Széljegyzetek

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondta Jézus.

És igaza volt. Az ítélkezés többnyire arról szól, hogy amíg a másik ember szemében piszkáljuk a szálkát, addig se kell foglalkozni a saját szemünkben a gerendával.

Magas erkölcsi lóról lenézni embereket a különféle vélt vagy valós bűneikért, egzotikus mást képezni belőlük, kirekeszteni, megbélyegezni őket, mint alacsonyabbrendű csoportot, miközben önelégülten igazoljuk saját tisztaságunkat, a „mi” és az „ők” lövészárkokba belekényelmesedni – ez az ítélkezés. Ezt valóban el kell kerülni.

Vannak azonban olyanok, akik ad absurdum – az abszurditásig – viszik ezt az érvet. Úgy értelmezik félre, hogy: „ne alkoss ítéletet”. Még az igényről is mondj le, hogy kifejezd, ha valamit helytelenítesz.

Ne mond ki a kétszer kettőről, hogy négy – fogadd el, hogy az másnak öt. Ne ítéld el az igazságtalanságot, a szélhámosságot, a néphülyítést, az elnyomást. Fogadd el, hogy éppolyan igaz lehet, hogy a Föld lapos, mint hogy a Föld gömbölyű. Hogy a tehén nem a bacitól betegedett meg, hanem a boszorkány átkától. Hogy a demagóg propaganda egyenértékű a valódi újságírással. Ne ítéld el a sarlatánt, aki a gyógyíthatatlan beteg zsebéből kibűvészkedi az utolsó petákot is – hiszen mindenki abban hisz, amiben akar.

Na ez a relativizáló, igazság-utáni félreértelmezése a ne ítélkezz szabálynak, amivel soha nem fogok tudni azonosulni. Igenis lehet és kell ítéletet alkotni, értékítéleteket, anélkül, hogy az ember az ítélkezés bűnébe esne.

(note to myself)

„Az orvosok azt mondják, hogy azon sebek a’ legveszedelmesebbek, mellyek befelé vérzenek,” írja Szalay László, magyar történész és politikus. 1849 után, a keserű emigráció éveiben. „Gondolom, hogy ollyas könnyek is vannak, mellyek befelé folynak, ’s elperzselik a lelket, pedig a’ szem száraz marad, sőt talán mosoly játszik az ajkakon.”

Néha eltűnődöm: vajon hányan járnak köztünk azok, akik befelé vérző sebeket hordoznak? Kívülről nem látszik: látszólag minden a legnagyobb rendben. Akár rádmosolyognak, ha előreengeded őket az ajtónál. Ha megkérdezed, hogy vannak: jól. A hétköznapi életben jól funkcionálnak. Kapcsolataik felszínesek: gondosan ügyelnek rá, hogy ne zavarják fel, ami a mélységben rejtőzik. A vallás számukra legfeljebb kötelesség. Betartják a szabályokat. Ritkán mondanak nemet, mindenkinek meg akarnak felelni. Normálisabbak a normálisnál.

És mégis: belül üvöltenek a fájdalomtól. Lassan sorvadoznak. Este a tenyerükbe temetik az arcuk. Talán mindless titkos gyönyörökbe fojtják bánatukat: stresszevés, zugivás, sorozatok, szex, drogok. Esetleg beletemetkeznek a munkába. Hogy kitöltsék az ásító ürességet. Hogy érezzék, hogy élnek. Hogy ne kelljen önmaguknak lenni legalább néhány óráig. Hazudnak róla másoknak, hazudnak a családjuknak, hazudnak róla maguknak is. Szőnyeg alá söpörnek. Belefáradnak a konfliktusokba, ráhagyják a másikra. Belebetegszenek a mérgező stresszbe. Megutálják az embereket. Főleg a házastársukat. Ideje korán meghalnak valami krónikus betegségben. És persze tovább adják a gyerekeiknek is ezeket a mintákat.

Amikor olyan dolgokról beszélünk, mint „közegészség”, vagy „prevenció” – akkor ezekről is kellene beszélni. Nem csak arról, hogy sportoljunk sokat, ne igyunk annyi alkoholt és együnk több zöldséget. Ami persze fontos. De ez a felszín. Ha elég mélyre ásunk, minden egészségtelen szokásunk, minden népbetegségünk mögött megtaláljuk a kifejezetlen, feldolgozatlan szenvedést és félelmet. És az egészség nem csak a betegség hiánya – egyfajta képesség is, hogy valódi, hiteles kapcsolatban maradjunk a testünkkel, a lelkünkkel, más emberekkel.

