Széljegyzetek

„Jó lenne meghallgatni a feleség történetét is,” írta be valaki a múltkor a Tibor felépüléséről szóló poszt alá (aki nem olvasta, belinkelem lent). Nos, jelentkezett is Emma, Tibor felesége, és vele is leültem beszélgetni, hogy az ő oldalát is megismerjem.

Emmának is megvannak persze a maga traumái. Egyetért a mondással, hogy a sérült emberek bevonzzák egymást. Az anyjával való kapcsolata legalább annyira rossz volt, mint Tibornak az apjával való kapcsolata.

Emma szerint a dolgok akkor kezdtek igazán elromlani, miután a gyerekük megszületett, és támogatás nélkül egyedül maradtak vele. Ez a teher megviselte a kapcsolatukat: egyre többet veszekedtek. Tibor pedig egyre inkább a piálásban keresett menedéket.

A feleségre hárult, hogy ezt (is) kezelje. Először próbált nem tudomást venni róla. Úgy alakítani a dolgokat, hogy a következmények ne legyenek láthatóak és olyan súlyosak. Lehasítás: ez is tipikus trauma-reakció.

Azt mondja, amikor a posztomat olvasta a történetükről, óriási feszültséget érzett. Előjött azoknak az éveknek minden frusztrációja. Üvölteni szeretett volna: kiadni a dühöt, amit érzett.

Ahogy beszélgettem vele, azon tűnődtem, hogy milyen buta közhely is a „gyengébb nemként” aposztrofálni a nőket. Lehet, hogy ez fizikai erő tekintetében igaz. De a lélek szempontjából biztosan nem igaz.

A nők sokkal erősebbek tudnak lenni a férfiaknál: valahogy a hangya jut gyakran eszembe róluk, ami a saját súlyának sokszorosát is képes a levegőbe emelni. És mi, férfiak vagyunk valójában sokkal merevebbek és rugalmatlanabbak náluk. Amit mi erőnek vélünk, hogy elfojtjuk az érzelmeinket, valójában gyengeség.

Szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő – hát az is biztos, hogy szinte minden függősséggel küzdő férfi mögött ott van egy nő (van persze fordítva is, de ez a gyakoribb). És ez a nő – anya, feleség – sokat szenved. Sokat tűr. Sokat könyörög és sokat fenyegetőzik. És még többet magába fojt. Sajnos a nők túl gyakran öröklik a megmentő, a Teréz anyu szerepét.

Emma az elmúlt két évben szintén elkezdett dolgozni magán. Eljár terápiára, hogy feldolgozza a traumáját. Csillogó szemmel meséli, hogy milyen katartikus élmény ez számára: ahogy a terápia során átélte a saját szenvedését a magzat-kortól egészen mostanáig. A terapeutája többek között EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) módszert használ. Meg kell tanulnom, hogy ne fojtsam magamba a dolgokat, mondja.

Egyetértünk vele abban, hogy nagyon sok dolog van, amit az embereknek már egész fiatalon meg kellene tanítani. Például azt, hogyan kommunikáljanak egymással, és hogyan kezeljék a konfliktusokat. Mert nagyon sokszor a konfliktus önmagában egészséges és az elkerülése az egészségtelen – de annak is megvannak a módszerei, hogy miként kerülje el az ember, hogy a konfliktus erőszakossá és egészségtelenné váljon.

Bizony, lenne mit tanulnunk erről nekünk, felnőtteknek is.

kép: eyesboyz

Dühöng a kultúrharc. Durcás Dóri ismét akcióba lépett: leragasztott egy plakátot az ARC kiállításon.

A plakát a kisgyerekes anyukák olyan panaszairól szólt, mint a „kialvatlanság”, a „kiharapott mellbimbó” vagy „mindig piszkos ruha”. Ezt helyettesítette Dóri a saját felirataival: „áldás”, „kacagás” és „babaillat” (!). Szerinte ugyanis az eredeti plakát „családellenes propaganda” és „a gyermekvállalás ellen kampányol”.

