Hát elérték. Meghátrált a Hatalom – kirúgják Ézsit, a lojális kádert, aki miatt annyi egészségügyi dolgozó mondott fel. Valahol persze szomorú, hogy csak most. Hogy ekkora károkat kellett okozni az amúgy is rottyon lévő pszichiáriai ellátórendszerben ahhoz, hogy végül lépjen a szakma és meghátráljon a hatalom. De végül léptek – és végül meghátrált. Nem füstös szobákban kötött háttéralkukkal sikerült ezt elérni, hanem közös kiállással. Ahogy a Magyar Orvosi Kamara közleménye fogalmaz: „A pszichiáterek eredményes fellépésének kulcsa az volt, hogy egységben léptek fel, erős, valódi tettekben megnyilvánuló szolidaritást vállalva.” Tanulhatunk belőle. Ez a recept működhetne egy csomó most megosztottan kushadó szakterületnél is. Bizony mondom néktek: ha a klubélet például hasonlóan kitartó összefogást, egységet és szolidaritást mutatna, akkor abban az ügyben is meghátrálna a Hatalom. Mert mindennél jobban fél a hatalomnélküliek hatalmától. Ez az út vezet ahhoz, hogy Magyarország ismét olyan ország legyen, ahol a dolgoknak van következménye.

Nemrég olvastam, hogy egy édesanya elveszítette a 30 éves lányát alkohol miatt. Gyakorlatilag halálra itta magát: napi szinten vodkázott az elmúlt 10 évben. Ebből és a hasonló borzasztó tragédiákból vajon lesz hír a médiában? Nem. Pedig nem egyedi. Vajon még hány család szenved magára hagyva az alkoholproblémával élő hozzátartozójának állapota, viselkedése, korai halála miatt? Az emberek jóval kevesebbet hallanak, tudnak arról, hogy az alkohol milyen katasztrofális következménnyel van egy csomó család életére – sokkal többet lehet olvasni arról, hogy a kábítószerek milyen tragédiákat okoznak. Pedig az alkohollal nagyságrendekkel több tragédia köthető össze – és nem kizárólag azért, mert többen fogyasztanak alkoholt. Hanem azért is, mert az alkohol a fogyasztók lakosságon belüli arányától eltekintve is, biopszichoszociális következményeinél fogva, az egyik legártalmasabb drog a világon. De mivel a közéletben az alkohol-fogyasztást folyton bagatellizálják vagy éppen népszerűsítik, az illegális szerek szinte csak démonizáló kontextusban kerülnek elő. És ebből egy olyan hamis elképzelés alakul ki az átlagpolgárban, amit az Alkotmánybíróság a hírhedt 2004-es határozatában kimondott: „az alkohollal, nikotinnal és kávéval az európai kultúra »megtanult« együtt élni, minthogy használatuk évszázados múltra tekint vissza. Kezelésük már csak azért sem vonható a kábítószerekkel egy tekintet alá, mert az ezen anyagokról rendelkezésre álló ismereteink alapján – mind az akut, mind a késői hatás tekintetében – használatuk következményei azoktól jelentősen eltérnek … Az alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség kialakulásához szükséges mennyiség és időtartam jelentősen eltérő volta miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s a fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal járnak.” Na persze. Megtanultunk együtt élni. Vagy inkább együtt halni. Micsoda közhelygyűjtemény – még ma is szégyenletesnek tartom, hogy az alkotmányos jogaink őrének szerepében tetszelgő intézményen egy az empirikus bizonyítékoknak ennyire nyilvánvalóan ellentmondó butaság átmehetett. Pedig ez még jóval a NER előtt volt. Az egész drogpolitikánk ilyen hibás és elavult érveken, könnyen cáfolható közhelyeken alapszik. Valójában mind a tiltott szereknél, mind a legális szereknél a lehető legrosszabb megoldásokat választottuk. Az egyiknél a szemellenzős tiltást, a másiknál az állami támogatást és népszerűsítést. A kettő közötti utakat – az okos és józan szabályozás útjait – ellenben elhanyagoljuk. Ezen kellene változtatni!

