „bizonyítékot”. Elegünk van belőletek, takarodjatok a magánéletünkből, a hálószobáinkból, a klubjainkból – húzzatok zsemlészacskót a fejetekre és költözzetek a drágalátós Moszkvátokba!

Egy totyogó korú kisgyerekkel együtt aludni olyan, mintha egy részeg polippal osztanád meg az ágyad, aki elvesztette a kocsikulcsát – tartja egy mém. Azt kell mondjam, hogy a saját szülői tapasztalataim alapján ez egy meglehetősen pontos hasonlat. A múltkor például arra ébredtem, hogy forgolódás és helyezkedés közben sikerült fejbe rúgnia. De amikor már éppen nagyon bosszankodni kezdtem volna, hogy nem igaz, hogy már megint felébresztett: váratlanul odabújik, és azt motyogja félálomban: „Apa én téged szejetlek.” Awww. És máris máris újra „az apaság a legszebb dolog a világon” csúcspontra kerülök a szülőségnek nevezett hullámvasút hegyes-völgyes pályáján. (note to myself)

Ha az ember rálép az önismeret és öngondoskodás valamelyik útjára, akkor először többnyire arra fog összpontosítani, hogy mit kezdjen azzal a sok negatív, fájdalmas és zavaró érzéssel, amik nap mint nap kínozzák. És vannak erre elég jó technikák – kinek mi jön be. Meditáció. Jóga. Naplóírás. Árnyékmunka. Tánc. Szomatikus tudatosság. Ezek, bár nem csodaszerek, de adnak egyfajta Ariadné-fonalat, hogy megtaláljuk az utat a félelmeink, szorongásaink, szégyeneink labirintusában. Segítenek az érzelemszabályozásban. De az érzelemszabályozás nem csak arról szól, hogy miként dolgozzuk fel a rossz élményeinket – hanem arról is, hogy mit kezdjünk a pozitív élményekkel. Ezt az oldalát gyakran méltatlanul háttérbe szorítjuk. Azt gondoljuk, hogy „minek kéne ezt tanulni, hiszen ha örülök valaminek, akkor nincs problémám, nem kell vele külön foglalkozni” – pedig dehogynem. Én az idők során egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek. Mert rá kellett jönnöm, hogy az ember problémáinak csak egy része fakad abból, hogy a rossz élményei milyen negatív érzelem-spirálba taszítják. Egy másik része viszont abból fakad, hogy nem tudunk örülni annak, ami jó történik velünk. Nem tudunk neki úgy igazán, szívből örülni. Mert úgy érezzük, nem is érdemeljük meg igazán – hogy imposztorok vagyunk, mint a szomorú, ijedős öreg bűvész, aki Óz, a nagy varázsló álarca mögött rejtőzik és retteg a leleplezéstől. Vagy mint Pinokkió, a fabábú, aki arról álmodozik, hogy egyszer igazi gyerek lesz. Ebből fakad az is, hogy nehezen tudunk gátat, mértéket szabni az élvezetes élményeinknek. Mert miközben átéljük őket, nem is vagyunk jelen – már a következő élvezeten, elismerésen, sikerélményen jár az eszünk, ami megerősít abban, hogy élünk. Ez mindenféle függőség motorja, nem maga az élvezet. És ebből fakad az is, hogy nem tudunk úgy igazán, szívből örülni a másik sikerének sem. Pedig a Buddha nem véletlenül nevezte a másik öröme felett érzett együttörülést (mudita) a négy mérhetetlen (brahmavihara) egyikének – azon lelki állapotokénak, amelyek nem bekorlátoznak, hanem felszabadítanak. Szóval átélni és értékelni, ízlelgetni és teljesen jelen lenni a hétköznapi örömökben, és más emberek örömében – ezt nem vehetjük adottnak. Ez is egy skill, amit fejleszteni, gyakorolni kell. Az öröm nem csak történik velünk. Meg is kell tanulnunk megfelelően várakozni rá, befogadni, felidézni, hálásnak lenni érte. (note to myself) kép: Thich Nhat Hanh