Ha rajtam múlna, ezt tenném a nemzeti alaptanterv kellős közepébe. A matek, a fizika, a töri, a biosz, a földrajz: ezek persze fontosak. Kellenek a túléléshez. De nem csak túlélni kellene megtanulni – hanem élni is.

(note to myself)

kép: Jonė Reed

Carl Sagan csillagász neve bizonyára sokaknak ismerős – rengeteget tett a tudomány, és ezen belül is a csillagászat eredményeinek közérthető népszerűsítéséért. Nemrég ünnepelték születésének 90. évfordulóját az akadémiai világban. Érdekes egyvelegét találhatjuk meg benne a tudományos szkepszisnek és a természet csodáira gyermekien rácsodálkozó léleknek.

Azt talán kevesebben tudják, hogy ez utóbbi oldalának kibontakoztatásában jelentős szerepet játszott a kannabisz. Ezeket az élményeket ő maga is titkolta, hiszen a 20. század második felében az akadémiai karrierjével játszott az, aki nyíltan beszélt róluk. Valójában mind a mai napig azzal játszik: a közvélemény nem fogadja el, hogy a kémiai tudatmódosítás a valóság felfedezésének egyik eszköze lehet egy „komoly” tudós számára is. Ennél még azt is inkább hajlamos megbocsátani neki a nép, ha történetesen alkoholista. De hogy tudatosan, kísérletezésből használjon valamilyen szert: ez megbocsáthatatlan bűnnek számít.

Sagan a kannabisszal kapcsolatos saját élményeit Mr. X álnéven vetette papírra 1969-ben. Beszámol róla, hogy eleinte rendkívül kételkedő álláspontot foglalt el a fűvel szemben: 5-6 kísérletet is tett a betépéssel. Ezek csalódással végződtek. Ahogy arra már Howard Beckert is rámutatott a korszakalkotó könyvében, a betépés is tanult viselkedés. Végül egy barátja lakásán történt meg az áttörés.

„Hanyatt feküdtem egy barátom nappalijában, és egy szobanövény (nem kannabisz!) által vetett árnyékot vizsgáltam a mennyezeten. Hirtelen rádöbbentem, hogy egy miniatűr Volkswagen alakját vélem felfedezni az árnyalakban, mégpedig nagy részletességgel kirajzolva. Nagyon szkeptikus voltam ezzel az észleléssel szemben, és megpróbáltam következetlenségeket felfedezni a Volkswagenek és az általam látott kép között. De mégis, ott volt, a kerékágysapkától a rendszámtáblán át egészen a csomagtartót nyitó kis kilincsig. És amikor behunytam a szemem, döbbenten vettem észre, hogy egy film elevenedik meg a szemhéjam vetítővásznán.”

Sagan úgy érezte, hogy egyszerre két részből áll: az egyik teremtő része különös észleléseket, látomásokat hoz létre, a másik pedig megfigyeli és élvezetét leli benne. Korábban soha nem értékelte igazán a művészeteket – a kannabisz-élmények azonban lelkes művészet-rajongóvá tették. Mintha betekintést nyert volna a művész szándékaiba és intuícióiba – és ezek a belátások néha a betépés elmúlása után is vele maradtak. Így például egy alkalommal a Karib-tenger koralzátonyainál fürdőzött, amikben Yves Tanguy szürrealista festőművész festményeit vélte felismerni. Zenei ízlése is szélesedett: eddig nem tapasztalt gazdagságot és sokféleséget volt képes felfogni a zenében.

Bár Sagan alapvetően szkeptikus ateista tudós volt, ezen tapasztalások hatására elkezdte értékelni azokat az élményeket, amelyeket spirituálisnak nevezünk. Egyfajta egységet tapasztalt meg az őt körülvevő élő és élettelen világgal. Úgy érezte, könnyebben rálátott az emberek és saját maga által játszott játszmákra, amelyek abszurdnak tűntek. Mintha az egész életünket azzal töltenénk, hogy elfelejtsük, milyen is a világ valójában.