A kormánypárti sajtót telehaknizza Ferencz Orsolya űrispánasszony azzal, hogy a Józsefvárosban milyen szörnyű a droghelyzet. Berúgják a lépcsőházban az ajtót és bent cuccoznak. Hogy ez nincs rendben, abban szerintem mindenki egyetért. Senki nem szeretné, hogy ez az ő társasáházában megtörténjen. A józsefvárosi polgárok joggal szeretnének hatékonyabb rendőri fellépést ez ellen. Csak éppen amit űrispánasszony elhallgat a közönsége előtt, az, hogy éppen a rendőrség fölött az önkormányzatnak semmilyen befolyása nincsen. Azon kívül, hogy több százmillió forinttal támogatja minden évben a kerületi rendőrséget, vagy felkéri őket, hogy cselekedjenek – amit megtesz. Na most ha űrispányasszony szerint ez az egész probléma alapvetően rendészeti kérdés és úgy is kell megoldani, akkor milyen alapon teszi felelőssé pont az önkormányzatot a rendészet mulasztásáért? Hiszen ha valaki felelős a kerületi rendőrségek túlterheltségéért és létszámhiányáért, akkor az Pintér minisztériuma! Ott kellene kopogtatnia. És ha valaki elfogadja, hogy ezt a problémát nem lehet pusztán rendészeti eszközökkel kezelni, amit már régóta szajkózok – a kormány felelőssége akkor is kikerülhetetlen egy olyan országban, ahol az egészségügyet és az oktatást is teljesen központosították, és ahol a nemzeti drogstratégia 6 éve lejárt, ahol leépítették a nemzeti drogkoordnációt, annak intézményeivel és pályázataival együtt. A józsefvárosi önkormányzat legalább letett most egy drogstratégiát az asztalra, konkrét intézkedésekkel – amiket az önkormányzat valóban meg tud tenni. Amit, hozzáteszem, a kerületi fidesz ott akadályozott, ahol tudott. Mert igazából ennyit tudnak: rombolni, besározni, lehúzni. Ha mindezt az energiát belefetették volna abba, hogy valamit építsenek és létrehozzanak is a drogpolitika területén az elmúlt 16 évben, akkor nem itt tartanánk. ‍♂️

Krugovaja poruka – magyarul körkörös felelősség, avagy kölcsönös kezesség. Ez az orosz fogalom még a cári időkből származik, amikor a parasztok kollektíven feleltek egymás kötelezettségeiért. Ha egy család nem tudott adót fizetni, a többieknek kellett beszállni. A szovjet időkben aztán a fogalom többletjelentést is kapott: olyan helyzetet jelöl, amikor egy csoport tagjai kölcsönösen fedezik és védik egymást, még akkor is, ha szabálytalanság vagy visszaélés történik. A „krugovaja poruka” logikája szerint a csoport tagjai hallgatnak egymás hibáiról vagy bűneiről, mert tudják, hogy ha egy ember lebukik, az az egész hálózatot veszélybe sodorhatja. A rendszer stabilitását éppen ez a közös érdek és kölcsönös kiszolgáltatottság biztosítja. Ha a mai Magyarország erkölcsi, társadalmi, politikai válságát nézzük, akkor ez a kifejezés nagyon szépen leírja, ami történik. Ez történik a legmagasabb szinteken is: valóságos omerta, hallgatási fogadalom övezi azt a pár tucat családból álló belső haveri kört, akik részei a Családnak – a rendszer valódi haszonélvezőinek. Mindenki tud a másik disznóságairól, mindenki zsarolható és mindenki cinkos. Ez történik a különféle állami alrendszerek esetében is. Az agyonközpontosított, minden autonómiától megfosztott oktatási rendszerben, ahol a tananyag leadása és a rubrikák kipipálása a lényeg. Az egyre inkább széteső egészségügyben, ahol a kirakatban minden