Nos, kedves Dóri, értem én, hogy politikusként folyamatos feltűnési viszketegség hajt. Ezért aztán ott is „családellenes propagandát” vizionálsz, ahol az nincsen.

Ez a plakát ugyanis pont, hogy az anyukák védelmében emel szót – próbál szemléletet formálni és leszámolni azzal a tévhittel, hogy az anyaság fenékig tejfel és csupa móka és kacagás, rózsaszín cukiság meg babaillat.

Az eredeti plakát azt az üzenetet küldi az érintetteknek, hogy nincsenek egyedül, és a problémáik valós problémák.

Nem attól kell ugyanis félteni az anyukákat és a családokat, hogy beszélünk a valóságról. Hanem attól kell sokkal jobban félnünk, hogy egyesek – például te – letagadják a valóságot és rózsaszín álvalóságot festenek. Egyes anyukák emiatt úgy érezhetik, hogy ha nem csupa áldásként, kacagva élik meg ezt az időszakot – akkor velük van a baj. Akkor ők selejtesek. És azért is kell beszélni ezekről, hogy kapjanak támogatást az érintett szülők, családok.

És egyébként igen: emellett és ezzel együtt a gyermek – áldás. Ezt aláírom. De nem attól lesz áldás, hogy letagadjuk a nehéz oldalát. Hanem attól, hogy jelentést adunk neki.

Hallottátok már azt a kifejezést, hogy Soft Power – avagy Puha Hatalom?

Arról szól, amikor a Hatalom nem kemény kikényszerítéssel, hanem puha befolyásolással próbálja magához édesgetni a véleményformálókat és, rajtuk keresztül, a közvéleményt. Ez a kifejezés jutott eszembe a Brain Bar néven futó „jövőfesztiválról”. Ami látszólag egy csudamenő hipszter szórakoztató tudományos rendezvény. Csak éppen kilóg a lóláb: a fő cél, hogy a Hatalomnak kedves irányba próbálja fordítani a fiatalság figyelmét és gondolkodását.

Így például előszeretettel hívnak meg különféle konzervatív észosztókat, anti-feminista ideológusokat, akik a nyugati társadalmakban meglehetősen a periférián vannak és a fringe kategóriába tartoznak. Nálunk viszont az elismert, semleges és mértéktartó szakértő szerepében tetszeleghetnek. Mint például a tudományos körökben leginkább szemöldökráncolást kiváltó Susan Greenfield „bárónő”, vagy Mary Harrington anti-feminista újságíró.

Eközben persze a kripto-konzervatív agendától bűzlő programba ügyesen adagolják azért az olyan véleményformálókat, influencereket, zenészeket is, akik boldogan hakniznak itt és a függetlenség és a menőség látszatát kölcsönzik az egész cirkusznak. A kávé és zene mellé meg majd rátukmálják a naiv fiatalra a homofób szakirodalmat (copyright MCC)…

A NER-sajtó beszámolt róla, hogy idén a „fesztivál egyik kiemelt beszélgetése a marihuánáról szóló vita lesz”. Ezen állítólag a „tévhiteket” fogja cáfolni Pogány Induló fiatal rapper (ööö…), Ceglédi Zoltán politikai elemző és Dr. Haller József, a kormányközeli Drogkutató Intézet vezetője. Hm. Gratulálok! Micsoda szereposztás!

Ha tényleg a kannabisszal kapcsolatos tévhitek cáfolása a cél, akkor tökéletes választás két drogpolitikában járatlan influencer mellett szerepeltetni egy olyan kormányzati szakértőt, aki maga is élen jár az olyan tévhitek terjesztésében, mint például a kapudrog-elmélet. Mellettük persze csilloghat. De ha már őt meghívták, akkor talán érdemes lett volna legalább egy olyan embert beválasztani mellé, aki esetleg tényleg ért a témához, és el tudja mondani, hogy mi is a probléma a jelenlegi magyarországi szabályozással. És miért lenne jobb másként szabályozni.