Cáfolta azokat a hiedelmeket, hogy a kémiai tudatmódosítás hatására átélt élmények puszta „tévképzetek” és „illúziók” lennének: „Meg vagyok győződve arról, hogy ez tévedés, és a mélyreható belátások, amiket tudatmódosulás közben szerzünk, valóságos tapasztalások,” írta. Így például egy ízben kannabisz hatása alatt zuhanyozva ugrott be az egyik olyan ötlete, amiből később tudományos cikket írt. „A kannabisz illegalitása felháborító,” írta Sagan, mint Mr. X. „Akadályozza egy olyan szer teljes kihasználását, ami segít nyugalmat és belátást, érzékenységet és az összetartozás érzését találni egy egyre őrültebb és veszélyesebb világban.”

Hogy miért számolok be erről? Nem azért, hogy reklámozzam a füvet. A kannabisz fogyasztása, bár közegészségügyi ártalmai meg sem közelítik az alkoholét, nem veszélytelen szer. Vannak emberek, akik függőkké válnak tőle, és akik arra használják, hogy elmeneküljenek a segítségével a valóság nyomasztó gondjai elől. De ez a kép nem fekete-fehér. Míg a médiában főleg csak a bután vigyorgó, kanapén lustán nassoló füves sztereotípiájával találkozunk, a valóságban nagyon kreatív és tevékeny elmék is fogyasztottak és fogyasztanak füvet. Anélkül, hogy függővé váltak volna tőle. Nem a fű teszi őket kreatívvá: senki sem lesz a fűtől okosabb vagy kreatívabb. De a kannabisz, megfelelő kezekben, nem csak pusztító, hanem építő élményeket is adhat.

„Néhány aberrált, belvárosi, libsi gyereknek megártott a túl sok szívás a hétvégén, és ezért aztán hallucinációik vannak a HÉV-vel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban,” közölte Lázár János Vitézy Dávid HÉV-el kapcsolatos kritikájára.

Vegyük hát sorra, hányféle előítélet és sztereotípia is jelenik meg ebben az egyetlen mondatban: „aberrált” = homofóbia, „belvárosi” = város-ellenesség és értelmiség-ellenesség, „libsi” = antiszemitizmus, „túl sok szívás” = drogos sztereotípia. Igazi ínyencség, nemde?

Hányszor kaptam már meg én is, amikor valaki kifogyott az értelmes érvekből: „nem kellett volna annyit szívni”, „menjél egyél még gombát” vagy valami hasonló veretes bölcsességet. Gagyog s ragyog, ahogy József Attila mondaná.

A történelemből tudjuk, hogy minél tekintélyelvűbbé válik egy rendszer, annál türelmetlenebb mindenféle „deviáns” elhajlással szemben, annál jobban idealizálja a vidéki egyszerűséget és annál gyanakvóbb a nagyvárosi értelmiséggel szemben. Mert azt már a középkor óta tudjuk ugye, hogy a városi levegő szabaddá tesz – városokban alakultak ki az olyan veszélyes eszmék, mint a szabadság, demokrácia, autonómia, a hatalom megkérdőjelezése, nyitottság, tolerancia és hasonlók.

Városokban alakultak meg az első egyetemek, azzal a veszélyes elképzeléssel, hogy szabadon gondolkodhassanak a világról. Mindenféle makacs tényekkel bombázzák a Hatalmat, meg hogy kétszer kettő négy és nem öt, mint ahogy a Hatalom által jól megfizetett népbutítók állítják.

Szóval semmi meglepő nincsen abban, hogy a mai rendszer számára a közellenség: a városi értelmiség. A „belvárosi” szitokszóvá vált, akárcsak a liberális, amit, jó öreg fasiszta hagyományt felelevenítve, összekötöttek azzal, hogy zsidó és azzal is, hogy meleg.

Most tegyük félre azt apró ellentmondást, hogy vajon a „népnemzeti tábor” oszlopos tagjai közül hányan forognak olyan belvárosi bulikban, ahol az emberek orra nem éppen a púdertől poros… Vagy hány, a deviáns szexuális elhajlásokat a keresztény-népnemzeti erkölcs piedesztáljáról védő harcosról derült már ki, hogy másik életében történetesen meleg bulikba jár…

Az ilyen kis gikszerek: hibák a mátrixban. Szőnyeg alá velük! Majd elfelejtik az emberek, gondolják, ha még hangosabban harsogják a szitokszavaikat, ráerősítve a népben zsigeri szinten meglévő félelmekre és gyanakvásokra.