szép és jó, de közben rohad belülről az egész. A gyermekvédelemben, ahol a dolgozók tudnak arról, mi megy, de már ez a tétlenséggel párosult tudás önmagában is cinkossá teszi őket. A rendőrségben, ami összezár a mundér becsületének védelmében, miközben egy volt rendőr jelentette ki nemrég, hogy valójában mint intézmény annyira túlterhelt és leépített, hogy az utolsókat rúgja. És még folytathatnám. Ezekben a nagy állami rendszerekben addig lehetsz sikeres, amíg részt veszel a Nagy Hazugság fenntartásában. Amíg nem nevezed nevén a problémákat, amíg eufémizmusokban gondolkodsz, amíg a feletted lévők disznóságaihoz asszisztálsz. Akkor esetleg neked is elnézik a saját disznóságaidat, és megnyílnak a felfelé vezető kapuk. És így működik ez a társadalom legalsó szegmenseiben is, ahol egész közösségek élnek a városi középosztály számára felfoghatatlan testi és szellemi nyomorban és kiszolgáltatottságban. Ahol mindenki tudja, hogy mennyit és mit lopott a helyi földesúr, de cinkosan hallgatnak, amíg hajlandók aprópénzért megvásárolni a szavazatukat. És aki kilép a krugovaja porukából, azt a rendszer kiközösíti és ellehetetleníti. Vagy legalábbis megpróbálja. Ennek az ördögi körnek az ereje ugyanis a többség hallgatásában és tétlenségében rejlik. De ha a cinkosságot elutasítók elérnek egy kritikus tömeget, akkor az egész rendszer széthullik.

Valahol minden ugyanarra vezethető vissza. Minden egyes egzisztenciális szorongásunk, párkapcsolati problémánk és lelki elakadásunk abból a fertelmes és makacs, mélyen a gyermekkorunkban gyökerező meggyőződésből ered, hogy nem vagyunk szerethetők. Hogy nekünk valami mást kell tennünk, valaki mássá kell válnunk ahhoz, hogy elfogadjanak, szeressenek, tiszteljenek. Mert akik valójában vagyunk, ott legbelül – ahol és amilyennek csak mi látjuk magunkat – az visszataszító, szégyellésre méltó és nem elég jó. Ha ezen az önkorlátozó hiedelmen képesek vagyunk átlátni, az igazság és a kegyelem ritka pillanataiban, amikor egy őszinte és hiteles emberi kapcsolódáson keresztül azt érezzük, hogy valaki úgy igazán és azért szeret minket, amik vagyunk – az önmagában is gyógyító erővel rendelkezik. (note to myself)

William Gibson híres mondása szerint: „A jövő már itt van – csak nincs egyenlően elosztva.” Ez a gondolat eszembe jutott, amikor a tavaly nyáron ellátogattunk az egyik első denveri pszilocibin-terápiás központba, az ETC Hospitality intézménybe. Az erről a látogatáról készült videóhoz elkészültek a magyar feliratok, belinkelem a hozzászólásba a videót! Colorado államban néhány éve a választók népszavazás útján jóváhagyták a pszichedelikus terápiák szabályozott bevezetését. Ennek eredményeként ma már működnek úgynevezett természetes gyógyítóközpontokok (natural medicine healing center), ahol képzett facilitátorok segítségével, előkészítő terápiával és integrációval kísért pszilocibin-élményeken vehetnek részt az emberek. Fontos megemlíteni: nem arról van szó, hogy valaki beesik egy ilyen klinikára, hogy hello, én most szeretnék egy jót tripelni, adjatok gombát. Egyrészt komoly szűrésen kell átmenni, ahol megvizsgálják, az illető esetében nem merül-e fel valamilyen pszichiátriai zavar vagy egyéb egészségügyi probléma, ami kizárja a lehetőségét a kezelésnek. Utána több előkészítő