Mármint ha tényleg a jövőnkről meg a tudásról meg a gondolkodásra ébresztésről szólna ez az egész. De nem arról szól.

A kincugi művészet művelői Japánban törött kerámiaedények repedéseit arannyal vagy ezüsttel illesztik össze. Ez azt jelképezi, hogy az ember csakis a tökéletlenségeinek elfogadásán, feldolgozásán keresztül érheti el az egyensúlyt.

„Mindenen van egy repedés, azon keresztül jut be a fény” (There is a crack in everything, that is how the light gets in) – ahogy Leonard Cohen, a neves kanadai dalíró fogalmazott az Anthem című számában (éppen tegnap ünnepelhette volna 90. születésnapját).

Nincs hiba, nincs törés, nincs selejt – ezek mind csak fázisok. Részei a tökéletességnek az idő teljességében.

(note to myself)

A 11 hónapos kislányom egészen oda meg vissza van bizonyos hétköznapi tárgyakért.

Amik számunkra, bár hasznosak, de igazából teljesen érdektelenek. Van például egy falra akasztható óránk, az olcsó ikeás fajta. A szülei számára ez csak egy tárgy, ami mutatja az időt.

Az ő számára viszont maga a csoda. Akárhányszor meglátja, vagy ha meghallja, hogy azt mondjuk: „tik-tak óra”, mindig elvigyorodik, odanéz és élénken gesztikulálni kezd.

Hogy pontosan miért, azt én a beszűkült felnőtt tudatommal nem tudom megállapítani – de azt igen, hogy valamiért az ő kis elméjében a tárgyak még nem hasznosságuk szerint kapnak jelentést. A gyermek számára a tárgyaknak lelke van – önálló kis mikrokozmoszok, saját varázslatos jelentéssel rendelkeznek.

Aztán mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk neki, hogy a dolgok nem varázslatosak, hanem hasznosak. Banálisak és szürkék. Megtanul komoly és fontoskodó képet vágni hozzájuk.

Aztán ott a kukásautó: az mindig külön program. Lenyűgözve nézi. A kisgyerekek számára el sem lehet menőbb embereket elképzelni a kukásoknál. Egy csomó gyereknek van egy olyan fázisa, amikor ha megkérdik, mi akar lenni, ha nagy lesz, azt mondja: kukás.

Aztán persze mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk nekik, hogy a kukás valójában a társadalmi ranglétrának valahol az alján helyezkedik el. Kicsit sem irigyelt pozíció.

És így lesz a kígyóból, ami megevett egy elefántot, egyszerű kalap.

„Szó ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák,” mondta a Kisherceg.

(note to myself)

300.

Ennyi elhagyott kisbaba várja jelenleg Magyarországon kórházakban, hogy valaki befogadja. Tavaly, 2023-ban ezt a számot még 50 és 100 közöttire becsülték. Egészen drámai növekedés.

Az oka: a gyermekvédelmi rendszer Magyarországon rottyon van. Mégpedig a döntéshozók bűnös felelőtlensége miatt. A legutóbbi „gyermekvédelminek” csúfolt intézkedések miatt újra drámaian csökkent azoknak a nevelőszülőknek a száma, akik befogadják a gyerekeket. Elegük lett a béka feneke alatti támogatásból és megbecsültségből, amit most értelmetlen hatósági vegzálással tetézett az állam.

Ezek a babák gyakran hónapokat (!) töltenek kórházi osztályokon, mielőtt bárki befogadná őket. HÓ-NA-PO-KAT. Szülői gondoskodás, érintés, dajkálás, figyelem nélkül. Aki egy icipicit is járatos az emberi lélek születés utáni fejlődésének kérdéseiben, az tisztában van vele, hogy ez mit jelent.