Ha valaki szakmai érvek mentén kritikát fogalmaz meg: rögtön lesújt rá a karakter-romboló propaganda-gépezet. „Ezek” a „kígyóvállú” szemüveges értelmiségiek folyton-folyvást fenekednek. Tudjukik. Álcivilek. Sorosisták. Drogosok.

Erről az a vita jut eszembe, ami egyes beszámolók szerint a spanyol polgárháború idején zajlott le a Salamanca Egyetemen José Millán-Astray fasiszta tábornok és az egyetem rektora, a híres spanyol író, Miguel de Unamuno között. A vita hevében a tábornok, aki kifogyott az érvekből, felkiáltott: „Halál az értelmiségre!”

A középszerű szellemmel, de fertelmes meggyőződéssel megáldott, érvekből kifogyó ember frusztrációja itt legalább őszintén tört elő, bugyogott fel a pöcegödörből. Vagy akár mondhatnák azt is: „halál az értelemre!” A lényeg: mindenki álljon be szépen a sorba, legyen lojális, konform alattvaló, ne bajlódjon itt mindenféle kritikus gondolatokkal. Igya meg a feles pálinkáját, nézze meg a híradót, oszt ott majd elmondják neki, mit kell gondolni a világról.

Úgy érzem, hogy ég és föld választja el egymástól az elmélyült spiritualitást és az olcsó ezospiri bűvészkedést. És mégis, a kettőt sajnos gyakran összemossák.

Számomra a spiritualitás nem spiritizmus, asztrológia, okkultizmus, homeopátia, biorezonancia, vargagomba, kristályterápia és még ki tudja hányféle áltudományos sarlatánság. Ami mögött legtöbbször a hiszékenyek pénzlehúzása áll. Ezek távol állnak tőlem.

A spiritualitás olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek gyakran túl vannak a tudományos megismerés keretein – ugyanakkor egyáltalán nem mondanak ellen a tudományos bizonyítékoknak (mint egy csomó ezospiri elmélet, amit viszonylag könnyű empirikusan cáfolni).

Olyan emberek is lehetnek mélyen spirituális lények, akik a maguk területén elismert tudósok, és akiktől távol áll mindenféle ezoterikus babona – mint Einstein vagy Carl Sagan.

A spiritualitás a létezés végső határaival – az élet értelmének, jelentésének megtalálásával foglalkozik. És bár a tudomány nem adhat jelentést az életednek, nem képes spirituális kérdésekre válaszolni – viszont képes mérni a hiteles spiritualitás pozitív hatásait.

(note to myself)

Mikortól számít problémásnak az ivás/szívás stb.? Mikortól számít függőségnek?

Ezek a kérdések sokakban felmerülnek. Sokan azt képzelik, hogy erre a kérdésre csupán a mennyiségi/gyakorisági számok alapján lehet válaszolni. „Ha csak ennyit iszok és csak ilyen gyakran, akkor az biztos nem függőség.”

Nos, nem így van. A függőséget nem lehet pusztán a fogyasztás mennyisége/gyakorisága alapján megállapítani. Ami igazán számít, hogy a fogyasztás milyen káros hatással van az ember életére. Tudja-e kontrollálni? Vannak-e társas problémái miatta? Kockázatot vállal-e érte? Tapasztal-e fizikai tüneteket?

Egy másik tévhit, hogy a függőség egy bináris dolog: vagy függő vagy, vagy rekreációs használó, és ennyi. De nem, a szerhasználati zavarok (ez a pontosabb megnevezés) egy spektrumon helyezkednek el.

Az alábbi ábrán láthatjátok, hogy miként határozza meg a szerhasználati zavar tüneteit az amerikai pszichiáterek diagnosztikai kézikönyve (DSM V). A 11 tünetet alapvetően négy kategóriára lehet osztani. És attól függően, hány tünetet észlelsz, megállapíthatod, mennyire súlyos a szerhasználati zavarod:

1 tünet – kockázatos fogyasztás
2-3 tünet – enyhe szerhasználati zavar
4-5 tünet – közepes szerhasználati zavar
6 vagy több tünet – súlyos szerhasználati zavar

Maya Angelou amerikai költő már idős korában írt egy levelet a fiatalkori önmagának.