pszichoterápiás ülésen kell részt vennie, ahol szakemberek feltérképezik a lelkét: leginkább azokat az elakadásokat, félelmeket, traumákat, amelyek előjöhetnek a terápia során, amelyekkel dolgozni kell. Ezután kerül sor magára a pszichedelikus kezelésre, ami hosszú órákig tart, és ennek során kísérők és profi személyzet gondoskodik a résztvevők biztonságáról és jóllétéről. Majd a harmadik szakasz az integráció: a pszichedelikus utazás során felmerült élmények feldolgozása terápiás ülések során, ami talán a legfontosabb szakasz, és ami megkülönbözteti a valódi terápiát az öngyógyítástól. A központ, ahol jártunk, a város zöldövezetében található és inkább emlékeztet egy meditációs térre vagy egy barátságos nappalira, mint egy klinikára: puha kanapék, csendes zene, természetes fény. Sajnos az árak is meglehetősen borsosak: nem a szer az, ami drága, hanem maga a pszichoterápia. A segítő szakemberek munkája. A pszichedelikus terápia persze nem csodaszer. Nem mindenki számára megfelelő. De a rendszer mögött az a felismerés áll, hogy a mentális egészség válsága új megközelítéseket igényel, és hogy a pszichedelikus kutatás ígéretes eredményeit érdemes szabályozott keretek között kipróbálni a gyakorlatban. Ha innen, Magyarországról nézzük ezt a központot, könnyű úgy érezni, mintha a jövőből érkező hírt olvasnánk.

Az egész klubéletet áthatja egy álságos képmutatás: rengetegen vagy jelenleg is fogyasztanak illegális szereket, vagy ha ők nem is, de a baráti körükben nagyon sokan. Mégis, mindent megtesznek a látszat fenntartása érdekében, hogy tagadják ezt a valóságot. Az angolok úgy mondják: az elefánt a szobában. Hát a klubéletben a drogok jelentik az elefántot a szobában. Jelen vannak, mégis úgy csinálunk, mintha nem lennének. És ha mégis rákényszerülünk a jelenlétük elismerésére, akkor teljesen átadjuk a terepet a drogellenes harcosoknak, akik úgy állítják be, hogy itt az egyetlen megoldás, ha tűzzel-vassal elkezdik üldözni a fogyasztókat. Mintha az elefánttal úgy lehetne csak és kizárólag foglalkozni, ha elkezdjük fáklyákkal meg vasvillákkal üldözni. Pedig már régóta tudjuk, hogy nem: sőt, kimondottan nem szabad vele így foglalkozni. Az első lépés, hogy tudatosítsuk a jelenlétét és megértsük, hogy mi is valójában. De olyan szinten van beleépülve a közgondolkodásba ennek a témának a tabusítása, megbélyegzése, olyan szinten itatta át a közéleti szereplőket és egyszerű embereket is a félelem, hogy egyáltalán bárki őket összefüggésbe hozza bármivel, ami „drog” – hogy nekünk már ez az első lépés sem megy. Marad a tagadás. A kormányzati drogellenes hisztéria-kampány egészen borzalmas. De nem ez a problémák gyökere. A kormány csupán élősködik valamin, ami eleve benne van a magyar társadalomban. A Hatalom ámokfutásánál számomra még rémisztőbb volt az, ahogyan egyes klubok reagáltak az ámokfutásra: ők maguk is lelkesedést szimulálva felszállnak a dilivonatra, és drogellenesebbek akarnak lenni még Horváth Lacinál is. Simán bevezetnének bármilyen orwelli biztonsági vegzatúrát, megfigyelő-rendszert, simán lemondanának a vendégeik emberi méltóságáról is, ha ezzel elérhetnék, hogy ne kelljen bezárniuk. Nem mindenki – de vannak ilyen példák. És azzal együtt, hogy megértem az egzisztenciális fenyegetést, ez egy