Igazából nem az van, hogy nem adnak bele anyait-apait. A rogáni propaganda-gyár üzemei csúcsteljesítményen zakatolnak. Tintahalként okádják ki magukból a sötét gyűlölet és a zsigeri félelem orwelli felhőit, ukránokról, Brüsszelről. A nerfluencerek és a digitális nyaloncok nyelve valósággal izomlázas már a nagy erőlködéstől. A KGB bevetette az AI generálta álhíreit és trollfarmjait. Kiadják az ukázt a polgimestereknek és összebuszoztatják megint a bértüntetőket innen-onnan. Mégis: ennyi izzadtságszagú erőlködés ennyire elég. Avagy nem elég. Mert ez már látványosan nem elég: ezt mutatja az a hatalmas tömeg, ami utcára vonult a rendszer leváltásáért tegnap. Ezt még a propagandisták is elismerik, amikor véletlen bekapcsolva marad a mikrofon. A magyar nép jelentős részének ugyanis olyan szinten van tele a töke, annyira elegük van már abból, hogy totál hülyére vannak véve, hogy nagyrészt önkéntes melóból, alulról felfelé, minimál forrásból, média-ellenszélben is sokkal nagyobb erőt képesek mutatni, mint a csilliárdos propaganda-gépezet és a buszoztatott masírozók passzív tömegei. Mert a számháború közepette (amit egyébként nyilván az ellenzék nyert meg, hazudjon bármit Rási ügynöksége) ne felejtsük el: ami igazán megkülönbözteti a két tömeget, az nem egyszerűen a mennyiség. Hanem a minőség. A tömeget alkotó egyének, közösségek motivációi, tudatossága, jelleme. Hogy az egyiket a csapból is folyó propaganda és a döbrögik pénze vezényelte ki – a másik meg éppen annak ellenére ment ki. Mert ez az irdatlan tömeg itt a képen nem egyszerűen valami párt vagy vezetője iránti rajongást mutat: hanem rendszerváltó dühöt. Ez az igazi jelentősége ennek a tegnapi napnak. Hogy elég lesz-e, ezen az egyenlőtlen pályán, ami nem is lejthetne jobban a Hatalom felé, az meg majd áprilisban eldől.

Emlékszem gyermekkorom március tizenötödikéire, amikor még mindenféle rossz érzés nélkül tudtam viselni a kokárdát. Nem jelentett semmiféle politikai állásfoglalást – hacsaknem a 48-as forradalom eszméi mellettit. Szabadság, egyenlőség, testvériség! Azt gondolom, hogy kevés károsabb merényletet követtek el a nemzeti egység eme szimbólumával szemben, mint amit a Fidesz 2002 februárjának végén: amikor meghirdették a Nemzetiszalag Mozgalmat és arra kérték a Fidesz támogatóit, hogy március 15. után is viseljék a kokárdát, a választások végéig. Arra a tömény undorra és tehetetlen dühre is emlékszem, amit ezután éreztem. Amikor a metrón, villamoson, utcán a kokárda viselése leredukálódott erre: „fideszes vagyok”. Kirabolva éreztem magam: kisajátították, ellopták a nemzet jelképét a nemzet egyik felétől. Hosszú évekre fájó üresség maradt a helyén. Egyfajta fordított sárga csillaggá silányították: ha hordod, akkor minket támogatsz – ha nem hordod, akkor az olyan, mintha sárga csillag lenne rajtad. Dermesztő élmény volt. Amióta az elmúlt években az ellenzék elkezdte visszahódítani a nemzeti szimbólumokat, a lyukas zászlóval együtt a kokárdát is, ez a fájó seb mintha gyógyulni kezdett volna nagyon sokunknál. Egyre többen tudjuk újra ismét büszkén viselni a szívünk fölött a trikolór színeit. Az ásítóan üres hazapuffogtatás és pöffeszkedő, melldöngető nacionalista gőg helyett a jelképeink ismét kezdtek megtelni az eredeti, 48-as jelentésükkel: szabadság, egyenlőség, testvériség. Eszmék, amiket próbálnak kilúgozni a kokárdából, az elméinkből, a szívünkből. De nem fog sikerülni. Elég volt az árokásásból, elég volt a kirekesztésből! Éljen a magyar szabadság! We resist. We dance. We win.