Gyakran én is elgondolkodom azon, hogy vajon ha lehetőséget kapnék, hogy tanácsokat adjak a fiatalkori önmagamnak – vajon mik lennének azok.

Bár természetesen nincs időgépünk, így nem tudunk levelet küldeni a múltbeli önmaguknak – de a helyzet az, hogy a múlt soha nem múlt el igazán. A múlt – jelen van. Bennünk. Ezért aztán egyáltalán nem gondolom, hogy ne lenne értelme levelet írnunk a bennünk élő fiatalkori önmagunknak.

Azt gondolom, hogy ha egy ilyen levelet írnék, akkor az nem olyan tanácsokból állna, hogy ekkor és ekkor ne ezt tedd, hanem amazt. Vagy hogy ne szokj rá erre vagy arra. Tölts több időt ezzel, kevesebbet amazzal. Nem. Úgy vélem, hogy a hibáinknak is megvan a maga funkciója. A hibáink gyakran a legnagyobb tanítómesterek – nélkülük nem lennénk azok, akik. És vajon a hiba elkövetése nélkül igazán megtanultuk volna a leckét?

Viszont egy tanácsot bizonyára adnék magamnak: bízz meg abban a belső megérzésben. Abban, amelyik mindig is megsúgta neked valamiről, ha igazán rendben van, vagy ha valami nagyon nincs rendben vele. Még ha kényelmetlen volt is ráhallgatni, még ha sokszor elhallgattattad, elnyomtad is ideig-óráig, zajt csaptál, hogy ne kelljen vele foglalkozni, kimagyaráztad, hogy most éppen miért nem aktuális, más emberek elvárásai szerint próbáltad elferdíteni, amit üzent („mit gondolnak mások”) – előbb-utóbb mindig rájöttél, hogy igaza volt.

(note to myself)

A múltkor megkaptam egy kommentelőtől, hogy mindig csak a férfiakat szekálom, bezzeg a nőket nem kritizálom az oldalon.

Valóban, a nemiség témájával foglalkozó posztjaim túlnyomó többsége arról szól, hogy próbálom a női szempontokat, érdekeket, jogokat jobban láttatni, és bizonyos begyepesedett nő-ellenes attitűdöket kritizálni. De ez nem azért van, mert „öngyűlölő” férfi vagyok, aki a nőket biológiailag jobbnak tartja a férfiaknál.

Egyáltalán nem: a nők éppen olyan hülyék és korlátoltak tudnak lenni, mint a férfiak. Mindannyian emberek vagyunk, a magunk gyarlóságaival és butaságaival.

Ami miatt mégis többet foglalkozom a nők szempontjaival, az a társadalmunk és kultúránk természetéből fakad: évezredek óta egy férfiközpontú, patriarchális társadalomban élünk. És, hiába harsogják egyesek az ellenkezőjét, abban élünk ma is. Ahol a nőket másodrangú polgárnak tekintették, tekintik. Akiknek a helyét, szerepét megpróbálták, megpróbálják a „házi tűzhely őrzésére” és a gyereknevelésre korlátozni. Akik jóval kiszolgáltatottabbak a családon belüli és a párkapcsolati erőszaknak. És igen, előfordul az is, hogy nők „túltolják” az áldozat-szerepet vagy igaztalanul vádaskodnak – ilyennel is találkoztam már – de meggyőződésem, hogy ez az esetek kisebbsége.

Megmondom őszintén, hogy borzasztóan éretlen, óvodás mentalitásnak tartom – nők részéről is! – amikor valaki kizárólag a saját nemének a szempontjait képes látni, foggal-körömmel védelmezni. Amikor bezáródik egy „mi” és „ők” mentalitásba.

Én azt gondolom, hogy a nemi sztereotípiák nem csak nők számára károsak. De ártalmasak ránk, férfiakra is. Például amikor valaki azt mondja, hogy apák rászorulnak arra, hogy az anyák kiszolgálják őket – az számomra, mint apa számára, nagyon lealacsonyító és felháborító.