rémisztő tévút. Mindenki nagyon jól tudja, hogy soha nem lesz „drogmentes” a magyar éjszakai élet – legfeljebb azt lehet elérni, hogy az emberek még rejtőzködőbben és még kockázatosabban használnak szereket. Az elefánt akkor a legveszélyesebb, ha nem akarnak tudomást venni róla, ha elhiszik, hogy majd egyszer csak eltűnik. Sokan azt gondolják, hogy lehet ellenállást szervezni ez ellen az őrület ellen úgy, hogy közben nem kell beszélni a drogtémáról. Mert az kényelmetlen, megosztó, sok embert „elriaszt”. Elég csak a kultúráról meg a fiatalokról meg a zenéről beszélni, gondolják, az kevésbé kockázatos és több embert megnyer. Ezzel odáig egyetértek, hogy szerintem sem feltétlenül csak a drogokról szól ez és nem is erre kell felépíteni a kommunikcáiót – ezért is választottuk mi is a Tánc a Szabadságért jelszót és beszéltünk a szabad partikultúráról. De azt nem lehet megúszni, hogy ne beszéljünk arról, amivel a klubok és zenészek elleni vegzatúrát ideológiailag alátámasztja a Hatalom: arról, hogy embereket bilincsben visznek el csak azért, mert nem pálinkával kapcsolódnak ki, hanem mondjuk fűvel vagy ekivel. Ki kell mondani, hogy ez nincs rendben. És ha ezt nem mondjuk ki, ha nem magyarázzuk el nyíltan és világosan, hogy a bulizó-füvező fiatalok kriminalizálása, üldözése káros, hogy ezeknek az álmegoldásoknak van alternatívája, ha nem beszélünk arról, hogy az éjszakai életet megelőzéssel és ártalomcsökkentéssel lehet biztonságosabbá tenni – akkor csak a felszínt kapargatjuk. És a gond az, hogy lehet, hogy ezt a mostani razzia-hullámot majd le is állítják, ha lesz egy kormányváltás. De amíg nem kezdünk valamit azzal az irracionális félelemmel és hülyeség-áradattal, ami a magyar társadalmat átitatja ebben a témában, akkor újra és újra elő fog jönni ez a boszorkányüldözés. Amíg az emberek nem értik meg, hogy van alternatívája a drogellenes háborúnak, addig ez a háború újra és újra ki fog újulni. És sem a klubok, sem a partizók nem fogják megúszni.

Az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) ülésén meginterjúvoltuk régi jó ismerősömet, Pavel Bém addiktológus pszichiátert, aki 2002 és 2010 között volt Prága főpolgármestere, 2010 és 2013 között parlamenti képviselő, majd a Globális Drogpolitikai Bizottság nevű szervezet szakértője. A drogpolitikai reformok melletti elkötelezettség mellett összeköt minket egy közös szenvedély: a hegymászás, amit ő sokkal komolyabb szinten űzött, mint én. Idén januárban őt nevezte ki nemzeti drogkoordinátornak Andrej Babis jobboldali kormánykoalíciója. Igen, jól hallottátok: a jobboldali populista cseh miniszterelnök, Babis, akit Orbán ottani megfelelőjének is szoktak nevezni, egy elkötelezett drogpolitikai reformer szakembert nevezett ki a drogpolitika elsőszámú emberévé. Vajon el tudtok képzelni hasonlót Magyarországon? Nálunk ugye már évek óta nincs nemzeti drogstratégia, se nemzeti drogkoordinátor. Helyette van egy „drogbiztos”, akinek a tudása és teljesítménye szakpolitikai értelemben egy nagy nulla és labdába se rúghat egy olyan szakpolitikus mellett, mint Bém. Ez mutatja a magyar és a cseh politikai kultúra színvonala közötti különbséget: még a jobboldali populista kormányfő is értelmes drogpolitikát támogat. És a reformokat támogató szakembereket nem teszik