Ahhoz, hogy egészséges felnőtt emberré cseperedjünk, ahhoz nem csak etetésre meg pelenkázásra van szükségünk (ezt a nővérek derekasan elvégzik). Hanem szükségünk van arra, hogy legalább egy szülő folyamatos gondoskodása, figyelme, szeretete, érintése, ölelése vegyen körül. Ezt a kórházban nem kapják, nem is kaphatják meg. Ennek hiányában borzasztó torzulásokon megyünk keresztül.

Szóval az van, kedves magyarok, hogy évente több száz honfitársunk már a születése után olyan iszonyú érzelmi sivatagból indul neki ennek a kutya kemény életnek, ami egy egész életre ráveti az árnyékát. Egy életre magukkal cipelik ezt a traumát, és ismerve a magyarországi állapotokat, nagyon kis esélyük lesz feldolgozni azt. Ha majd ugyanezeket az embereket megnézzük 20, 40, 60 évesen – azt fogjuk látni, hogy aránytalanul sokan válnak hajléktalanná, küzdenek mentális zavarokkal és függőséggel, kerülnek börtönbe és halnak meg fiatalon a rossz egészségük miatt.

Itt keződik minden, az első 1000 napban!

J’accuse. Vádolom azt, aki mindezért felelős. Vádolom Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkárt. Vádolom Pintér Sándor belügyminisztert (hogy alá tartozik ez a kérdés, az önmagában tragédia). Vádolom a miniszterelnököt, Orbán Viktort – és ezt az egész „gyermekvédelminek” csúfolt rezsimet, ami a születésszámokkal való bűvészkedés mellett cserben hagyta a gyerekeket. És vádolok mindenkit, aki bármennyire is felelős azért, hogy itt tart ez az ország. Vádolom magunkat, amiért hagytuk, hogy így legyen.

Szégyelljük magunkat!

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek,” írta Karinthy.

És ő aztán elmondta. Mindenkinek elmondta az Utazás a koponyám körül című írásában. Talán az egész világirodalomban nincs példa arra, hogy egy író fejével ilyen meghitt kapcsolatba kerüljenek olvasók tömegei. Karinthy legalább olyan mélyre hatolt a saját lelkének boncolásában, mint amilyen mélyen a fejébe hatolt az őt műtő svéd professzor fúrója.

Boncolókése – vagy inkább detektív-nagyítója? – alatt ott vacog pőrén az emberi lélek: a maga teljes kiszolgáltatottságában és sérülékenységében.

Nem képes mindenki ilyen hihetetlenül nyíltan és őszintén kiállni a reflektorfénybe, mint Karinthy. És ilyen éleslátóan elemezni saját magát, a saját elméje minden rezdülését. Az emberek többsége jóval csekélyebb önreflexióval rendelkezik, és jóval csekélyebb önkifejezési képességgel, hogy ezt szavakba öntse. Én magam sokat írok, de Karinthy zsenijéhez képest dadogó általános iskolásnak érzem magam.

Mindenesetre mindenkit nagyon becsülök, aki úgy dönt, mint végül Karinthy: hogy nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Például itt a Drogriporteren.

Elmondja a történetét arról, amit szégyellünk elmondani, mert annyira intim, annyira személyes, hogy az már biztosan csak egyetemesen emberi lehet. Elmondja, hogyan maradt alul a saját banális kis szenvedélyeivel vívott küzdelemben, és hogyan emelkedett fel végül onnan, ahol már azt hitte: nincs visszatérés. Arról, amit Keresztes Szent János úgy hívott, hogy „a lélek sötét éjszakája” – a sötétség, amelyben végül meglátta a fényt.

Az idegtudósok interocepciónak nevezik az egészséges ember azon képességét, amellyel felismeri és értelmezi a teste jelzéseit. Enélkül nem tudunk egyensúlyba kerülni a testünkkel.