Ezenkívül van egy kislányom, és azt szeretném, hogy amikor felnő, akkor már jóval kevesebb hátrányos megkülönböztetéssel, előítélettel kelljen szembesülnie, mint a mai nőknek. Ennyi. ‍♂️

Krishnamurti, az indiai filozófus mondta egyszer, hogy „az egészségnek nem az a mércéje, hogy mennyire tudsz jól beilleszkedni egy alapjaiban beteg társadalomba.”

A magyar társadalmat márpedig ezernyi népbetegség kínozza, amiket vissza lehet vezetni ezernyi egyenlőtlenségre, igazságtalanságra, torz megküzdési stratégiára.

Így tehát ha valaki gond nélkül illeszkedik be a magyar társadalomba, ha mindig úgy érzi, hogy simán tud igazodni a közösségi normákhoz, lelkesedni a többségi véleményekért és alkalmazkodni a neki előírt hagyományos szerepekhez – az nem feltétlenül az egészségről szól. Még akkor sem, ha magát úgy adja el a közösségi médián, mint vakítóan fehér mosolyú egészség-guru vagy influencer szerepmodell. Amit erénynek nézünk, az gyakran pusztán kiváltság, és amit devianciának nézünk, az öröklött fájdalom és kirekesztettség.

Egész-ség: ez nem csak a betegség hiánya, hanem hiteles, önazonos, kapcsolódó élet. És az, hogy így éljünk, az nem csak rajtunk múlik, hanem a társadalmon és a kultúrán is. Ha nem így élünk, az nem biztos, hogy csak a mi egyéni jellemhibánk eredménye.

Szoktam felhozni a példát, Máté Gábor nyomán: ha egy jegesmedve életmódját akarod tanulmányozni, jó, ha ezt nem egy állatkertben teszed, hanem a vadonban. Sok szempontból egy nagyváros a maga rohanó, túlzsúfolt, magányos, stresszes, túlfogyasztó és mozgásszegény életmódjával úgy viszonyul az ember természetes életközegéhez, mint az állatkert az Északi-Tengerhez a jegesmedve szempontjából.

Szóval ne ítéld meg túl szigorúan magad, ha gyakran úgy érzed, mintha valahogy idegenül feszengenél a különféle társadalmi szerepeidben, vagy ha értetlenül figyeled magad körül az embereket.

(note to myself)

„Ha a női táskában elfér a rúzs és a szemceruza, akkor az óvszer is el tud férni,” oktatta ki Pesti Imre kormánypárti képviselő a nőket. Lesöpörve azt az ellenzéki javaslatot, hogy vény nélkül is lehessen vásárolni sürgősségi fogamzásgátló tablettákat.

Amikor ezzel a pöffeszkedő, lekezelő, kioktató, nőgyűlölettel átitatott arroganciával találkozik az ember, akkor óhatatlanul felmerül benne a kérdés: miért fáj ennyire ezeknek az ősz hajú pátriárkáknak az, hogy egy nő vény nélkül vásárolhasson esemény utáni tablettát?

Vajon a keresztény erkölcsi érzéküket sérti? Muhaha. Érdekes szelektív módon működik akkor ez a fene nagy érzékenység. Egy olyan országban, ahol a Hatalom nap mint nap sérti a keresztény erkölcsiséget. Hiszen a „ne lopj” parancsolat folyamatos és rendszerszintű megsértésén alapul.

Vajon a nők egészsége iránti aggódás? Muhaha. Ez még ennél is kevésbé valószínű. Elég megnézni, hogy mennyi figyelmet szentelnek az egészségügynek.

Tudjátok, mi zavarja őket? Az, hogy a nők rendelkezhetnek a saját testük fölött.

Anélkül, hogy bárki ebben korlátozná őket. Vagy megszégyenítené, megbélyegezné őket érte. Mert ez az orvosi vény is csak erről szól: a kontrollról. Hogy érezze a nő, hogy az ő reprodukciós szervei az állam tulajdonát képezik.

És ami persze még bicskanyitogatóbb ebben az egészben: a felelősség teljes áthárítása a nőkre. Miközben tudjuk, hogy egy nemkívánt terhesség mögött azért ott van egy férfi is. Neki bezzeg nem írja elő Pesti képviselő úr azt, hogy hordjon magánál óvszert.

A Hatalom pozíciójából emberek hálószobájában, zsebében, bugyijában, méhében turkálni – van, akinek már csak ettől áll fel?