bűnbakká – hanem megbecsülik és fontos pozícióba juttatják. És a különbségek itt nem érnek véget. Januártól Csehországban legálissá vált a kannabisz otthontermesztése. Minden felnőtt polgár törvényesen nevelhet otthon 3 tő kender növényt, és ebből otthon legfeljebb 100 gramm, míg az utcán legfeljebb 25 gramm mennyiségű szárított növényt tarthat magánál. Január elsejétől Csehország, Európában először, engedélyezte a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) terápiás használatát súlyos depresszió és más, hagyományos kezelésekre nem reagáló mentális egészségi állapotok esetén. Ráadásul 2022-ben a cseh állam több, mint egymilliárd koronát (kb. 17 milliárd forint) fordított a költségvetésből a drogpolitikával kapcsolatos kiadásokra, míg Magyarországon jelenleg nincs is címkézett költségvetési forrás drogpolitikára, nincsenek pályázatok (bár a rendőrség drogellenes háborújára elkülönítettek májusban 3,4 milliárd forintot). Reményemet fejeztem ki Pávelnek, hogy hamarosan Magyarország is visszatérhet a normális európai országok közé, és jövő ilyenkor az ENSZ-ben már nem lesajnáló pillantásokat és fejcsóválásokat kapok, ha elárulom, honnan érkeztem…

Az évnek ebben az időszakában mindig Bécs felé vesszük az irányt, hogy részt vegyünk és filmezzünk az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) ülésén. Ez a világ legnagyobb drogpolitikai eseménye, ahol mindig egy csomó remek interjú-lehetőség adódik. Nem csak a világ szinte minden kormánya küld ugyanis ide delegációt, de rengeteg civil szervezet is előad és próbálja befolyásolni a döntéshozókat. Azt kell mondjam, hogy a civilek által szervezett események mindig jóval érdekesebbek. Hogy mi is az ENSZ szerepe a drogpolitikában? Az, hogy gyakorlatilag az összes ország drogjogi szabályozása az ENSZ három kábítószer-egyezményén alapul (1961, 71, 88). Ezek az egyezmények határozták meg, hogy melyik szerek kerültek tiltólistára. Csakhogy sokan azt mondják – engem is beleértve – hogy ezek az egyezmények már elavult szemléletet képviselnek és reformra szorulnának. Hiszen a tiltó drogpolitikák nem csak látványos kudarcot vallottak abban, hogy „drogmentessé” tegyék a világot – de egyben rengeteg ártalmat is okoznak. Ezért egyre több ország dönt úgy, hogy az ENSZ egyezmények kereteit feszegetve reformálja meg a törvényeit. Például a csehek, akik idén januártól legálissá tették a kannabisz otthontermesztését és a pszichedelikus pszichoterápiát. Ma többek között erről fogjuk meginterjúvolni Pavel Bem addiktológus pszichiátert, Prága korábbi polgármesterét, jelenlegi nemzeti drogkoordinátort, aki a drogpolitikai reformok nemzetközi szinten is ismert alakja. De fogunk még beszélgetni Martin Jelsmával is, a holland Transznacionális Intézet (TNI) munkatársával, aki évek óta kutatja a koka-levél használatát Latin-Amerikában. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tanácsadó szerve nemrég vizsgálta felül a koka-levél ENSZ-szabályozásának kérdését. A jelentés nagy visszatetszést aratott Latin-Amerikában, ugyanis bár kimondta, hogy a koka-levél nem okoz jelentős közegészségügyi ártalmat, mégsem javasolta a kivételét az egyezmények keretei közül. Hiszen a koka-levélből készül a kokain. A videók kikerülnek majd az angol Drogriporter oldalra.