Tudományos kutatások is igazolják, hogy az olyan állapotok, mint a depresszió vagy a függőség, megzavarják ezt a képességet. Akadályoznak abban, hogy elérd az összhangot.

Szerencsére ezt a képességet tudatosan fejlesztheted – például mindfulness (tudatos jelenlét) meditációval. Kipróbálnál egy egyszerű gyakorlatot? Rendben.

Először is, ülj le kényelmesen – de úgy, hogy megőrizd az éberséged. A hátad, a gerinced lehetőleg legyen egyenes. Csukd be a szemed.

Fókuszálj a lélegzetedre. A belégzésre – és a kilégzésre. Nem kell a szokásostól eltérően lélegezned, nem ez a lényeg – hagyd, hogy a test lélegezzen. Te csak figyeld meg, ahogy a levegő behatol, majd távozik. Találj egy olyan pontot, ahol ezt a legjobban érzed: az orrodban, a tüdődben, esetleg a hasad emelkedésében és süllyedésében.

Ezután kezd el végigszkennelni a testedet. Kezd a fejed búbjával: milyen jelzéseket küld a tested onnan? Talán bizsergő, esetleg pulzáló érzés? Melegség, hűvösség? Nyomás vsgy feszültség?

Szép lassan haladj lefelé a testeden, testrészről testrészre, mintha csak a figyelmed egy lámpa lenne, ami megvilágítja ezeket. Figyeld meg, milyen érzések, észlelések jönnek a különféle testrészeidből!

Érzel esetleg kényelmetlenséget? Feszültséget, zsibbadást vagy fájdalmat a tested bármelyik részén? Ha igen: ne kezdj el rögtön reagálni rá. Ne akard rögtön elmulasztani: ez most nem erről szól. Ne ítélkezz magad felett! Egyszerűen csak érezd, éld meg. Kíváncsian fürkészd, próbáld cimkézni, amit érzel. Próbálj neki formát, színt adni!

Ha közben a gondolataid elkalandoznak másfelé: ne aggódj! Ez az elme természete. Ha észrevetted, hogy elkalandoztak, hát irányítsd vissza kedvesen, de határozottan a figyelmedet a légzésedre. Újra és újra. A légzés a horgony, amelyhez az elméd csónakját kikötötted. És folytasd tovább a tested megfigyelését.

Amikor a tested szkennelése végére értél, próbálj most teljes képet kapni az egész testedről – érezd együtt, az egész testedet, mint egy egészet! Figyeld meg, ahogy a tested lélegzik.

Nyisd ki a szemed és figyeld meg, hogy érzed magad.

Hát nagyjából ennyi egy egyszerű testszkennelési meditáció. A kutatások szerint nem csak jobban alszol, könnyebben ellazulsz, kevesebb stresszt és szorongást élsz át, ha rendszeresen csinálod. De növeli a test-tudatosságodat is: segít a gyógyulásban, az egyensúly megtalálásában, az érzelmeid szabályozásában.

Egészségedre!

Sok ember elméje pont akkor kapcsol ítélkező üzemmódba, mikor aludni, pihenni kellene.

Patikamérlegre kerül a napod: minden egyes apró hibádat szigorú nagyító-lencse alá veszed. Lejátszod újra a múlt szégyenteljes eseményeit, mint valami ócska fekete-fehér mozi. A sok mulasztást. A sok halogatást. A sok önáltatást. Kivetíted elméd vetítővásznára a jövő nyomasztó gondjait: egyre csak hizlalod a szorongást, hogy úgysem fog sikerülni. Hogy úgyis elbuksz, nem fogsz tudni helytállni a család, a munka, a párkapcsolat, a szülőség stb. szerepeiben.

Próbálj ki ma este valami mást: légy kedves magaddal!

Szólj úgy magadhoz, mint ahogy egy szívedhez közel álló baráttal tennéd. Fordulj oda magadhoz megértően. Együttérzőn figyeld meg a tested, a lelked rezdüléseit.

Tedd a szívedre a kezed: csitulj, szív, köszönöm, hogy ilyen derekasan dolgozol értem!
Tedd homlokodra a kezed: hálás vagyok, agy, hogy ilyen fáradhatatlanul szövöd a terveket a jövőről, most pihenj meg!

Tudom, tökéletlen vagyok – az életem is tökéletlen. De igent mondok a tökéletlen életemre.

Érdekes dolog, hogy sok ember nagyon sokféle irányból érkezik el ugyanahhoz a következtetéshez. Ahhoz, hogy az ügy, amit életcéljának tűzött ki, valójában csupán része egy jóval nagyobb, jóval mélyebb problémának. Emberi jogok, környezetvédelem, drogok és függőségek, mentális egészség: megannyi terület, ahol az emberiség totálisan szembemegy azzal, amit saját jól felfogott érdekei diktálnának.

Az emberek vad kényszerképzetek, összeesküvési elméletek és tévhitek mentén futják ugyanazokat az önpusztító köröket. Akár a természeti erőforrások kizsákmányolásáról, akár kisebbségek elnyomásáról, akár a tudatmódosító szerekhez való hozzáállásról legyen szó. Teszik mindezt ráadásul abban a önelégült meggyőződésben, hogy jó úton járnak. Az ember mint jogvédő, környezetvédő, aktivista, tudományos népnevelő stb. hosszú évekig futja a maga végtelen köreit, hogy cáfolja a mítoszokat, meggyőzze a társadalmat az elkerülhetetlen és kényelmetlen változások szükségességéről.

És aztán egy ponton rájön, hogy az alapvető probléma olyan helyen van, amit racionális érveléssel nem lehet megbolygatni. Az emberi elmék félelembe zártsága az igazi probléma. A válság, amiről azt hittük, hogy a környezetvédelem, a politikai rendszer, a gazdaság, az egészségügy, a társadalom válsága – valójában csupán tünetei egy mélyen gyökerező spirituális válságnak.

Az egész kultúránk beteg – a tagadás kultúrájában élünk. Nem a tudománnyal vagy a technológiával van baj, mint sokan gondolják. Sokan visszamenekülnének valamiféle tudomány-előtti kor babonás szendergésébe: tévúton járnak. A baj azzal van, hogy nem voltunk képesek felnőni ahhoz, hogy helyesen használjuk. Úgy viselkedünk, mint egy óvodás, akire egy űrhajót bíztak. Nem veszünk tudomást a szaporodó jelekről, hogy annyi fájdalmat, annyi félelmet söpörtünk a szőnyeg alá, ami megbetegít minket.

Valahol utat tévesztettünk. Valahol út közben elveszítettük a tudást, hogy szerves részei vagyunk valami nagy egésznek. Hogy mi, egyes emberek, mikrokozmoszok vagyunk egy makrokozmoszban. A szeparáció, az elkülönültség transz-állapotában élünk és azt hisszük, hogy ez az egyedüli és helyes létezési mód. Azt hisszük, hogy van külön „én” és „természet”, van külön „test” és „lélek” – pedig valójában a kettő ugyanaz.

De azt is látom, hogy nagyon sok ember jut el a maga kis részügyétől addig a felismerésig, hogy a puszta tájékoztatáson és információátadáson kívül valami másra, valami többre van itt szükség. Kollektív gyógyulásra. Létre kell hoznunk a magunk kis gyógyító köreit. Ahol a sérülékenységeink nem számítanak szégyennek mások együttérző jelenlétében.

Tetszenek az írásaim? Úgy érzed, hogy kapsz valami fontosat? Az írás idő és munka – szépen kérlek, hogy légy a rendszeres támogatónk, csak így fogom tudni folytatni ezt a munkát, link a hozzászólásban.