Szóval milyen is nőnek lenni ma 2026-ban Magyarországon? Ezt a kérdést tettem fel az előző posztomban, amire rengeteg hozzászólás érkezett – amiket ezúton is nagyon köszönök! (És ha eddig nem tetted, akkor olvass bele, érdemes!) Gondoltam, hogy nem lesz egységes válasz erre a kérdésre. A nők elsősorban emberek – és mint ilyenek, sokfélék kor, világnézet, iskolázottság, foglalkozás, személyiség, párkapcsolati/szülői státusz stb. szerint. Azért az elgondolkodtató, hogy ezektől a változóktól függetlenül is, milyen sok nő nem érzi jól magát mint nő. Amire persze lehet az a magyarázat, hogy úgy általában az emberek nem érzik jól magukat a bőrükben. De ha figyelmesen olvassa az ember a válaszokat, talál bizonyos ismétlődő, nőspecifikus mintákat. Ilyen például a keserűség, amit sok nő amiatt érez, hogy milyen sok bántás érte női mivolta miatt. És nem csak és kimondottan a szexuális zaklatás, bántalmazás (bár sajnos azok is előfordulnak). Hanem azok a hétköznapi bosszantó szituációk is felőrlik a nők önértékelését: amikor lenézik, kioktatják vagy éppen tárgyiasítják őket. Amikor nem ismerik el a szakértelmüket, a tudásukat, mert nők. Kevesebb munkabért, elismerést kapnak ugyanazon munkáért. „Nem vesznek komolyan.” „Nem figyelnek fel a sikereimre.” „Hülyének vagyunk nézve.” „A szavam nem tényező.” „Nem számítok.” „Attól, hogy igazad van, nem biztos, hogy bármit is elérsz vele.” És ott vannak az egymásnak ellentmondó elvárások. Légy szexi de házias, kemény de lágy, gondoskodó de önálló, élj a családodnak de építs karriert. „Legyél önálló, ha meg az vagy akkor önző picsa leszel.” „Légy kedves a körülötted lévőkkel, de emellett légy kemény és határozott … Ja és persze nézz is ki valahogy, mert hát mégiscsak nő vagy.” És persze a kettős mérce, amivel a nők és férfiak teljesítményét mérik. Az eltérő reakciók, amiket ugyanarra kap egy nő és egy férfi: „Ha amíg elmondod, hogy ma mit csináltál, akkor ugyanazokkal a dolgokkal egy átlagos nő vagy egy hős férfi vagy, addig miről beszélünk?” „A külsőnkben és a méhünk teljesítményében vagyunk mérve.” „Amikor meghalt az anyám, a legtöbben nem azt mondták, hogy részvétem, hanem azt, hogy mikor szülsz.” És persze ott a kettős teher: a maximumot teljesíteni a munkahelyen és otthon is: „A munka után jön a második műszak: az otthoni. Az is csak természetes, hogy van.” Azok a nők, akiknek nincsen gyermeke, úgy érzik, hogy a társadalom nem is tekinti őket nőnek. De azok a nők sem feltétlenül elégedettebbek, akik az elvárásoknak megfelelően gyereket vállalnak. Mert azt érzik, hogy egy olyan társadalom, ami elvileg semmit sem becsül jobban, mint a gyermekszülést: magára hagyja az anyákat a problémáikkal. Ha egyedül nevelik a gyereküket, akkor még inkább. És még ezernyi más példát hozhatnék arról, milyen kihívást jelent ma nőként élni. Akkor most rossz nőnek lenni? Nem könnyű. De nem önmagában nőnek lenni rossz. Én azt szűrtem le ezekből a válaszokból, hogy a nők többségének nem azzal van baja, hogy nőnek születtek: problémáik 99%-a nem a női lét biológiai adottságaiból származik. Hanem abból, amilyen egyenlőtlen társadalmi helyzetben, szerepben vannak a nők. Az, ahogyan ez a sok ellentmondó elvárás eltorzítja a lelkeket. Ahogy mindenki jogot formál arra, hogy belepofázzon a magánéletükbe, a választásaikba, a kinézetükbe, a méhükbe. A jó hír az, hogy ezen mind lehet változtatni. Nem csak lehet – kell is. Rajtunk múlik. Kedves nők, köszönöm, hogy elmondtátok – és hogy hozzájárulhattam, bármilyen csekély mértékben is, hogy érezzétek: nem vagytok egyedül, láthatóak, hallhatóak vagytok!